JEROME K. JEROME
EGY NAPLOPÓ TÜNŐDÉSEI
ANGOLBÓL FORDITOTTÁK KARINTHY FRIGYES ÉS KARINTHY EMMA
1920
„VILÁGIRODALOM“ KIADÁSA BUDAPEST.
MINDEN JOG FENTARTVA.
Hogy szánjuk el magunkat gyorsan?
– No mit tanácsol hát. Melyiket válasszam? Vegyem a vöröset? Csakhogy a
vörössel nem hordhatom majd a „fantaisie“ kalapom.
– Hát tessék a szürkét venni.
– Persze, hogy a szürkét veszem. Még hozzá sokkal célszerübb is.
– Az anyaga nagyszerü.
– Én is azt hiszem. Meg, tudja, ez olyan helyes szürke. Nem olyan
közönséges. Habár hát, ami azt illeti, biztos, hogy a szürke nem valami
érdekes.
– Na igen; nyugodt, egyszerü dolog.
– Tudja, hogy én valami egész különöset érzek, ha pirosat látok? Kedves,
meleg egy dolog a piros. Vörösben mintha mindig jó melege lenne az
embernek, még ha különben fázik is. Ugy-e tudja, hogy értem?
– Van benne valami; akkor tessék a pirosat venni, asszonyom. Az még
hozzá jól is áll mindenkinek; mert mégis… piros!
– Á; csak nem gondolja komolyan?
– Már tudniillik, ha jó szinben van az ember.
– Igaz, persze; a piros szinnek megvan az árnyoldala; jó szinben kell,
hogy legyen hozzá az ember. Épp azért aztán ugy alapjábanvéve biztosabb
a szürke.
– Hát akkor a szürkét, asszonyom.
– Igen. Azt hiszem, jobb. Nem igaz?
– Én is nagyon szivesen viselem.
– Meg tartós is. Majd diszitem izével… jaj! Csak nem vágta még le?
– Épp akarom.
– Várjon egy pillanatig. Hadd látom csak még egyszer azt a vöröset!
Tudja, lelkem, az jutott hirtelenében eszembe: hogy bájos volna
csincsillával.
– Avval bizony csinos volna.
– Mert csincsillám az véletlenül van.
– Persze; akkor tessék a vöröset. Mért ne venné a vöröset?
– Viselhetném ehhez a kalaphoz.
– Ehhez?
– Más nincs. Igaz; ez persze a másikhoz állna jól, a szürkéhez. Hm;
ejnye; én azt hiszem, mégis csak majd a szürkét fogom venni. Hiába no;
biztos, szolid szin a szürke.
– Nyolc métert tetszett mondani…
– Annyi elég lesz, mert kibővitem majd izé – hogy is hivjákkal… Egy
pillanatig csak, kedvesem. Mert tudja, ha a szürkét veszem, akkor igazán
nem tudom, mit hordjak majd a fekete kabátomhoz.
– Az nem illik a szürkéhez?
– Ugyan… szürke; feketéhez; hogy volna olyan csinos, mint a piroshoz?
– Akkor én a pirosat venném. Kegyed biztosan legjobban tudja.
– Hát ami azt illeti, a magam részéről én jobb szeretem a szürkét. Hanem
mikor mindenfélére muszáj az embernek gondolni, meg aztán az is, hogy…
Te jó Isten! csak nem ennyi az idő?
– Nem ennyi; ez tiz percet késik. A mi óráink kicsit mindig későbbre
járnak.
– Nekünk meg egynegyed egykor Madame Jannawaynél kellett volna lennünk!
Uristen, de soká tart ez a vásárlás! Mikor is kezdtük?…
– Lehetett ugy tizenegy.
– Féltizenegy. Most jut eszembe, hogy annyi volt, mert hisz megbeszéltük
otthon, hogy pont féltizkor kezdjük. Két teljes óra késés!
– És mégse mentünk valami sokra, hm?
– Á; egyáltalán nem csináltunk semmit. Pedig mennyi dolgom volna! És
Madame Jannawayhez okvetlen el muszáj mennem! Nincs ott az erszényem?
Nem; hisz itt van nálam.
– Még nem határozott, asszonyom, melyiket választja. Szürke, vagy piros?
– Nem tudom, hol áll a fejem; biz Isten nem tudom, mit akarok. Egy
perccel előbb már egész biztos voltam és most tessék… Megvan! Emlékszem!
A piros. Csakis a piros. Vagyis hát dehogy! nem a pirosra gondoltam; a
szürkét akartam mondani.
– Pedig utoljára a pirosat emlitette asszonyom; emlékszik?
– Azt… azt! hisz igaza van. Micsoda kin is a vásárlás. Tudja, hogy néha
egész elvesztem az eszem?
– Ha a pirosra határozta magát…
– Arra hát: mit csináljon az ember. Mit gondol? Tudniillik azt szeretném
tudni, hogy talán van valami más árnyalat ebben a vörösben… Mert ez
olyan undok vörös…
A boltos figyelmezteti, hogy látta már a vöröset valamennyit. Épp ez az
árnyalat, amit a többi közül kiválasztott. Ez tetszett olyan igen
nagyon.
– Persze, persze! – sóhajt a hölgy olyan hangon, mint akiről levettek
valamennyi földi terhet a világon. – Hisz ha mondja, akkor ugy is lesz;
akkor ez az. Már én ugyse birom tovább… Egész délelőttömet elpocsékoltam
miatta…
Ott kinn három elvitázhatatlan érvvel bebizonyitja saját magának, hogy
nem a vöröset kellett volna választania. Négy megfelebbezhetetlen
ürügyet hoz fel. Amellett, mért kellett volna mégis inkább a szürkét.
Töri a fejét, vajjon visszavennék-e. Majd bemegy és megkéri a főnököt.
De istenem a barátnője, aki villásreggelire várja!
– Ezért utálom a vásárlást; – állapitja meg. – Mert arra az embernek
sohsincs ideje, hogy igazában gondolkodjék…
És elhatározza, hogy ebbe a boltba soha életébe be nem teszi a lábát.
