Néhány napig prózai dolgok foglalták el Camillát és leányát.
Meritorisnénak mindenek előtt a pénztárral kellett beszámolni, a
lemondására adandó választ és felmentését bevárni, a letett biztosítékát
visszakérni. Mindez, ha gyorsan megy is, lassan megy.
És így az, a mit Helvila Amanda asszonynak mondott: «holnap utazunk
anyámmal együtt», bizony csak phrasis maradt. Elég nagy boszúság volt ez
Vigárdynénak, a ki a Meritorisék házmesterénél mindennap
kérdezősködtetett a szobaleánya által, s megtudta, hogy még mindig itt
vannak. «Hazudott a kis kigyó!» Hát vannak szükségbeli hazugságok.
Azután a bútorokkal is kellett valamit csinálni.
Az is csak olyan szükségbeli hazugság volt, a mivel Camilla Zeno urat
megnyugasztalta, hogy ezeket a bútorokat mind felvásárolta egy hitelező,
s neki csak haszonbérben engedte át. Igaz volt, hogy megvette egy
hitelező, de nem kölcsön, hanem tulajdonul adta át a bukott családnak.
(Nem is nehéz kitalálni, hogy ki volt az a jámbor hitelező.) A birói
pecséteket csak bölcs óvatosságból hagyták továbbra is a bútorokon, hogy
mikor egyszer-egyszer jön egy sadduceus Meritorisnak egy viselt
váltójával executióra, azt mondhassák neki: – Köszönjük alássan, már
biztosítva vannak.
Azoknak nagy részét el kell adni.
Főkérdés volt, hogy mi történjék a zongorával?
Helvila tudakozódott a pancsovai hivatalbeli elődjénél, a kit Temesvárra
promoveáltak, az ottani állapotokról. Onnan várta a választ.
Olyan óvatos volt ez a család, hogy minden levelét poste restante
czímeztette. Maguk mentek érte a postára: így nem lehetett semmi levelet
útközben elfogdosni.
Helvila épen a postára ment.
– Ne menj ki ma, péntek van, mondá az anyja.
Neki, mint idealista irónőnek, természetesen péntekesnek kellett lenni.
– Én nem hiszek a napok signaturáiban, felelte rá az új nemzedék.
(No no gyerekek!)
Camilla épen a szükséges ruhanemüeket csomagolta, midőn Helvila
megérkezett.
Nagy sebbel-lobbal nyitott be; az arcza egész piros volt a
felhevüléstől. A keze is reszketett, mikor a kapott levelet előhúzta a
joppkája zsebéből.
– Látod, jó hírt hozok. A hivatali elődöm igen kedvesen válaszolt minden
tudakozódásomra. A tanítónő lakása egy külön házban van, az iskolával
összekötve, két szobából, konyhából, kamrából álló. Van hozzá fél hold
kert, melyben elődöm komlót termesztett, a miből évenkint két-háromszáz
forintot szüretelt: az egész komlótelepet átengedi nekem ingyen,
minthogy ő már a költségeit sokszorosan megkapta. Csak azt köti ki, hogy
majd én is ingyen engedjem azt át, ha előbbre megyek, az utánam
következőnek.
– Áldott teremtés.
– Mind ilyen az, a többi is. A tanítók népe az, a melyre azt mondaná a
«Mester», ha most itt járja a földön: «Az én országom ezeknek a
világából való.» – Azután arról is tudósít, hogy a zongorát jó lesz
magammal vinnem, mert a zongoraleczkékért Pancsován jól fizetnek, ez is
jó mellékkereset lesz.
– És te neked is kedves mulatság.
– Azután még ír a brahmaputráiról és cochinjairól: azokat jutányos áron
kész átengedni. Én ugyan a tyukokhoz nem értek.
– No én értek. Az az én mulatságom lesz.
Helvila nagyot nézett az anyja szemébe.
– Hát te csakugyan azt hiszed, hogy el fogsz velem jönni, Pancsovára?
Nagyot sóhajtott utána.
– Hát hogy maradnék el tőled? mondá Camilla.
Helvila megölelte az anyját. Megcsókolták egymást.
