Nincsen rózsa tövis nélkül! Ez olyan igazság, mit, fájdalom! nem lehet
megtámadni.
E keserű igazság Frigyes barátunkon is beteljesedett… De kövessük csak
az események menetét; s ha van abban tanulság: azt, ha arra épen
hajlammal bír, majd kiszemeli az olvasó.
Frigyes úr tehát, miután barátjával együtt jól kidühöngte magát
szórakozottsága fölött, elvált a kis zömök embertől, ki egészen
ellenkező irányban lakott, és lehetőségig jól beburkolván magát
kabátjába, hazafelé vette útját.
A reg hideg és zordon volt. A fagyos szél telecsapkodá arczát havas
zuzmarával; de ő ezt föl sem vette. Szíve tele volt lánggal,
szerelemmel, s ha a szív lángol és szeret: az elemek is elvesztik
fölöttünk hatalmokat; s ha épen oly nagy volt a szélroham és oly fagyos,
hogy megérzé: Tercsi kisasszony pillantásaira gondolt, s fölmelegedett.
Szegény szerelmes bohó! Egész úton hazafelé azon gondolkodott, hogy ha ő
Tercsi kisasszonynyal egy szobában lakhatnék, miként nem kellene soha
fűtésről gondoskodnia, miként változnék pillantásai alatt a száraz
kenyér fáczánsültté, s miként tudná ő az éjek felét is munkában tölteni,
hogy számára fekete köpenyt és fehér kalapot vehessen, mely ruhadarabok,
az ő izlése szerint, Tercsi kisasszonynak fölségesen állanának!…
Édes fiatalság, édes szerelem! Miért nem kisértek el bennünket egészen
addig a fekete kocsiig, melyen a ki egyszer kocsikázott, nem kell annak
többé sem bérkocsira költeni, sem pedig ily zordon időben, mint a mai
reg, oly hosszú sétát tenni, mint Frigyes barátunknak, ki az
egyetem-utczában lakik, ez pedig legalább háromnegyedórai távolságra van
a Hermina-térről.
Végre otthon van; de a házmester, ki csak egy-két órával gondolhatott
lefekvésre a reg előtt, mélyen alszik; míg fölébred, s elhatározza magát
a fölkelésre, míg megtalálja a gyufát, s lassan, mormogva és czammogva a
kapuhoz ér: addig megint eltelik negyedóra; hanem a mi fiatal emberünk
kifakadás nélkül várakozik, mert midőn kedvesünkre gondolunk, sohasem
hosszú az idő!
Aztán miért is sietett volna oly nagyon? Nem várt reá sem pattogó,
barátságos kandalló, sem vetett ágy; mert kemenczéje füstölt, de fája
sem volt, alvásra pedig nem lehetett gondolnia, mert a nyolcz órát el
találta volna aludni, és főnöke, a pontos Csikar úr, nem szokott az
ilyen dolgokban elnéző lenni.
Végre megjött a házmester, a kapu megnyilt, és Frigyes föl, föl, olyan
magasra, amint csak a ház építve volt, fölsietett szobájába.
Lépjünk be utána s nézzünk ott körűl. Önök eleget láthattak és
olvashattak a hónapos szobák butorzatáról, de ez azoknak is végső
osztályába tartozott. Egy festetlen durva ágy, még durvább ágybelivel;
két kényelmetlen, roskatag szalmaszék; egy határozatlan szinű asztal,
mely egyenetlen lábaival a legkisebb érintésre tánczolni kezd, s egy
háromba repedt tűkör tevék mindazt, miért Frigyes barátunknak hódíja
negyedrészét kelle fizetnie. Az asztalon üveg állt, melyben a víz meg
volt fagyva, és az ablakon jégvirágok, egyedűli ékességei e szomorú
helynek.
De a mi szerelmes barátunk sohasem gondolt kevésbbé szobája
szegénységére és kényelmetlenségére, mint épen e pillanatban. Az ő
gondolatai egészen más dolgokkal foglalkoztak, s elmerűltségében még a
hideget sem érezte. Igy járkált nehány perczig föl és alá szobájában,
míg végre erőt vett rajta azon bágyadtság és lankadtság, mely
átvirasztott éj után mindazokat meglepi, kik nincsenek hozzászokva az
éjeket átvirasztgatni. Miután tehát szigorúan föltette magában, hogy
elaludni nem fog: ledőlt ágyára, hogy magát kissé kipihenje. Az álomnak
azonban nem sok küzdelemre volt szüksége, hogy győzzön. Nehány
pillanatig csak küzdött, de végre szemei önkéntelenűl lecsukódtak,
gondolatai összefolytak, s csakhamar mély álomba merűlt.