Kacagunk rajt’; de hát annyival fölényesebbek vagyunk? Fensőbbséges
barátom: nem álltál-e huzamos ideig ruhatárad kellős közepén
határozatlanul; melyikben imponálsz majd jobban neki? Tán ebbe az
egyszerü, durvaszövetü saccoba, amelyik jól domboritja ki széles,
férfias vállad? Mégis nem jobb lesz-e az a testhezálló fekete? Utóvégre
jobban illik komoly ember külsejéhez; aki mondjuk ugy a huszonkilencedik
év táján ballag. Hanem hátha a lovaglóöltöny jobb még ennél is? Azt
mondta az édes a multkor is: – ejnye, de fess legény Jones azokba a
magasszáru csizmákba; jól fest rajt a breeches is. De azt a mindenségit!
a lábunk talán mégis csak különb a Jones-énál! Ostoba dolog, hogy olyan
bőre szabják ma a lovaglónadrágot. Ugyan mirevaló a divatnak az az
irányzata, hogy mindjobban elrejteni igyekszik a férfi-lábszárt? Az
asszonyok mindkevésbbé kezdik szégyelni a saját lábukat; hát a férfi
mért cselekszi épp az ellenkezőjét? Mért is váltak lehetetlenekké
nagyapáink selyemharisnyái, szoros térdnadrágjai? Ugy látszik, mi
szerényebbek lettünk, vagy – leromlottunk és a titkolózás tanácsos.
Én például a magam részéről soha meg nem értettem, soha fel nem birtam
fogni, mért szerelmesek belénk a nők. Valószinüleg igazi, mély, benső
értékünk vonzza őket; alighanem rendkivüli érdemeink. Mert a külsőnk, az
ugyan soha! Tán a lábtyüink, nehéz kabátjaink, mellényeink, kürtös
kalapjaink? Hogyisne! – ilyen adjusztálás mellett kizárólag jellembeli
erőnk lehet az, ami felkelti lelkesedésüket.
Micsoda pompás soruk lehetett elődeinknek, azt különösen akkor fedeztem
fel, mikor álarcosbálon maszk voltam. Képtelen volnék megmondani, hogy
mit ábrázoltam; nem is igen bánom, akármi volt, csak arra emlékszem,
hogy mellben, meg ugy körülbelül azon a tájon rendkivül szük; a kalap
háromszor akkora, mint kellett. Én gyermekkoromban dijat nyertem a
magasabb számtani müveletekből, egyszer nyertem dijat történelemből is.
Nem sokszor, de nyertem. Egyszer meg valamelyik irodalmi kritikus – már
meghalt – a könyvemet dicsérte meg. Tudom, volt egynémely alkalom, mikor
viselkedésem, tetteim derék emberek helyeslését, helybenhagyását vivták
ki. De soha, soha ebben az életben még büszkébb nem voltam;
sajátmagammal elégedettebb, mint azon az estén, mikor begomboltam az
utolsó gombot. Végigszemléltem saját Énemet a tükörben. Álom volt;
igazán álom. Nem az egyetlen vagyok, aki ilyesfélekép vélekedett
felőlem. Biz isten ragyogó, pompás álom voltam. Piros alap; teli
mindenütt aranyhimzéssel, de mindenütt, ahol aranyhimzésnek egyáltalán
hely jutott. Ahol már nem volt aranyhimzésnek hely, ottan rojtok
függtek; bojtok, zsinórok. Arany gombok fogtak körül, puha, arannyal
áttört selyem simogatott, fölöttem fehér lószőr tollbokréta imbolygott.
Nem emlékszem, hogy rendes helyére volt-e minden gombolva. Hanem
valahogy mégis csak rámvettem és jó lehetett, mert jól festettem. Jól
néztem ki. Sikerem óriási volt: az emberiség női felének eredeti
természete ez alkalommal nyilatkozott ki előttem először teljes
őszinteségében. Olyan lányok, akik eddig hidegek voltak és
távoltartották magukat tőlem, most körülfogtak, hizelkedtek. Az
érdeklődésemet félénken felkelteni igyekeztek. Azok a lányok, akikre
rámosolyogtam, elveszitették a fejüket; kijöttek a sodrukból. Más lányok
pedig, akiket elfelejtettek bemutatni, egész gonoszakká váltak és durvák
lettek azokhoz, akiket bemutattak. Egyikkel egy táncközt álltam végig (a
jelmezkölcsönző ugyanis figyelmeztetett, hogy leülni nem lesz jó benne)
azt a szegény gyereket még ma is sajnálom. Olyan derék fiu udvarolt
neki: egy gyapjunagykereskedőnek a fia; egész biztosan érzem, hogy
kitünő férj vált volna belőle. De az a szerencsétlen sörösüvegnek
öltözve jelent meg.
Mégis jó talán, hogy elmultak azok a régi divatok. Ha egy egész hetet
töltök abban a viseletben, a természetes szerénységem adja meg az árát.
Azon csodálkozom, hogy a mi szürke napjainkban nincsenek jobban divatban
az álarcosbálok. Hisz benne van a gyerekes ösztön valamennyiünkben;
szeretünk „kiöltözni“; „hadd higyjék“. Unalmas, ha mindig sajátmagunk
vagyunk. Valamelyik délután teázó társaságnak voltam szereplője;
felvetették a kérdést: – Ha arra kerülne sor, cserélnénk-e másvalakivel?
szegény ember a milliomossal; nevelőnő a hercegnővel, – de nemcsak külső
viszonyokban, környezetben, hanem egészségben, vérmérsékletben is.
Cserélnénk-e szivet, velőt, lelket? Ugy, hogy az eredeti énünk egyetlen
részecskéje se maradna meg, csak az emlékező tehetségünk. Általánossá
vált a vélemény: nem! csak az egyik hölgynek volt eltérő a nézete.
– Ő dehogyis cserélne, nem tenné meg semmiért, kedvesem! – veti ellen
még annak is egy barátnője. Csak hiszi, hogy megtenné.
– Biz megtenném én; erősködik az első hölgy. – Nagyon meguntam magamat.
Biz Isten még talán kegyed is lennék egy darabig változatosság okáért.
Fiatalkoromban azt a kérdést tettem fel magamnak: – Miféle emberré
legyek? Ha tizenkilencéves az ember, tesz fel ilyen kérdéseket magának.
Harminckilencéves korunkban sóhajtunk: Bár ne ilyen emberré alkotott
volna a sors!
Akkortájt midenféle jótanácsoknak voltam szorgalmas olvasója, amikkel
jóakaratulag oktatják ki a fiatalságot. Azt vettem ki belőlük, hogy
egyéni választásom szerint lehetek Sir Lancelot, Herr Teuffelsdröckh,
vagy akár Jágó. Hogy vigan, avagy szomoruan járjam majd az élet utját,
azt fontolgattam, latolgattam. Mintákat könyvekből szedtem elő.
Akkortájt népszerü volt még Byron; sokan voltunk, akik azt határoztuk
el, hogy ködösek leszünk, homályos fiatal emberek; olyanok, akik
megunták a világot és a magányt keresik. Elhatároztam: én ezekkel
tartok.
