hugomasszony. Ha egy szegény oláhasszony meg nem szán egy harapás
mamaligával, éhen is vesztem volna. Mert mindenütt a hegyi útakon
kellett menekülnöm a rablók elől. Szegény Czirjék! Mondtam neki, hogy ne
menjünk Ojtoz felé. Ő félt legjobban a zsiványoktól s ő vezetett a
fészkükbe. Csak már a pénzt ne vitte volna magával! Őtet magát bánná a
szösz!
– De én bizony sajnálom szegény Boldizsár bátyámat, mondá Ilka asszony.
Nekem nagyon kedves emberem volt, meg a szegény uramnak is. Úgy hozzá is
vagyok szokva, hogy ime most is feledtemben neki is ide terítettem az
asztalhoz, mindennapi szokás szerint. Szegény Boldizsár bá, ő sem iszik
hát többet a kedves kupájából.
– Biz az már eleget ivott az Ojtoz vizéből. Halak prédája lett.
S még részletesebben elmondá, a mit látott, Ilka asszonynak; hogy annak
már a hidegtől borsózott az egész teste.
Jó, hogy már felhozták azt a becsináltat.
Ilka asszony maga kötötte fel az asztalkendőt a tutor úr nyakába, sőt
még a csirkehúst is feldarabolta a tányérjában, mivelhogy az a jobb
kezét nem használhatta. Egy kis jó aszúborral is megkinálgatta: hadd
jőjjön erőhöz. Semmi sem olyan jó orvosság a nagy betegnek, mint a
tiszta jó bor. S minthogy a tutor úr nagyon beteg volt, annálfogva
nagyokat is ivott ebből az orvosságból. Meg is használt neki. A két
csirkéből főzött becsináltat mind elfogyasztotta. De még a leve is
nagyon jó ám annak: a drága sáfrányos, petreselymes lé. Azt kanállal
szokták megenni. Csakhogy az ember nagyon ügyetlen a balkezével, mikor
kanállal dolgozik, mind félreöntözi a levet. Ilka asszony megszánta a
gyámoltalant, fogta az egyik kezébe a tányért, a másikba a kanalat, s
gyöngédeden megetette kanállal a kedves beteget, amitől az csak úgy
éledt szemlátomást.
Hanem egyszer csak nagyot csuklik s hátrakapja a fejét az etetett lázár.
Ilka asszony azt hitte, tán egy csirkecsont akadt a torkán.
Nem biz az. Hanem amint Ilka asszony megfordult, s hátratekintett az
asztal felé, hát ott látta Czirjék Boldizsárt ülni a szokott helyén,
ahol fel volt számára terítve.
– Ejnye de hideg van odakinn! monda Boldizsár bá a tenyereit dörzsölve.
Ugyancsak fuj a Nemere.
Ilka asszony csak kiejtett tányért, kanalat a kezéből.
– Minden jó lélek dicséri az urat!
– Ámen. Mondá rá a jó lélek.
– Boldizsár bá! Kegyelmed élő testben van itt?
– Csak hozzák azt a tokányt, majd meglátod, hogy nem vagyok lélek.
De bizony úgy megörült ennek a nyilatkozatnak Ilka asszony, hogy minden
tartózkodást félre téve, odarohant Boldizsár bához és a nyakába borult.
– Oh csakhogy kegyelmedet visszahozta a jóságos úr Isten! Hogy nem ölték
agyon a zsiványok.
– No – egy kicsit – talán mégis, dünnyögé Boldizsár bá s nagy flegmával
elkezdett a késsel, villával dobolni a czintányéron.
Hanem Apor István uram háromféle szint is váltott ez idő alatt s alig
akart helyrejönni a csuklásból.
– Hát nem lőtték kegyelmedet keresztül a zsiványok? kérdezé Ilka
asszony; a hogy Apor István urambátyám látta.
– De ugyan keresztül lőttek, édes mézem.
– S azután meg a vízbe is fojtották.
– Az is igaz. Úgy van, a hogy István komám látta. Belém lőttek tíz
golyóbist, s belé is fojtottak az Ojtoz tavába. Hanem azért se annyi
ólmot nem ettem, se annyi vizet nem ittam rá, hogy most pogányul éhes és
szomjas ne lennék. Azért csak hozzad azt a sóbanfőttet, tálbansültet,
meg egy jó veder mézesmálit, hadd felejtsem el az én bajaimat. Látom
bizony, hogy Están komám is kiheverte már a magáét. No engem, fogadom,
még etetni sem kell, mint ő kegyelmét.