– Még egy utóirat is van a levélben. Colleganőm azt veti fel, hogy hát
minket tanítottak-e a præparandiában fényképezni? mert ő tanulta azt. A
fényképezésnek ott igen jó hasznát vehetni. Valahány kis leányt behoznak
az iskolába, azt a szülői mind lefényképeztetik a tanítónővel, aztán
mikor kiveszik az iskolából, megint lefényképeztetik. Azért, ha értem a
módját, jó lesz egy momentfelvételű amateur-gépet vinni magammal, az jól
fog jövedelmezni.
– És te tudsz fényképezni?
– Tökéletesen. Az volt a legnagyobb gyönyörűségem az iskolában.
– Hát majd vegyünk egy ilyen amateur-gépet.
– Nem, anyácskám, arra most nincs pénzünk. A mit a butorainkért kapunk,
abból ki kell fizetnünk a jövő félévi házbért, mert féléves a felmondási
határidőnk.
– Hát a pénzbiztosítékom is itt lesz.
Helvila fejet csóvált.
– Tudod, hogy az szent pénz. Abból semmit sem szabad elkölteni.
(Azért volt az szent pénz, mert az államkötvények hátára mind Vigárdy
neve volt irva. Apródonkint kisül, hogy az a sok mennyei manna, a mi
erre a bujdosó családra lehullott, mint az ő kezéből került ki. Még
talán a pancsovai komlóskert is.)
– Megkisérlem: talán részletfizetésre kaphatok egyet a látszerésznél.
A konyha felőli ajtón csöngettek.
Camilla ment ki az ajtót kinyitni.
A mint visszatért, csak a fejét dugta be elébb a félig nyitott ajtón, az
arcza tréfás hamis mosolytól sugárzott.
– Nos? Hát mit hozott a mesebeli tündér? Találd ki! Hát nem a te
tulajdonod a «terülj meg abroszkám!» Mi volt a kivánságod?
Azzal kitárta az ajtót. Egy hordár állt mögötte. Csomag volt a vállán.
– Itt van az amateur-gép.
Csakugyan az volt.
Helvilának elszorult a szíve a meglepetéstől.
– Nekem hozták ezt? hebegé.
– Egy nagyságos úr küldi, ezzel a levéllel, szólt a hordár.
Helvila a czímborítékról már tudta, hogy mi van a levélben: Vigárdy
irását ismerte meg rajta.
– No ez igazán tündérek játéka! kaczagott örömmel Camilla.
Helvila szomorún bólingatott a fejével. Az volt a cassandrai adománya,
hogy minden titkot kitalált egyszerre. Dehogy tündérjáték, dehogy
csodatünet. Bizonyosan az az úr is kapott a «saját» levelére választ
attól a hivatali elődjétől Helvilának.
Valami borravalót akart adni a hordárnak. Az nem fogadta el: tiltva van,
a küldő már kifizette. Hanem névjegyet kért az átadás elismeréseül.
Helvila kivett egyet a tárczájából s odanyújtá a hordárnak.
Az nem volt vele megelégedve.
– A nagyságos asszonytól is kérek névjegyet: két levelet adtam át.
Helvila csak akkor vette észre, hogy két levelet tart a kezében, a másik
az anyjának van czímezve.
Azt is ugyanaz a nagyságos úr írta.
Camilla is átadta a névjegyét a közszolgának. Az alászolgáját kivánt és
eltávozott.
– Milyen gondatlanság! ez volt Helvilának az első szava. Hát nem tudta a
neked szóló levelet is az én hozzám czímzettnek a borítékjába tenni –
lezárva?
– Te úgy félsz?
– Régóta tanulom.
– Add ide a levelemet.
– Nem, nem. Majd azután. Együtt olvassuk el mind a kettőt, szépen egymás
után. Elébb az enyémet, azután a tiedet.
– Miért azután?
– Azért, mert én most mindjárt használatba akarom venni az én gépemet, s
legelőször is tégedet fényképezlek le.
– Hát azt megteheted azután is, ha a levelet elolvastam.
– Nem tehetem meg. Mert te annak az elolvasása után bizonyosan sírni
fogsz, felduzzad az arczod, a szemed, a szád: így nem állhatsz
fénykép-masina elé. Nekem a mostani arczod kell: ez a nevető, ez a naiv,
ez a bohó kis mama képe.
S nem engedett a capriciosa! eldugta az anyjának szóló levelet a kabátja
alá. Ilyen zsarnok volt a háznál. Imponált vele az anyjának. Igazán ő
volt a garde de dame.
Akkor aztán hozzáfogott az ajándékcsomag felbontásához.