Egy álló hónapig alig mosolyogtam s ha tettem, fáradt, keserü volt a
mosoly: tört sziv takarója. Legalább ilyennek akartam. Üresfejü
megfigyelőim aztán teljesen félreértettek.
– Ó, nagyon jól tudom én, hogy milyen, – mondták és rokonszenvvel
pillantottak rám, – rám is gyakran rám jön. Az időjárás gyors változása,
– magyarázzák és brandyt erőszakolnak belém, vagy söröket ajánlanak.
Méltán sértődik meg a fiatalember, ha titkos bubánatát hallgatás mögé
akarja rejteni és közönséges népek rászólnak: – No, hogy áll a bál a
nyavalyával? – vagy ha méltóságteljes fájdalmát azok, akik állitólag
jobban értenek hozzá, egyszerüen ugy intézik el, hogy „Megint rágyött.“
Egyéb, gyakorlati akadályokba is ütközik az a fiatalember, aki a
Byron-féle rendszert választja. Rendkivül, természetfölöttien gonosznak
kell lennie. De sajnos, a való élet helytelen nyelvtan-könyvébe, ahol
utolsónak áll a jövő, a mult pedig nem a „végzett mult“-ból, hanem a
„jelentő mód“ jelenjéből alakul; lehetetlen ilyen rettentő gazembernek
lenni mérsékelt jövedelem mellett. Még a legeslegegyszerübb leány bukása
is pénzbe kerül. A szerelem utvesztőiben az ember nem kér „forma
pauperis“-t, meg akkor nem is lenne a mód hamisithatatlan Byron-módszer.
„Kehelybe fuljon az emlékezet“ nem hangzik rosszul; hanem a kehelyben
bizony brandynak kell lenni; igazán jó brandy pedig nem olcsó. Jó erősen
kortyolni az ó tokajiból, vagy Astiból igazán poétikus ötlet; hanem ha a
korty elég hosszu arra, hogy belefulladjon valami, biz az csak negyedes
világos sör lehet, vagy valamelyes könnyü pálinka, meg hasonló árfolyamu
keverék: igy aztán elvész a bünnek minden himpora.
Az is lehetséges – ugy gondolom, hogy szent meggyőződése élt bennem
annak, hogy a Bün, még a legbájosabb is – csuf, kemény dolog. Kerüli a
nappali világosságot, bár – csinositórongy és festékképp cirádája az
irodalomnak. Rosszagu viselet marad azért; rátapad néha talán a jó ember
testére is, ha az akarata nem elég kemény, erős; hanem kerülni kell azt
minden igyekezeteddel, ha testi-lelki jóléted akarod.
Akárhogy is van, meguntam a sötét fiatalembert; még mialatt kételkedtem,
uj könyvre akadtam véletlenül, Annak a hőse bolondos, jókedvü fickó; Tom
Jerry unokatestvére. Verekedésekben vesz részt; szinésznőkkel flirtel;
csöngetyüket szakit le és utcai lámpásokat oltogat el; rengeteg tréfát
üz fegyelmetlenebb természetü éjjeli őrökkel. Mindezekért igen kedvelte
őt a könyvbéli hölgy. Ugyan mért ne flirtelhetnék én is szinésznőkkel;
miért ne oltogathatnám ki magam is az utcai lámpásokat? Mért ne
babrálhatnák ki én is a rendőrökkel; mért ne szerethetnének engem is az
asszonyok? Londonban megváltozott az élet, mióta a hős élte világát; de
megmaradt sok minden és örök az asszonyi sziv. Ha párviadalokat nem is
vinak többé, vannak még boxoló-versenyek Whitechapel sötét pincéiben.
Kakasviadalok rég kimultak; de hát nincsenek sötét oduk odalenn a folyó
mentén? husz fillérért terrierekkel küzködő patkányokat lát ott a
gentleman; ott igazán sportsman-nek érzi magát. Való igaz, hogy azt a
visszás tarthatatlan, el nem fojtható jókedvet, a mi a hősömet ilyen
helyeken körülvette, nem sikerült fellelnem; inkább gin; dohány- és
sörszag volt ott található; meg a rendőrségtől való örökös huzódozás.
Lényegében mégis ugyanaz maradt s másnap eseményképen szavaival
kiálthattam fel: „Mely különös lények. De mintha ördög ülne agyamon!
Huj! Járom a bolondját!“
Hanem hát a rendelkezésemre álló eszközök hiányos volta megakadályozott
abban, hogy legalább ezen az uton továbbhaladhassak. (Bő táplálékot
nyujthat a bölcsészelmének a bevételeknek a jellemre gyakorolt ilyetén
befolyása.) Még az ötödrendü „boxoló-verseny“-ek, a Rotherhithe-közi
patkány vérengzések is sokba kerülnek, ha véletlenül azon uriember,
vagy, ki pillanatnyilag egyetlen gallérral rendelkezik. Kifelé mégis
rangjához méltóan kell megjelennie. Lámpavasra mászni, gázokat oltogatni
ki, bizonnyal nem kerül semmibe, hacsak tetten nem érnek. Csakhogy
hiányzik belőlük a változatosság. De meg a modern londoni lámpavas se
egészen alkalmas erre a sportra. Soha életemben nem találkoztam
semmivel, amibe keservesebb lett volna belekapaszkodni; amin kevesebb a
„göcs“. A kapaszkodó szempontjából hátránya továbbá a dolognak a
megengedett piszok-mennyiség tulságos lerakódása. Mikor körülbelül a
harmadik állomásnál vagy, mind határozottabb ellenszenv támad benned a
„vig derü“ iránt; árnikára, meg fürdőre vágyol.