Apor István összeszedte magát az első meghökkenéséből s látva, hogy
Boldizsár bá milyen igazi parasztikus mohósággal tehénkedik neki a
felhozott ételnek, bele kezdett helyezkedni a kényelmetlen állapotba,
hogy vele szemközt ülve maradjon, s a nyilazó szemeinek gunyos
tekintetét nyugodtan kiállja.
Ilka asszony tétova tekintettel nézegetett hol az egyik, hol a másik
férfinak az arczára, mintha kezdene a kettő közül valamelyiknek a
szavában kételkedni. De még nem határozta el magát.
Boldizsár bá pedig sokkal praktikusabb ember volt, minthogy egy olyan
thémát discussióba hozzon, aminek bizonyára asztalbontás lesz a vége;
(minek előtte az ebédnek vége volna.) Csak hadd folyjon le elébb a
lakoma.
Ilka asszony ugyan nagy aggodalommal járogatott körülötte, kérdezgetve
tőle, hogy hol van meglőve? nehogy a fájós helyén érinteni találja a
kezével. Talán a mellén, vagy az oldalán? De Boldizsár bá mindenre csak
azt mondta, hogy «ühüm», a míg a szája tele volt.
Mikor aztán az utolsó falatot is lenyomtatta a kupa borral, akkor
hátraveté magát a székében s elkezdte a török kése hegyével a hatalmas
szép egészséges fogait piszkálni.
– Hát biz ez mind úgy történt, a hogy Están komám elbeszélé. A czudar
hajdemákok elébb összelövöldözének, s azután a vízbe dobának. Nem is
lett volna soha belőlem élő ember, ha ezt a gyűrűt az apám rám nem
hagyta volna, a kinek még a szép apja örökölte ezt a hires Rapsonnétól;
a ki nagy tündérasszony volt. Ennek a köve egy kigyókő! Nézzék
kegyelmetek. Párja ez annak a kigyókőnek, a mit Bethlen Gábor dicső
fejedelmünk a testamentumában különösen felemleget. Minden szerencséjét
annak köszönhette. Az ilyent a kigyók fujják a királyuknak a fejére, s a
ki ezt elkaphatja a kigyó-királytól, csodákat mivelhet vele. Már a nagy
Theofrastus ismerte ennek a felséges tulajdonságait. Az ilyen kigyókő
minden sebeket begyógyít, rögtön és azonnal: az eltört csontokat
összeforrasztja s a golyókat a sebből kihúzza. Ime élő példa vagyok én
magam itt. Még csak meg sem látszik rajtam, hol lőttek keresztül? De még
ez nem minden. Még arra is használ a kigyókő, hogy ha ezt egy vízbe
esett ember a szájába veszi: soha bele nem fullad a vízbe, ha egész nap
a fenekén hever is: mert ez a kigyókő annyi életessentiát izzad ki
magából, hogy a lelkét visszatartja. Ennek a segítségével maradtam élve.
Így szabadultam meg a halálos sebektől, vizbefulladástól.
Hát biz ezt hitte, a ki akarta. De ellene mondani senkinek sem vala
kedve. Ha lódit, ő lássa!
– Bizony olyan csodatevő kő ez, bizonyozék Boldizsár bá, tovább
magasztalva a gyűrűje varázserejét. Kiállja ez a próbát akárhányszor.
Merek rá fogadni, hogy ha ezzel a kigyókővel megérintem a szörnyüséges
nagy mély vágást, a mit kegyelmed kapott, Están komám, a nagy
dulakodásban, egybe összeforr az, a helye sem marad ott.
Apor István most vette csak észre, hogy micsoda veszedelmes tréfával
szándékszik őt megkeríteni Boldizsár bá s haragos kemény hangon, mely az
eddigi nyögdécselő nyöszörgéstől nagyon is elütött, eléje kezde
vagdalni.
– Hagyja kend! Maradjon kend azzal az ostoba babonás hitével távol a
testemtől. Felvilágosodott magyar emberek a XVII-ik században az ilyen
bolondságot már repudiálják! Kigyókirályok nincsenek. Kigyókövek
csodaerejében keresztyén ember nem hisz többé.