Már hét óra, és még alszik!… már két negyed nyolczra, és még sem ébred
föl! Szegény fiatal ember! Ha valamely jótékony véletlen nem jő
segélyedre: te túl fogod aludni a nyolcz órát, s akkor főnököd, Csikar
úr, téged talán el fog küldeni irodájából; te rokonok, pártfogók nélkűl,
egyedűl állsz a világon, mit fogsz akkor tenni? Hogyan fogsz élni addig,
míg valamely új állomásod akad? Valóban, én aggódni kezdek sorsod
felett!
Ah, de ím a gondviselés nem feledkezett meg rólad! Ajtódon kopognak, de
te nem ébredsz föl; a kopogást ismétlik, és pedig oly zajosan, hogy most
már bizonyos vagyok benne, miszerint a ki ajtód előtt áll, nem fog
tágítani; te fel fogsz ébredni, és ha sajnálni fogod is édes álmaidat,
melyek egész valószinűséggel a szép Tercsit hozzák lelki szemeid elé,
legalább állásod meg leend mentve! Álmokat pedig végre minden éj hoz,
kivált, ha szerelmesek vagyunk, de állomást?… Ez már kissé nehezebben
megy.
A kopogás harmadszor is ismételtetett, és pedig oly zajos lármával, hogy
a mi Frigyes barátunknak lehetlen volt arra föl nem ébrednie.
– Szabad! kiáltá azon nyájassággal, melyet használni szoktunk, midőn
valaki bennünket az első édes álomból fölriaszt.
Némber lépett a szobába.
Leirjam önöknek e némbert? Kénytelen vagyok azt tenni, különben mind
magamat, mind önöket megkimélném attól; mert minden elfogultság és
rágalom nélkűl beszélve, e némber oly rút és visszataszító, hogy róla
hallani és beszélni egyiránt kellemetlen. De e némbert a sors ez
elbeszélésben fő sarkpontúl rendelé; azért kérem önöket, engedjék meg
nekem, hogy őt bemutassam; igérem, hogy a lehetőségig rövid leszek.
A himlőfoltok, fájdalom, a szép alakokat is elrutítják; hát még azokra
mint nem hatnának hátrányosan, kik sohasem voltak szépek? E némber pedig
ezek közé tartozott. Én legalább – mind a mellett, hogy tudom és érzem,
mennyi kimélettel és elnézéssel tartozunk mi férfiak a nők iránt – két
szemet, melyek kicsinyek, kancsalok és tisztátalanok; szájat, mely
kétakkora, mint a közönséges mérték; orrot – ilyen bölcs felosztó a
természet! – mely, hogy az arányt helyreállítsa, épen félakkora, mint a
közönséges mérték; arczot, mely ezek mellett tele ostobasággal és
himlőfoltokkal, s végre termetet, mely kicsiny, de terjedelmes, a
legjobb akarattal sem tarthatok szépnek. Azért is megjelenése rám igen
kellemetlenűl hat, és ez érzést, ugy látszik, Frigyes barátom is osztja,
mert e hölgy megpillantására arcza egészen elkomorúlt.
– Na csakhogy megengedi végre az úr, hogy bejöhessek; kezdé a hölgy oly
hangon, mely egyéniségéhez illett. – Már egy órája hogy kopogok. Az
ember az úrtól akár megfagyhatna az ajtó előtt.
– Bocsánatot kérek, de az éjjel nem aludtam; csak most jöttem haza,
mintegy három órával ezelőtt, és igen mély álomban voltam.
– Ugy?… tehát házon kivűl töltöttük az éjszakát? Ugy hát épen jókor
jövök; tessék a szobabért kifizetni.
– Hiszen mondtam már tegnapelőtt, hogy most nem fizethetek, hanem 15-kén
egész bizonyossággal. Most nincs pénzem, mert ruhát csináltattam.
– Ugy! éjjeli tekergésre és czifrálkodásra van pénz, de házbérre nincs?
De az nem megy, drága uracskám! Én azt kivánom, hogy nekem előre
fizessenek, különösen olyan lakók, kiknek „keblökön a házuk, hátokon
mindenök.“ Azért csak tessék fizetni, mert én egy órát sem várakozom
tovább. Elég volt két nap, ma már a harmadik!…
– De kérem alássan, tekintetes asszony, mondtam már, hogy most nincs
pénzem, hanem becsületemre fogadom, hogy 15-kén fizetni fogok, és én még
sohasem szegtem meg szavamat!
– Becsület ide, becsület oda! ismerem én már az effélét. Fizet az úr,
vagy nem fizet?
– Sajnálom, de a legjobb akarattal sem tehetem!
– Nem? jó; akkor tessék gondoskodni szállásról, mert a kulcsot addig nem
fogja megkapni, és lábát addig e szobába nem fogja betenni, míg nem
fizet. Érti az úr? punktum!
Ezt mondván, a háziasszony székbe veté magát, s arcza világosan mutatá,
hogy kérlelhetlen.