Még a rendőrrel való tréfán se te mulatsz egyedül. Lehet különben, hogy
én nem csináltam elég okosan. Most, hogy visszapillantok ez eseményekre,
ugy rémlik, Covent-Garden és Great Marlborough-street környéke ilyen
természetü sportra rosszul van berendezve. Ami a sisakot illeti,
akármelyik kövér rendőr pompás kisérleti tárgy. Mig a fejvédőjével
vesződik, a legfurcsább kérdéseket intézheted hozzá; mire a feje takaró
nélkül van, már láttávolon kivül lehetsz. Hanem olyan helyen kellemes
csak az ilyen játék, ahol nem áll minden négyzetméternyi területen
két-három rendőr. Mert ha másik kettő is tiz perc óta figyel már téged
és a fejleményeket a szomszéd sarkon, semmi igaz örömöd nem leled a
helyzetben. Mihelyt Great Titchfield Street-et és Oxford-Market-et
kétszer keresztülinaltad, rájösz, hogy heccet sohse jó tovább
fejleszteni egy bizonyos pontnál; annál tudniillik, mikor abban a
veszedelemben forog, hogy unalmassá válik. Most már hazamenni volna jó,
vagy a barátaidat kellene felkeresni. A „Törvény, Rend“ ezalatt
felszaporodott öt-hat főre; épp kezdenek mulatni az eseten. S mialatt
Hanover-Street-et szeled, elképzeled a másnap reggeli jelenetet a
biróságon; azzal vádolnak, hogy részeg voltál és rendzavarást követtél
el. Hiu dolog részedről aztán, ha elmagyarázni igyekszel a birónak
(később pedig a hozzátartozóidnak) hogy egyszerüen azon voltál, hogy
hasonlits valakihez, aki könyvben fordul elő; az is épp ilyesféle
dolgokat vitt véghez és igen kedvelték ezek miatt. Meg kell majd
fizetned a köteles negyven shillingeket; mikor legközelebb Mayfieldéket
akarod meglátogatni, a lányok nem lesznek odahaza és Mrs Mayfield –
elsőrendü, kedves hölgy, ki anyás indulattal viseltetett irántad mindig
– komolyan kiván majd beszélni veled; becsületszavad veszi, hogy
ilyesmit nem teszel többet.
Hála ifjuságodnak és erős természetednek, lerázod magadról a
Notting-Hill-i vizsgálat kellemetlenségeit és, hogy kelletlen
találkozásokat elkerülj, Camden-Town és Islingtonon keresztül térsz
vissza Bloomsburybe; alig pár órás körut.
Sportok felé hajló irányzatokat a Sors egy ujjmutatása következtében
kerültem el. Egy bizonyos vasárnap reggel eredménye; jelentéktelen
házacska vizcsatornájáról van szó; a Soho egyik mellékutcácskája:
„Szembe szálltam a Sorssal: férfi férfi ellen.“ „Csak még innen kerüljek
ki“, – gondolom, ilyesféle kitételeket használtam – akkor aztán én
többet nem „sport“-olok. A Sors, ugy látszik, belement az üzletbe és én
kimásztam a csávából. Igaz; komplikált dolog volt a kijutás; egy
villámháritó és három gázlámpa fizette meg az árát; továbbá egy
sovereign, amit a vizvezetékes embernek kellett adni száraz ulster
kölcsönzéséért. Mikor végre biztonságban ültem a szobámban és leltárat
vettem fel magamról – vagyis arról, ami megmaradt belőlem – csak afölött
elmélkedhettem, hogy a sors ezt különbül is kicsinálhatta volna. Attól
kezdve nem kelt több vágy bennem, hogy eltérjek a közfelfogástól;
hajlani kezdtem az egész egyszerü élet felé.
Ennek megfelelőleg ujra valamely alakitandó jellemet kerestem; találtam
is olyat, amelyik elég jól megfelelt. Azidőtájt hősként kezdett
szerepelni a német professzor. Hosszu hajat viselt, különben igen
rendetlen volt; hanem a szive acélból való; alkalomadtán aranyból. A
könyvben leirt emberek nagyrésze nem találta volna érdekesnek; se a
külsejét, se a tört angolságu társalgását, se azt, hogy mindig a halott
anyját és a kis Liza hugát emlegette. De hát azoknak fogalmuk sincs a
szivről. A professzor legfőbb foglalkozása egy béna kutya volt. Állatias
tömeg üldözése elől mentette meg; ha nem beszélt éppen rettentő
angolsággal, akkor a kutyáját becézte.
A specialitása szökött lovak megfékezése volt; meg hogy ilyen
alkalmakkor megmentse a hősnő életét. A tört angol nyelv a kutyával
összevetve, ellenállhatatlanná tették őt előttem.
Békés, szeretetreméltó lény volt; elhatároztam, hogy kipróbálom. Német
professzorrá persze nem válhattam; hanemhát a hajamat megnöveszthettem
én s az általános kijelentések dacára, hogy ne tegyem; különösen kisfiuk
véleménye volt, hogy világért se. Abbeli igyekezetemet azonban, hogy
béna kutyát leljek, nem koronázta siker. Seven-Dial-ban egy egyszemü
pecér – mint utolsó segélyforráshoz menekültem hozzá – ajánlkozott, hogy
öt shillingért megbénitja valamelyiket. Az inditványt azonban
elvetettem. Egy éjjel igen csunyán festő vak dög mellett haladtam el.
Nem volt béna, de erősen maródinak tetszett s mivel éreztem, hogy nem
rablok meg senkit valamely értékes tulajdonától, hazacsábitottam és
ápolni kezdtem. Ugy tetszik, tulontul jól ápoltam. Olyan egészséges lett
a végin, hogy egyáltalában semmit se lehetett kezdeni vele.
Rosszulnevelt dög volt és ahoz már tulöreg, hogy tanuljon. A szomszédság
átkává vált. A sportot olyan alakban szerette, ha az csirkék
megfojthatásában nyilvánult; vagy kilopkodta a nyulakat a vadkereskedő
boltjából. Változatosság kedvéért macskákat nyuzott és kisgyerekeket
ijesztgetett, a lábikráikba harapott. Voltak pillanatok, mikor én magam
szivesen vállalkoztam arra, hogy megbénitom, ha csak meg birom fogni.
Semmi hasznom se volt a vele való bajlódásból – igazán semmi. Ahelyett,
hogy a népek bámultak volna, hogy visszaadtam őt az életnek, bolondnak
kereszteltek és kijelentették, ha én meg nem fojtom, hát majd ők
megmutatják. Egész megrontotta a jellememet – már ugy értem, annak az
időszaknak általam kipróbálandó jellemét. Mert milyen nehéz aranyszivü
fiatalembert ábrázolni, ha aztán nyilt utca során látják, mint vágsz
köveket saját kutyád után. Pedig kő volt az egyetlen nyelv, amit
megértett, csak az volt valamelyes befolyással rá.
Másrészt megvadult lovak ritka volta akadályozta meg igyekezetemet. A mi
kerületünk lovai nem olyanféle lovak. Egyszer – egyetlenegyszer adódott
csak alkalom ilynemü próbára. Jó alkalom volt pedig; annyiból, hogy a ló
nem olyan igen nagyon vadult meg. Tényleg; nem tudom biztosan, vajjon ő
maga tudatában volt-e a ténynek, hogy megvadult. Kisült később, hogy –
mert az volt a szokása, hogy ottkinn várja meg a kocsist a Rózsa meg
Korona előtt – ugy vélte, már kivárta a rendes időporciót és saját
számlájára hazakocogott. Tehetett ugy hét mértföldet egy óra alatt; a
gyeplőt kényelmesen huzta maga után. Olyan kezdő féle volt. Én hát
készültem a legrosszabbra. Hanem épp a kritikus percben egész csomó
hivatalos rendőr lökött félre és fékezett helyettem.