– Micsoda? Kiálta felugorva helyéről Boldizsár bá, s áthajolva az
asztalon az átelleneséhez. Ezt akarja kegyelmed eltagadni? okosabb akar
kegyelmed lenni a mi fejedelmünknél, dicsőült Bethlen Gábornál, a ki
igaz kálvinista fejedelem volt? Meg akarja kegyelmed czáfolni Hatvani
professort, a nagy astrologust? Látott már kegyelmed igazi kigyókövet?
Valóságos igazit, a milyen az enyim? Ezt nézze meg jól!
De a míg gyűrűjét az öklével odatartotta Apor István uramnak az orra
alá, egyszer csak lerántotta a fejéről a véres köteléket, a nagy
sebtapasszal együtt, s ime – azon a magas homlokon nem látszott de még
csak egy karczolás sem.
– No látja kegyelmed, hogy milyen csodát mivel az én kigyókövem. Hogy
begyógyította kegyelmednek azt a nagy vágást a homlokán.
De már ekkor a főúrnak nem volt több tréfálni való kedve. Kirugta a
széket maga alól, s most már aztán a jobb karjáról is lerántá a
zsindelyes burkolást s nagyot ütött az öklével az asztalra.
– No lám! Még az összetört karját is hogy meggyógyítottam kegyelmednek a
kigyókövemmel! dicsekedék Boldizsár bá.
Ilka asszonynak ekkor nyiltak ki egyszerre a szemei. Végignézett
villámló két szemével Apor Istvánon. De olyan nézés volt az, a mi
túltett minden fegyveradta seben: megölő, lesujtó tekintet egy asszony
szeméből, a kinek olyan fegyvert adott a természet, a mi ellen semmi sem
védelmez.
Apor István látta, hogy le van róla rántva minden álarcz, s a
tettenkapott kalandor fogcsikorgató dühével rázta a felemelt öklét
Boldizsár felé fordulva, a ki csendes nevetéssel tekinte szemébe. Azzal
kirohant a teremből; de az ajtóból visszafordulva, rekedtes hangon
hörgé:
«Megkeserüli még ezt ez a ház!»
*
El is vágtatott még abban az órában a négylovas hintaján, a melyen
idejött, minden búcsúvétel nélkül: rengeteg haraggal és
megszégyenüléssel.
A NÉGYEZER ÖZVEGYASSZONY OSTROMA.
– Most már mindent elhiszek erről az emberről! Lihegé Ilka asszony,
reszketve a haragtól. Még kanállal eteté magát velem! Hogy forrna a
torkán, mint Judásnak a mártott falat! Most már szentül hiszem, hogy
összeczimborált a rablókkal!
– No, hogy épen megosztozott volna Mundukával, azt nem akarom állítani,
hanem hogy ő igazította utunkba, arra a fejemet teszem, egyenesen azért,
hogy szegény Damokos Tamás ott veszszen a rabságban s te özvegyen
maradj.
– Mit teszek én most? Mit teszek én most? Töprenkedék Ilka asszony,
kinek a lelki tusakodásban elsápadt az arcza s mégis veríték gyöngyözött
rajta.
– Bizony nem tudom én édes hugomasszony. Vége az ezermesterségemnek. Az
ezeregyediknél pauzál az eszem. Mert azt nem teszem, hogy panaszra
menjek. Hová? Brassóba? a szindikushoz? inkább kis kutyát fésülni.
– Hát én tudom, hogy mit teszek!
– Ugyan mondd meg; testestül-lelkestül segítségedre leszek benne az
utolsó körömszakadtáig.
– Köszönöm. Nem kell nekem ehhez férfi. Egy férfi sem kell hozzá.
– Akkor furcsa munka lesz az!