Hogyan lehet e nő ily szigorú e szegény fiatal ember iránt? E hölgynek
bizonyára csep szíve sincs! mondják önök, hölgyeim. Engedelmökkel! E
hölgynek igen is nagy szíve volt, s épen ez vala szegény Frigyes
barátunk szerencsétlensége; mert… mert… eh! kimondom biz én; e hamiskás
megjegyzést meg fogják önök nekem bocsátani. Épen az volt a baj, hogy e
némbernek nagy szíve volt, s hogy e nagy szív Frigyesért dobogott, ki
szerencsétlenségére e dobogás által nem hagyá magát boldogíttatni, s igy
boszú forgott a játékban. A hölgyek pedig boszújokban kérlelhetlenek!
Ez Frigyes barátunk előtt sem volt ismeretlen, s azért nem is fárasztá
magát azon hasztalan munkában, hogy megkisértse haladékot nyerni; hanem
abban kezdé törni a fejét: honnan és mi módon szerezhetne pénzt? De e
nagy kérdésre sehogy sem tudott feleletet találni… Csikar úrtól
előlegezni? Nevetség! Csikar úrnak elve: nem előlegezni, s ez elvéhez
annyira hű, hogy egyik irnokának még anyja eltemettetésére sem
előlegezett, mint tenne tehát most kivételt?! Barátai? Ezek épen oly
szegények, mint ő… Ah… végre megvan!…
Mit gondolnak önök, olvasóim, ki segített e szegény elhagyatott fiatal
emberen? Senki más, mint a megvetett, oly gyakran kigúnyolt házaló
zsidó, ki roszúl fizet – de mindig fizet; ki sokért keveset ad, de –
rögtön ad, szóval, ki a szegényeknek az: mi szinésznőknek az imádók, kik
mindig ott vannak a koszorúkkal és tapsokkal, a hol legnagyobb szükség
van reájok.
„Handlé!“ hangzott föl az udvarról a zsidó rekedt hangja, s Frigyes
barátunk hirtelen felugrott ágyáról, és felkiáltá a házalót.
A háziasszony gúnyosan mosolygott, midőn a zsidó a szobába lépett.
– Kiváncsi vagyok, mit fog eladni? gondolá magában. – De ugy kell, ha
nem tetszett neki, mint a többinek, a barátságos élet! ugy kell!
Fájdalom! Frigyes barátunknak nem volt oka, sokat gondolkozni; mert
egyedűli nélkülözhető, s csak némi értékkel biró tárgya épen azon frakk
volt, melyet az éjjel hordott először, s melynek készíttetése okozta
mostani egész zavarát. Nagyot sohajtott tehát, és átadta a házalónak. A
zsidó műértő arczczal megvizsgálta azt, s a vásár csakhamar
megköttetett, és Frigyes barátunk – már ezt meg kell neki adnunk – olyan
büszke és megvető arczczal fizette ki lakbérét, hogy háziasszonya még
boszúsabban távozott mint jött, ezzel pedig, azt hiszem, elég van
mondva.
De ni ni, mi ez? Frigyes barátunk homlokára nagyot csap, aztán lerohan a
lépcsőkön az udvarra, az utczára, de már késő! A zsidó eltűnt, s ő még
csak nem is indulhat keresésére, mert az egyetemi toronyban nyolczat
kong az óra, s neki az irodába kell sietnie.
Mit akarhatott a mi fiatal barátunk a házalóval? Azt, hogy dühében és
haragában a frakk zsebében felejtett valami nagyon-nagyon becsest: a
szép fehér rózsát, s azt szerette volna kivenni; de későn járt!
Mitsem tesz! vigasztalá magát; a zsidó mindennap a házba jár, én
fölismerem hangját, holnap beszélni fogok vele.
De a házaló sem holnap, sem holnapután nem mutatkozott, s e fölött a mi
barátunk, mint képzelhető, vigasztalhatlan volt. A harmadik nap estején
azonban oly nagy meglepetés érte őt, hogy e fölötti bámulatában még
bánatát is elfelejté.
E meglepetés nem volt semmi egyéb, mint csomag, melyet számára
távollétében hozott valami hordár a házmesterhez, s melyben – ki irhatná
le meglepetését! – saját frakkját találta, azon frakkot, melyet két
nappal azelőtt eladott. Első gondja volt az oldalzsebet kikeresni;… ah
de a rózsa nem volt benne!…
Ó az egész dolgot csodának tartotta; de én biztosíthatom önöket, hogy
semmi természetfölötti hatalom nincs a játékban. A világon a
legegyszerűbb és legtermészetesebb az egész, egykét szóval föl is
világosíthatnám önöket; de akkor a következő szakaszt önök olvasatlanúl
hagynák, és igazok is lenne!