Nem volt okom szánakozni az eseten; kiderült, hogy egy kopasz
kereskedelmi utazót mentettem volna csak meg; rettenetes részeg volt;
égre-földre káromkodott és a levegőbe boxolt, ugy verte szét a tömeget.
Valamelyik nagyon magas lakás ablakából egyszer megfigyeltem három
embert, mikor megvadult lovat akartak lefékezni. Mind a három határozott
léptekkel az uttest közepe felé haladt és elfoglalta a helyét. Az
ablakom tulmagasan volt ahoz, hogy az arcokat lássam; de a tartásuk
hősies, halálig menő elszántságot tükrözött. Az első, mikor a ló feléje
vágtatott, kitárt karral várta. Meg se mozdult addig, mig a ló ugy
tizenöt méternyire nem volt. Mikor aztán az állat határozottan folytatni
akarta vad vágtatását, a jó ember egyebet ugylátszik mégse tehetett,
minthogy visszavonuljon a sarokkő irányába s látható szomorusággal
pillantson a ló után; minthogy igy szólván magához: – Ugy, no hát jó, ha
ilyen makacs vagy, akkor semmi közöm hozzád.
A második, kire igy rászakadt volna a katasztrófa, percnyi habozás
nélkül egy mellékutcába fordult és eltünt. A harmadik a helyén maradt és
a mikor a ló elhaladt mellette, ráugatott. Nem hallottam, mit mondott.
Legkevésbbé se kételkedem, hogy kitünő tanácsot adott; de az állat
nyilvánvalóan tulizgult volt ahoz, hogy odafüleljen. Később az első és a
harmadik ember találkoztak és rokonszenvesen megtárgyalták az ügyet. Ugy
véltem, sajnálkoztak a megvadult lovak csökönyösségén általánosságban és
azt remélték, hogy nem sérült meg senki.
Nem emlékszem, milyen jellemeket alakitottam még azidőtájt. Csak azt
tudom, hogy az egyik jellem, ami rengeteg bajt okozott, egyenes,
tisztességes, becsületes, nyiltszivü, szókimondó fiatalemberé volt, ki
mindig megmondja, amit gondol.
Csak egyetlen esetre emlékszem, mikor valakinek igaz sikere volt abban,
hogy kimondta, amit gondolt. Az asztalra csapott nyitott tenyerével, ugy
jelentette ki:
– Azt akarja, hogy hizelegjek, – hogy csomó hazugsággal lekenyerezzem,
he? Biz olyasmit én nem teszek; biz olyat nem tesz Jim Compton. De ha
érdekli az igaz véleményem, hát kimondom: az a gyerek ott a zongoránál a
legcsodásabb alkotó, kit valaha hallottam. Nem mondom, hogy lángész, de
hallottam én Lisztet és Metzlert és mind a félbolondokat s biz ez itten
jobban tetszik nekem, Isten engem. Igenis ez a véleményem. Csak ugy
beszélek, a hogy birok, és nem tehetek róla, ha tán sérti a fülit.
– Ó, milyen kellemes, – mondják a szülők, – olyan emberrel találkozni,
aki nem fél kimondani a véleményét. Ugyan mért nem vagyunk valamennyien
szókimondók?
Az utolsó alakitandó jellem, – ugy véltem – könnyen válhatik
tökéletessé. Bámult és körülrajongott fiatalemberé volt, kinek hatalmas
varázsa abból a tényből fakad, hogy mindig – sajátmaga. Mások pózoltak,
szinészkedtek. Ez itten sohse igyekezett másra, minthogy a saját,
egyszerü lénye legyen.
Gondoltam: leszek én is a saját, egyszerü lényem. Hanem akkor felmerült
a kérdés: Milyen is a saját, egyszerü lényem?
Ezt a problémát kellett először megoldani; nem oldottam meg máig se. Mi
is vagyok? előkelő ur, ki mocsoktalan lélekkel, emelt fejjel halad
utján; megvet minden aljasságot és türelmetlen minden kicsinyesség
iránt? Aljasan gondolkodó, kismerszü ember vagyok-e; – olyan, kit a
mocsoktalan lélek és emelt fej mélyen megvet; ki ferde uton halad
nyomoru vége felé; ki csóvál az erős előtt s fél minden fájdalomtól?
Azonban nem akarom a füled szomoritani kedves olvasóm, nem akarom
lerántani a leplet, kimondván, hogy rendesen milyen megvetendő
teremtmény ez a nyomoruságos Én. Tán meg se értenél. Csak csodálkoznál
ama leleplezésen, hogy az emberiségnek ilyen semmirekellő példányai a
kortársaid. Legjobb, kedves uram, vagy asszonyom, ha ismeretlenek
maradnak e gonoszok. Nem akarlak tudással keseriteni.
Filozófus vagyok, egyformán köszöntöm a mennydörgést s örülök a
napsugárnak. Csak itt-ott, ha a dolgok nem egészen ugy mennek, mint
kivánnám – ha ostoba, gonosz emberek továbbra is ostobán, gonoszul
akarnak cselekedni ama látszattal, hogy engem utánoznak békémben,
boldogságomban – csak ilyenkor dühöngök, csak ilyenkor háborodom még
fel.
Mint Heine mondja: lovag vagyok én is; a szent Grál lovagja, az igazság
bajnoka, asszonyok hódolója, férfiak tisztelője; azon igyekvő, hogy
életem a nagy Hadur szolgálatának szenteljem.
S lám a másik pillanatban már az ellenség soraiban látom magam, fekete
lobogó alatt küzdök. (Mennyire zavarhatja az ellenséges generálisokat
az, hogy valamennyi katonájuk mindkét táborbeli szökevény.) Mi egyebek
az asszonyok, mint a férfiak játékszerei! Ne egyem több édességet s ne
igyam több habzó italt, mert erényes maradsz? Mi egyéb a férfi, mint
éhes kutya; egymást falják a csekélyke kiszabott koncért? Fald fel a
többieket; máskép téged falnak fel. Nem rakétás hazugság az Igazság?