– Mert az Isten büntetése ez rajtam valóban mostan. Azért, hogy olyan
kevély voltam; olyan elbizakodott voltam. Csak a magam bajára gondoltam,
a másé után nem kérdezősködtem. Azt mondtam, nekem módom van, sok
pénzem, ime én kiválthatom könnyen az uramat; a többi szegény árva
özvegy ám lássa, mikor hogyan jut a maga legkedvesebbjéhez. Ime
megalázott az Isten! Ledobott oda a többi özvegyasszonyok közé, a kiknek
nincs miből előteremteni a rabságban sinylő uraik váltságát. Olyan
lettem, mint az uram szegény társainak szegény asszonykái. Hát én most
neki indulok és összeszedem valamennyi özvegyasszony van
Erdélyországban, a kinek az ura rabságban sinylődik: magam köré gyűjtöm
egész tábor számra, felviszem magammal, a hol az ország rendei tanácsot
tartanak, az országgyülésbe: berontok közéjük a tanácsterembe, ki nem
jövök onnan, míg nem határoznak; megszállom a fejedelem palotáját,
ostrom alá veszem: ha rabságra adta férjeinket a fejedelem és az ország,
most váltsa is ki őket egyszerre az ország és a fejedelem!
Boldizsár bá csak a falnak esett elámulásában.
– Oh te csodatevő asszonyi lélek! Milyen nagy világosság lakozik te
benned! Hát persze, hogy ez a legegyszerűbb dolog: olyan egyszerű ez,
mint a Columbus tojása. A kiket rabságba ejtett az ország és a
fejedelem, váltsa ki az ország és a fejedelem! De, hogy mindjárt tegye
és ne halogassa, rontson rájok rögtön egy asszonyi tábor: egy egész
hadsereg a fogoly vitézek gyászbaborult özvegyasszonyaiból. Nagy
gondolat ám ez! Soha én ezzel a magam tökkolop fejével erre a nagy szóra
rá nem jöttem volna! Ez lesz jó! Ezt tedd meg! Neked sikerül az. Igazad
van benne! Nem kell ide férfi! A férfi mind gyáva olyan nehéz csata
előtt, a minek az asszony neki megy, s áttöri! Ne hallgass senkire:
semmi csititásra. Bölcs dolog az, a mit művelsz. Ne hátrálj; ne engedj
senkit szóhoz jutni. A ki itt okosan akar beszélni, az a bolond. Te
beszélj, te követelj, csinálj csetepatét, a mekkorát csak tudsz, olyan
patáliát, hogy hét országra szóljon! S a míg azt nem mondják rá:
«deliberatum», ne tágíts helyedről. Ne ijedj meg senkitől! Senki haragos
orczájától!
– Bizony nem én! Még a fejedelemtől sem! Azt meg fogja látni!
– Fogj hozzá; de mindjárt. Kezdd el itt Csikszeredán: ma heti vásár van.
Eredj ki a piaczra a trombitásoddal és fuvasd el vele a «háromszáz
özvegy tánczát» s buzdítsd fel szavaddal az asszonynépet. Mihelyt egy
pár százan lesztek, indulj meg végig a székely falvakon, városokon: úgy
fog nőni az a sereg, mint a hógörgeteg. Elég lesz az Deés városát
megszállni, fogadom! De hogy mégis tudjad, hogy ha egyszer ottan
lesztek, mit követeljetek: halld meg a tanácsom. Mert minden munkánál az
az első dolog, hogy az ember megtalálja a fogantyúját, a minél
megragadja. Aztán az is régi igazmondás, hogy «Kutya ugat, pénz beszél».
Hiába minden decretum, deliberatum, articulus, pecsétes levél, ha nincs
meg hozzá a felvehető pénz. De hát megvan. Azért tartsad eszedben. A mi
dicsőült fejedelmünk, Bethlen Gábor, az ő emlékezetes nagylelkű
testamentomában a sok egyéb legátumokon kívül magának Erdélyországnak,
rendkívüli szükségekre nyolczvanezer aranyat hagyományozott. Ez a pénz
ott fekszik az özvegy fejedelemnőnél, Lorántfy Zsuzsánna asszonynál, ki
ezt a kerek summát mind ekkorig nem adta ki az ország rendeinek, azt
vetve ellen, hogy hiszen nincsenek jelen azok a rendkívüli szükségek az
országban, a miket a bölcs fejedelem czélzásképen előre megjelzett. No
hát most már itt van az a «rendkívüli szükség». Annyi sok tízezer
magyarnak rabságba esése bizony nevezhető annak. Ezt követeljed hát.