Az efféle amateurphotograph-apparatus olyan kis terimét foglal el, hogy
az ember egy utazótáskában elrejtheti. Hanem aztán, a ki ért hozzá, az
mindenféle gólyalábak kihuzgálásával egy olyan tökéletes háromlábú
szörnyeteget képes belőle összeállítani, a milyennel csak valaha
házasulandó párokat fenyegettek.
Helvila egészen otthon volt a masinájával. Úgy manipulált vele, mint a
legelszántabb photographus, a ki előtt az emberélet értéke nem drágább
három forintnál.
A kis mama mindenben engedelmeskedett, mint a hogy szokás egészen
civilisált, vagy egészen vad embereknek szót fogadni a photograph
kommandójára. Ide állni! a fejet kissé jobbra! a kezet leereszteni! a
lábat hátrább! Mosolygó arczot csinálni! Most kezdődik! Pislogni szabad!
No még egy fölvételt!
Az áldozat végre fölszabadul.
A lemezt kihúzzák.
– Fölségesen sikerült! Tessék idenézni!
A megörökített nem lát a világosság elé tartott üveglapon egyebet, mint
egy homályos kisértetet, a kinek fekete a szája, fehérek a szemei.
«Kitünően sikerült.»
– No még egy fölvételt en face!
– No nem! Add ide már a levelet, hadd olvasom el.
Helvila előadja a levelet.
Azt szépen a kis hímzésollóval felvágják s aztán együtt olvassák el. Ezt
a tartalma:
«Kedves barátnőm.
«A mióta legutóljára találkoztunk, én egy nagy horderejű lépésre szántam
el magamat. Tudomásomra esett, hogy önnek a férje ez előtt valami négy
évvel folyamodott a földmívelési ministeriumhoz egy kiváló szakférfiui
állás elnyerése végett az állami méntelepek egyikénél…»
– Ez akkor volt, tudod, mondá Camilla, a mikor az ékszereimet el kellett
adnom, hogy az apád váltótartozásait kifizessem. Én könyörögtem neki
akkor, hogy lásson valami hivatal után.
– Menjünk tovább.
A levél így folytatá:
«Akkor a ministeriumtól az a válasz jött a folyamodására, hogy azt az
állást elnyerheti, miután az ahoz megkivántató szakképzettséget teljesen
bírja; de csak azon föltétel alatt, ha elébb mindenféle összeköttetést
megszakít a turffal, a tattersallal, a börzével és lebonyolítja a
magánüzleteit. Önnek a férje ezeket a föltételeket teljesíteni
vonakodott, s a közben utólérte őt a sajnálatos katasztrófa. Most, hogy
ő ismét visszatért Magyarhonba, én közbenjártam a magas ministeriumnál,
hogy ezt a régi határozatot előkeressék s önnek a férjét az általa
egykor kért hivatalos állásba behelyezzék. Ez az én válaszom az ő
invectiváira. A ki engemet meg akar semmisíteni, én az ellen azzal védem
magamat, hogy csinálok belőle embert. Ő engem meg akar gyalázni: én
visszaadom neki a becsületét. Ez az én vivási modorom. Meg vagyok
győződve a felől, hogy önnek a férje, megtalálva az utat a becsületes
megélhetéshez, úgy fog azzal lenni, mint a súlyos betegségből kigyógyult
a visszanyert egészségével: féltve fogja azt őrizni. Ezzel önnek is
örömet és nyugalmat szerzek. Férjének lesz háromezer forint fizetése,
lakása, deputatuma és utazási költsége, később nyugdíja, biztosított
jövendője. Az én lelkem pedig meg lesz nyugtatva, hogy jót tettem, nem
csak azokkal, a kik szeretnek, de még inkább azzal, a ki gyűlöl…»
(Ez volt az a levél, a mit Vigárdy Bertalan megmutatott Dobokay
Alasztornak, s a mire a közjegyző azt mondta, hogy még ennél nagyobb
bolonddal nem találkozott Európában.)
Camilla a végsorokat már csak zokogástól elfult hangon tudta elolvasni.
És azután is sírva szorongatá a kebléhez a levelet, s szép idő telt
bele, a míg a szemeit felszárítgatá s körülnézett.
Helvila a fényképező masinán szöszmötölt hidegvérrel.
– Hát nem magasztos, nem angyali lélek-e ez, a ki így cselekszik?