Szeretek minden élő dolgot. Szegény nőtestvérem, ki nehéz terhet hordasz
magányos utadon; fáradt arcodról lecsókolnám a könnyet: lábad körül a
sötétséget szerelmemmel világitanám be. Türelmes fivérem, ki lihegsz,
amint körös-körül járod a kitaposott utat, mint szegény, félvak
nyomtatóló, buzditód száraz táplálék a jászolban; mellédállanék;
levenném kissé a kötelet fájó válladról. Együtt taposnánk tovább; egymás
felé hajtanánk a fejünket; emlékeznél s elmondanád a réteket, hol
valamikor játszottál; elmondanád a gyönyörü versenyeket, mikor küzdöttél
és győztél. Hát ti, kis, görcsös semmiházik, piszkos kis arcotokból
csodálkozó szemetek mered elő; a karjaimba vennélek és tündérmeséket
mesélnék nektek. A csodák édes országába vándorolnánk; itthagynánk
egyidőre az öreg, szomoru világot; hercegekké és hercegnőkké válnátok és
tudnátok, mi a szerelem.
De sokszor valami önző, mohó ember jön el s ül itt az én ruháimban.
Csupa savanyu az élete; azon vesződik, hogy szerezzen több pénzt – több
élelmet; több ruhát; több örömöt. Annyira el van foglalva azokkal a
dolgokkal, amire szüksége van, hogy nincs ideje, hogy mások bajaival
foglalkozzék. Ugy véli, ő a mindenség közepe. Ha hallod, ugy tetszik,
azért teremtették és alkották meg a világot, hogy mire ő eljön, örömét
lelje benne. Jobbra-balra lök; gondtalanul kapaszkodik, hogy ezer vágyát
kielégitse; ha elesik, ha téved, az Eget káromolja igaztalanságáért;
embert, asszonyt szidalmaz, hogy az utjába került. Ilyenkor csöppet se
kedves ember. Azt állitja, hogy ő Én; hogy én érzelgős bolond vagyok;
hogy elrontom dolgait. Néha-néha szabadulok tőle, de visszatér ám
mindig; olykor ő szabadul meg tőlem s én leszek ő. Egész összezavar.
Néha el se hiszem, hogy én vagyok – én.
Milyen hátrányos, ha nem azt kapjuk, amit kértünk.
Régen volt, nagyon régen, – akkor, mikor te, kedves olvasóm, meg én még
fiatalok voltunk. Tündérek lakoztak még a rózsák kelyhében s éjjelenkint
mákvirágok hajladoztak angyalok lába nyomán. Élt valamikor egy nagyon
jó, bölcs ember. Vagyis hát élhetett volna, mert abban az időben, a
melyikről beszélek, épp haldoklott. Ahogy ottan várja a halál hivó
szózatát, visszapillant az életére, a mint messzire elnyulik mögötte.
Hogy hemzsegett ez az élet a balgaságoktól, őrültségektől; mennyi keserü
könnyet okozott sajátmagának, de meg másoknak is! Mennyivel vidámabb,
szebb lett volna az élet utja, hogy bölcsebb, okosabb; ha tisztábban
lát!
– Jó Isten! – sóhajtott az öreg, – élhetném csak át még egyszer az
életet a mostani tapasztalataimmal.
Mikor kimondta, érezte, hogy valami Jelenlevő közeledik felé; azt hitte,
az a Valaki, kire vár; felült az ágyában s elhaló hangon rebegi felé:
„Kész vagyok“.
De gyöngéden fektette vissza valamely láthatatlan kéz; egy hang szólalt
meg: Várj még, életet adok, nem halált osztok. Meghallgatták a
kivánságodat. Átélheted az életed még egyszer; a mult tapasztalata
vezetőül veled marad. Láss hozzá, hogy jól használd föl. Majd eljövök
megint.
Álom telepedett a szemére; mire felébredt, kicsi gyermek volt megint;
anyja karjában fekvő. Csak az agyvelejében volt meg annak az életnek a
mása, mit már átélt.
Élt hát mégegyszer; szeretett, dolgozott. Másodszor feküdt már a halálos
ágyán, mint elhasznált, öreg ember; mögötte elmaradt az élet. Ott állott
az angyal az ágya előtt; megszólalt a hang:
– No, most hát meg vagy elégedve?
– Most meg, – felel az öreg gentleman. – Had jöjjön a halál.
– No és birtál jól élni? – kérdi az angyal.
– Istenem, – felel az öregember, – hisz a tapasztalatom csak azokra a
kitaposott utakra tanitott ki, amelyeken a földi utas ismeretlen
országok felé halad. Bölcs voltam és mégis csak balgaság gyümölcseit
arattam. A tudás igen gyakran visszatartott a javamtól. Régi hibáimat
elkerültem, hogy ujakba essem, amiket nem ismertem. Aztán uj csapásokon
régi tévutakra kerültem. Ha elkerülhettem a szomoruságot, az örömöt
veszitettem el. Hol boldogságot szakitottam, kitéptem avval együtt a
fájdalom virágát is. Hadd menjek hát most már, hadd tanuljak ujat.
Micsoda angyal is lehetett az, hogy ilyen ajándékot ád szegény embernek;
még több bajt, szomoruságot osztogat. Lehet, hogy az itéletem nem elég
tárgyilagos ilyen nem mindennapi körülményekkel szemben, de ugy vélem,
ha én is abban az időben élek és angyal keresne föl engem is, ajándékot
osztó; kiadni akaró, amit csak a lelkem kiván, mit becsvágyam álmodott
valaha, vagy más ilyesmivel akar meglepni: én ugyan nagyon röviden
elbánok vele.