Parancsolja meg az országgyülés a fejedelemnek és az özvegy
fejedelemnőnek… (igen is: parancsolja meg! mert az országgyülés az úr, a
fejedelem pedig csak az ország választott első tisztviselője), hogy a
Bethlen Gábor nyolczvanezer aranyát azonnal adják ki. Azt is pedig
egyenesen a török szultán tihájának a kezébe tegyék le, nehogy
kézen-közön még azt is elmundukázza valaki s akkor egyszerre az egész
elfogott erdélyi sereget, vezérestől, kapitányostól mind haza fogják
bocsátani. Egyébről ne is hagyj magaddal diskurálni. Igazságodban vagy,
helyes úton jársz; győzni fogsz. Mentül elébb indítsd meg, a mit
kigondoltál. A mit asszony kigondolt, asszony megcselekszi!
Ilkának sem kellett több buzdítás. Rögtön lovat nyergeltetett, magához
vette az udvari trombitását s egyedül, minden más kiséret nélkül
átlovagolt a csikszeredai vásártérre, a hol épen akkor sokadalom vala.
Ott a templom előtt megállva, megparancsolá a trombitásának, hogy fujja
el a «háromszáz özvegyasszony tánczát».
Hires nóta volt ez akkoriban; akként keletkezett, hogy egy aranybánya
összedőlt s egyszerre háromszáz bányamunkást temetett el halottul.
Mielőtt a nagy szerencsétlenségnek hire futamodott volna, a bánya
tulajdonosa, gazdag magyar főúr, pompás lakomát rendezett a kastélyában
s arra felhivatta a háromszáz asszonyt, a kiknek a férjeik ott vesztek a
bánya düledékei alatt, s fényesen megtraktálta őket; mikor aztán már jó
kedvök lett a sertül, bortul, akkor megfuvatta a trombitásával az új
nótát, a minek a láb alá való hangjaira a menyecskék tánczra kerekedtek,
s egymással párjában ugyan rúgták a port. Mikor aztán legvigabban
járták, a palota ura elkiáltja magát: «no még soh’se láttam háromszáz
özvegyasszonyt egy rakáson ilyen vigan tánczolni».
Erre aztán egyszerre nagy sírás, jajgatás lett az elébbi víg
vihánczolásból: a szegény asszonyok a táncz közben tudták meg, hogy
özvegyek lettek!
Kegyetlen tréfa volt biz az attól a főúrtól, másféle mulatságot is
találhatott volna ki magának. Ilyen volt az idő és az erkölcs.
Hanem a nóta maga elterjedt egész Erdélyországban s mindenütt úgy
hívták, hogy a «háromszáz özvegy táncza».
Hej mikor ezt a nótát meghallották a rab székelyek asszonyai, de nem
kellett nekik semmi magyarázat hozzá! Ilka asszony ugyan hatalmas
dictiót fundált ki magában, a mit elmondjon az összegyült nép előtt. De
nem lett abból semmi. Csak odáig tudta vinni, hogy «az én lelkem uram
tatár rabságában…» ott egyszerre zokogásba tört át, s arra aztán
valamennyi asszony mind rákezdte karénekben a sírást; s a sírás közben,
mintha valamennyi mind egyszerre kitalálta volna azt a nagy szót, a mit
el akart közöttük mondani Damokos Tamásné, sűrűn kiáltották: «menjünk!
menjünk fel a dietára! a fejedelemhez! vezessen a főkapitányné
asszonyom!»
Jámbor öregek, a férfi-székelyek oda furakodtak közéjük, hogy szép
szóval, gyönge erőszakkal megmarasszák őket; de nem bírtak velük: «nem
kell közénk férfi! Maradjanak kendtek itt a sutban! Jöjjön velünk, a
hány özvegyasszony!»
Utoljára még a trombitásnak a kezéből is kikapták a tárogatóját s azt is
kilökték a körükből, hogy még ennyi férfi se maradjon köztük; volt ott
egy menyecske, a ki nagyon jól értett a tárogatófuváshoz, a háromszáz
özvegy tánczának a nótáját is tudta, ez lesz a trombitásuk.
S aztán megindult a lavina. Lóháton és szekéren. Minden falu, minden
város szaporította a sereget, mikor Deés felé közeledtek, már akkor egy
tábor volt a Damokosné vezette asszonynép. Úgy, hogy mikor annak a
közeledtét meglátták a deési öreg toronyból, félreverték a harangot,
hogy jön az ellenség. Iszonyú volt az a porfelleg, a mi a tömérdek
szekér, s az előre vágtató lovas asszonynép nyomában támadt. A
fejedelemnek jelenték a dolgot. Ő menten kiküldött egy lovashadnagyot
egynéhány huszárral, hogy menjenek előre s tudják meg, hogy mi az? A
hadnagy útban találta az özvegyasszonyok lóhátas előcsapatját; fekete
zászlójuk volt, a végére békós láncz akasztva. Kérdésére nem egyen, de
tizen-huszan felelték: «megyünk a fejedelemre, követelni a rabokat! Ha
elvesztette, hozza vissza!»
A hadnagy lóhalálában vágtatott vissza a fejedelemhez, s elmondá nagy
hült szájjal, hogy ugyan jön ám egy egész hadsereg a fejedelem nyakára,
követelni, hogy a tatár rabságra esett harczosokat váltsa ki azonnal.
Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy ez a sereg csupa asszony. Vagy
talán azt hitte, hogy csak az előcsapat az, s a mi hátul jön, az mind
férfi.
Nosza a fejedelem sem vette tréfára a dolgot, hirtelen felpakoltatott;
Deés városa nyitott város; azt nem lehetett megvédelmezni, úgy
elvágtatott onnan, hogy meg sem állt Szamosujvárig.
Mikor aztán a rendek megtudták, hogy a fejedelem odább állt, maguk is
azonnal, minden határozathozatal nélkül, befogattak a szekereikbe s
utána siettek a fejedelemnek.
Damokosné, meg az özvegyek tábora már csak a hült helyüket találta
Deésen.
«No jól van! mondá Ilka asszony; előlünk ugyan a világból ki nem futtok!
Valahol majd csak utolérünk benneteket».
Ott Deésen tehát szépen kipihenték magukat; a város népe ellátta őket
minden jóval, s aztán az ottani asszonyok is hozzájuk csatlakoztak, a
kiknek a férjeit elvitte a tatár.
Ez alatt a fejedelem és a diæta legalább időt nyert Szamosujváron
elhelyezkedni.
Rákóczy György beült a várba, a minek akkoriban még védhető sánczai is
voltak, a Szamossal összekötve. (Most ez az állami börtön, hétszáz
rablógyilkos és más gonosztevő számára!)
Hanem a diæta számára nem volt a várban hely; ott nincsenek nagyobb
termek.
Ellenben volt ott egy igen nagy uradalmi pajta: azt be lehetett rendezni
országháznak. Egy kis radikális takarítás, a falak kimeszelése, a
gerendák lepókhálózása után egészen alkalmassá lett az téve rendeltetése
czéljára. Az ablakain ugyan nem voltak üvegtáblák, s annálfogva
keresztül-kasul járhatott rajtuk a szél; hanem a két végét, a mi pajták
szokása szerint nyitva volt, (hogy a terhes szekerek által s
kijárhassanak), alul bedeszkázták hevenyében; felül azért csak nyitva
maradt. Egyéb baj aztán nem volt, mint hogy az ezer meg ezer veréb, a mi
már ideszokott, nem szünt meg csiripelni odafenn a házban a tanácskozás
folyamata alatt; s a protonotárius úrnak ugyan vigyáznia kellett, hogy
az egerek meg ne egyék a jegyzőkönyvét, minekelőtte hitelesítve van. Egy
hosszú asztalt leczövekelt lábakra végig nyújtóztattak a középen a
rendek számára, annak a felső végéhez T betű formára egy másik asztalt
ragasztottak, a mi a fejedelem tanácsurainak volt a helye. Rédey Ferencz
uramnak, az elnöknek, karosszék jutott, a tanácsurak szalmaszékeket
kaptak, a rendek beérték lóczával.
De mind jó ez, ha bölcseség van hozzá! A Rákoson még ennyi sem volt.
Mégis milyen jól ment minden!
Hanem az volt a nagy baj, hogy a fejedelem betegnek jelenté magát. Az
udvari orvosa, doctor Reineckius azt mondta, hogy a szive van meghülve s
azt mással, mint porrátört csörgőkigyó-szívvel nem lehet felmelegíteni;
az pedig csak Bécsben kapható. Az egykori krónikairó ellenben azt
mondja, hogy biz az csak afféle «febris scholaris» volt. Mikor a gyerek
nem tudja a leczkéjét, azt mondja, a hideg leli.
Bizony pedig a jó Rákóczy György ugyancsak nem tudott azokra a
kérdésekre megfelelni, a miket az ország rendei hozzá intéztek.