– „Csak szedd fel a sátorfád és vidd innen az ajándékos bugyrodat, –
mondanám, (lehet, hogy kemény visszautasitás, de hát igy éreztem volna)
aztán állj tovább. Nem kell nekem semmi a te boltodból. Nem kell énnékem
a természetfölötti segitséged ahoz, hogy bajba keveredjek. Ami bajra,
bánatra szükségem van, megkapom én azt itten lent bőviben; nincs semmi
értelme a látogatásodnak. Hordd el innen a kis játékaidat – nem tudom,
hogy micsodásak, de eleget tudok már ahoz, hogy ne akarjak többet tudni,
– eredj velük másik bolondhoz. Nem vagyok minden lében kanál. Semmi
kifogásom valami ártatlan találóskérdés-játék ellen; ha énrám magamra is
kerül aztán a sor. Hanem ha fizetni énnekem kell mindig s földi
boldogságom a zálog; és pedig meghosszabbitott földi lét, – biz nem
játszom én akkor. Lám, a Midás király esete; szépen kibabráltatok avval
is; ugy tettetek, mintha nem értenétek őt; kicsavartátok szegény öreg
fickó szavait, mintha ügyvédek lettetek volna Old Bailey-ban, kik tanun
akarnak kifogni! Bizony Isten, szégyelem magam miattatok és meg is
mondom a véleményemet; lejöttök ide, bolondot csináltok a
balgaságaitokkal a sejtelemnélküli halandókból; mintha nem volna elég
bajunk itten anélkül is. Ott van az a másik eset a szegény paraszt
házaspárral, akiknek megigértétek, hogy teljesititek a három kivánságát;
csuf csinyt tettetek azokkal is; egy kalács lett volna a vége és még azt
se kapták meg. Ugy látszik, ti ezt elmésnek találtátok. Biz Isten kár,
hogy nem találtok magatoknak odafönn egyebet, a mivel az időt
agyonüthetnétek. Hát hordd el csak innét ezt a fajta mannát máshová;
boldogits mást vele. Nekem meg vannak a magam tündérmeséi; elolvastam én
az én mitológiámat; nekem nem kell a ti malasztotok. Nem is fogok élni
soha vele. Ha malasztra lesz szükségem, megelégszem majd avval a rendes
adaggal, amit idelenn szoktak osztogatni. Tudod, mit gondolok; olyan
hamisitott márka; manna, mit semmi emberi teremtmény mannának nem
nevezne, ha csak nem mondják neki, hogy az; olyan, ami nem hasonlit
semmi mannához; senkise érzi annak, hisz a valóságban nem is manna. Csak
olyan manna, amire más gondolja azt, hogy áldás, mi pedig nem azt
tartjuk róla. Hát megvan ennek az áldásnak is a hátránya, de a tieteknél
azért mégis csak jobb, mindenesetre hamarabb tul esünk az ilyenen. Nekem
nem kell semmi áron a ti malasztotok, mannátok. Ha itthagyod
valamelyiket, egyszerüen utánadvágom.“
Biztos vagyok benne, ilyenféle hangnemben válaszoltam volna annak az
angyalnak: érzem, nekem jót tett volna. Már ki kell valakinek mondni a
véleményét, mert amig ezek a tündérek, angyalok igy bolonditanak
bennünket, senkinek egy nyugodt pillanata sincs. Alig mertük a
gyerekeket kiereszteni az ajtón. Sohse tudta az ember, hogy micsoda
rossz, mondvacsinált ügyes tréfával akarja kijátszani odaki valami
ilyesféle tündér őket. Szegény gyerek nem tudja és azt hiszi, olyat
kinálnak neki, amit érdemes elfogadni. Csak azon csodálkozom, hogy
valamelyik ilyen angyalt nem hengergették már meg kátrányban és tollban.
Nem tudom, a Hamupipőke szerencséje is olyan kielégitő volt-e, mint a
hogy velünk elhitetni akarták. A piszkos konyha, nyomoru kamra után
micsoda gyönyörüség volt a palota – az első évben; tán az első kettőben.
Hát a herceg! Milyen szerelmes, milyen gáláns, be gyöngéd – az első
évben; tán az első kettőben. Hát aztán? Istenem, herceg volt; nagy
udvartartás közepette nőtt fel; annak a légköre házias erények
kifejlesztésére nem alkalmas; a nőcske pedig – Hamupipőke volt. Még maga
a házasság is kicsit elhamarkodott. Istenem jó, szerető kis asszonyka;
de talán mégiscsak tulságosan a perc befolyása alatt cselekedtünk,
fenséges hercegem. Bájos, édes kicsi lába volt; a szivünkbe táncolta
bele magát. Mint ragyogott, imbolygott azokban a kis tündér-papucsokban.
Olyan volt azon az estén a gőgös udvari hölgyek között, mint liliom a
tulipánok közt. Oly édes volt: olyan friss, olyan más, mint azok, kiket
nagyon jól ismertünk. S ő is milyen boldognak tetszett, mikor remegő kis
kezét a miénkbe tette. Micsoda lehetőségek azok mögött a lesütött
szempillák mögött. Olyan szerelmes hangulatban voltunk mi magunk is azon
az estén; muzsikát éreztünk a lábunkban: a szemünket betöltötte a fény.
Hogy még jobban ingereljen, a kicsike olyan gyorsan és hirtelen tünik
el, mint ahogy jött. Ki lehet? Honnan jön? Micsoda titok veszi körül?
Drága álom csak; kisértő szellem, kit nem látunk soha többé; sose
ragadhatjuk többé vágyó karjainkba? Örökké éhes maradjon a szivünk; csak
emléke kisértsen? Dehogy! Hisz testet öltött alak ő; és asszony! Itt a
drága kis papucsa; csókra teremtve. S olyan kicsi, hogy a férfi a
mellénye alatt viselheti. Volt asszonynak valaha – de még tán tündérnek,
angyalnak is – ilyen drága kis lába? Keresd át az egész királyságot; fel
kell lelned! Az istenek meghallgatták az imádságukat; lám, itt maradt a
kezünkben a rejtély kulcsa. „Még ha nem is egészen olyan lesz, mint a
minőnek láttuk. Még ha nem is olyan rangbeli, hogy majd beleillik a
királyi házunkba?“ Lord kancellár, vén mormogó, eredj a fenébe! Vak!
Asszony, kinek ilyen papucsa van, lehet-e egyéb, mint legmagasabb
rangbéli? Egyszerü hercegek vagyunk mi csak; még felettünk is annyira
áll, mint amennyivel az ég csillagai fényesebbek, mint a te öreg
szemeid. Hallottad a parancsot; keresd, kutasd át az egész országot;
kelettől nyugatig, északtól délig. Meglásd, hogy felleled, mert rosszul
jársz máskép. Még ha a disznópásztor lánya is, királynőnkké tesszük meg
– ha elfogad bennünket és királyságunkat.
Istenem, nem volt valami bölcs üzlet; magától értetődik, bizony nem.
Dehát fiatalok voltunk, és a hercegek is csak emberek. Szegény gyerek;
hisz mit tehetett a neveléséről, vagyis inkább annak hiányáról.
Szegényke, még csoda, hogy nem lett tudatlanabb, mint a milyen. Hisz
hogy bántak vele? Mennyire elhanyagolták, hogy megdolgoztatták?