Az első kérdés mindjárt az volt, hogy ugyan miért csinálta az
országgyülés tudta és beleegyezése nélkül azt a szerencsétlen
hadjáratot? Ki vette rá, hogy hadsereggel menjen Lengyelországba koronát
keresni?
Hát erre bizony a fejedelem nem tudott egyebet felelni, mint azt, hogy
meghült a szive.
A második kérdés meg az volt, hogy mi módon fogja már most az elfogott
tömérdek rab hazafit a tatárok lánczaiból kiszabadítani?
Erre a fejedelem még rosszabb betegséget vallott be: azt, hogy üres a
cassája.
A jó mulatság bekoronázására aztán még ott ült a nyakukon a szultán
tihajája, Akmet bég, s a tatár khán követe, Dája-Lot-Ali bég, a kik
mindennap kétszer bekopogtattak, hogy letették-e már a rendek Rákóczy
Györgyöt a fejedelmi székből? Ezek másról hallani sem akartak. Ha nem
teszik le ezt a «lázadót», a ki a felséges szultánnak nem
engedelmeskedik, jön az egész tatárság egyfelől, a budai basa másfelől,
az erdélyi népséget a lovai lába alá gázolni. Válaszszatok magatok közül
egy «emberséges embert!» Ez volt a mindennapi szavuk.
És a magyar urak naponkint nem tehettek egyebet, mint hogy a két bégnek
hol egy czifra kaftányt, hol egy szép aranyos billikomot küldtek
ajándékba, hogy csak tűrtőztessék a haragjukat. Mindennap ujra be
kellett a szájukat csukni vagy aranynyal, vagy ezüsttel.
Megérkezék azonban Damokos Tamásné az özvegyek táborával Szamos-Ujvár
alá. Az örmény asszonyok még feleúton eléjük vonultak egész processióval
a városból. Mikor felvonultak a Szamos mentén, egész tábor volt a
sokaságuk, minden falunak a maga fekete zászlója.
Azon a reggelen pedig különös csodatünemény jelent meg az égen: mint ez
a krónikában fel vagyon jegyezve. Az igazi nap körül egy fényes
szivárványba játszó tág udvar öblösült s annak a karimáján, délponton és
a két horizonon három ellennap támadt. A valódi nap ép oly sápadtnak
látszott, mint a három naprém, hogy puszta szemmel a tányérjába láttak,
s az egész ég nem volt kék, hanem szürke. Sokáig bámulta minden nép ezt
az égi csodát. Gonosz jövendőket jósoltak belőle. Hogy négy fejedelem
fog lenni egyszerre Erdélyországban: (egyik sápadtabb, mint a másik!) s
nagy vérontás, országromlás lesz a vége.
S be is teljesült e rossz jóslat; pedig ez nagyobb csoda volt a földön,
mint az a másik odafenn az égen.
Talán ez égi tüneménynek a bámulata okozta, hogy az oda irányzott
figyelem miatt ezt a kisebb tüneményt alig vette észre valaki, a mint
egy csupa asszonyokból álló tábor körülfog egy kerített várat, bezárja
azt szekérsánczaival, mintha a leghadismerőbb megszálló ellenség volna.
Csak azután, hogy az országházzá átalakult pajta előtt megjelenék egy
száz főre menő küldöttség, mind az ország legelőkelőbb
özvegyasszonyaiból válogatva, kiknek némelyike még a kis ölbeli
gyermekét is elhozta, kezdék észrevenni az «urak», hogy idelenn a földön
is történik valami. Kemény Simon (az elfogott Kemény János fővezér
nagyobbik fia) mint háznagya a diætának, találkozék legelébb az
asszonyságokkal, s azt kérdezé tőlük, hogy hová igyekeznek? Az asszonyok
vezetője, Damokos Tamásné választ adott neki, mondván:
– A diætára jöttünk, a fogságra vitt rabok kiszabadítását szorgalmazni!
– Azt ugyan helyesen teszik, mondá a nyájas levente. Tessék besétálni.
Odabenn tanakodnak már a rendek.
Azzal bebocsátá őket mind a százat. A pajta előterében volt egy
korlátokkal elzárt rész a hallgatóság számára, ellátva lóczákkal; azokra
a hölgyek szépen letelepedének s kezdetben igen csendesen viselték
magukat.