Konyhában, szolgálók és csirkék közt töltött élet nem segiti elő a
szellemi müvelődést. Ki tehet hát róla, ha a kicsike félénk és
valamelyest korlátolt; mi bizony nem tehetünk róla, nagylelkü, jószivü
hercegek. Meg olyan érzelmes kis nő. Hát a családja elég nehéz ügy, az
igaz; hisz a papa nem épp a legrosszabb fajtából való, bár prózai
kicsit, ha házi dolgokról van szó. Kicsit a flaskót is jobban szereti a
kelleténél. A mama, meg az a két csuf, rossznevelésü lány; ezek igazán
csak baj a kastélyban. De hát mit tehetünk? már a rokonaink; éreztetik
is velünk kellőképp. Istenem, hisz tudtuk előre; rosszabbul is
elsülhetett volna. És aztán az asszonyka legalább – hálistennek – nem
féltékeny.
Eljön hát az este, mikor szegény kis Hamupipőke egyedül ül a szép
kastély termében. Az udvarlók hazamentek szép kocsijukon. A lord
kancellár már ajánlotta magát. Az aranybotos, meg a sok inas már
lefeküdtek. Az udvarhölgyek „Jó éjt“ mondottak és eltüntek az ajtaik
mögött; nevetgéltek, suttogtak egymás között. Tizenkettőt üt az óra;
aztán egyet, kettőt; még mindig nem hallatszanak a lépcsőn ismerős
léptek. Valamikor mindjárt azután hangzottak, hogy az udvarhölgyek
„jóéjt“ mondtak; akkor azok se nevetgéltek, suttogtak még ilyen csunyán.
Végre nyilik az ajtó és megjelenik a herceg; nem örül tulságosan annak,
hogy még ébren találja Hamupipőkét. – „Ejnye; ugy sajnálom, hogy
elkéstem, angyalom; – államügyek tartottak vissza. A külügy nagyon
bonyolult, kedvesem. Ebben a percben hagytam ott a tanácstermet.“
S szegény kis Hamupipőke, mig a herceg alszik, kisirja szegény, szomoru
kis szivét a gyönyörü, királyi vánkoson. Királyi csipke veszi körül és a
királyi ház nevének kezdőbetüi a párnákon. „Ugyan minek is vett
feleségül? Sokkal boldogabb maradtam volna a konyhában. Sokszor féltem
ugyan, de hisz mindig ott volt a kedves, derék öreg macska; néha meg, ha
anya és a lányok nem voltak odahaza, apám sokszor felkuszott a
konyhalépcsőn és bevitt a szobába; olyan jól mulattunk olyankor; csupa
hurkát ettünk vacsorára. Szegény öreg apus; alig is látom mostanság. Meg
aztán ha elkészültem a munkámmal, milyen kedves volt, ott ülni a tüz
előtt; álmodhattam azokról a nagyszerü dolgokról, mik majd egyszer
történnek velem. Minden álmomban hercegnővé lettem; palotában laktam
mindig; hanem egész más volt, nem ilyen. Ó, mint utálom ezt a nyomorult
palotát, hol valamennyien rajtam vigyorognak; tudom, hogy vigyorognak,
akárhogy hajlonganak is; akármilyen udvariasnak is tettetik magukat. Én
nem vagyok olyan okos, helyes, mint ők. Utálom ezeket a szemtelenpofáju
asszonyokat, kik mindig körülöttem vannak. Az a legrosszabb egy ilyen
palotában; akárki bejöhet és vigyoroghat. Ó, utálok mindent és
mindenkit. Kedves jó nagymama; gyere értem; vigyél el innen. Vigyél
vissza az én jó régi konyhámba. Add vissza régi, elnyütt ruhám. Hadd
táncoljak megint a piszkavassal; hadd legyek boldog megint; hadd
álmodjak.“
Szegény kis Hamupipőke; talán jobb, ha a nagyanya kevésbbé igyekszik a
javadra; valami derék földbirtokoshoz mentél volna feleségül. Az sohse
látta volna, hogy nem vagy pompás, ragyogó; szeretett volna, csak azért,
mert kedves vagy, meg csinos. Királyságod csak majorság lett volna. Ott
a házi kötelességeket, miket olyan nehezen tanultál meg, legalább jól
felhasználhatod. Ragyogtál volna ahelyett, hogy elhomályositsanak; apus
esténként ellátogatott volna hozzátok, hogy elszivja a pipáját s
szabaduljon a házi ügyes-bajos dolgától; igazi királyné vagy akkor.
Csakhogy, édesem, tudod, akkor se lettél volna elégedett. No igen-igen,
a mostani tapasztalatoddal! Most már tudod, hogy királynéknak, szegény
kis szolgálóknak egyaránt megvannak a maguk bajai; de e tapasztalat
nélkül? A tükörbe pillantottál volna, ha egyedül vagy; csinos kezeid,
lábaid szemlélted volna. Csinos arcod rögtön árnyék vonja be. „Hát
igen;“ mondogattad volna magadnak, „John aranyos ember; derék fiu és én
igazán nagyon szeretem. Persze, persze. Csakhogy“ – s régi álmok
elevenednének meg, melyeket ott álmodtál, az alacsony boltozatu
konyhában, a pislákoló tüz előtt; – elégedetlen lennél, a milyen
elégedetlen most vagy, csak épp másfélekép. Biz az lennél, Hamupipőke,
bár határozottan rázod aranyfürtös fejed. Meg is mondom néked, mért.
Mert asszony vagy, azért s valamennyiünk közös sorsa, – asszonyé,
emberé, – hogy mindig azt akarjuk, az kell, a mi nincs, ha pedig megvan,
rájövünk, hogy nem ez az, a mi kellett volna. Ez az élet törvénye,
kedvesem. Hát azt véled, amikor ott feküdtél a konyhában a földön és
könnyeid a hamuba folytak, hogy te vagy az egyedüli asszony, kinek a
könnyei a földet áztatják abban a percben? Édes hercegnőm, ha látatlanul
csuszhatnál keresztül a városon és betekintenél az elfüggönyözött
ablakon, rájönnél, hogy az egész nagy világ se egyéb, mint siró
gyerekekkel teli, nagy gyerekszoba s senki, aki megvigasztalja őket.
Eltörött a baba; ha megnyomjuk, nem gagyogja már édesen a kérdésünkre: –
Szeretlek; csókolj meg; – néma a dob, a dobverő; nincs már fülsiketitő
lárma a gyerektanyán. A teáscsésze-skatulyára keményen ráléptünk; nincs
több vig uzsona a háromlábu teásasztalka mellett. Nem fujja már a nagy
trombita azt a nótát, a mit ugy szerettünk hallani; a gyerek-ágyu
felpukkant és megégette az ujjunkat. Sohse busulj, kicsi ember, kicsi
asszony; majd holnap megpróbáljuk összeragasztani.
S aztán meg látod, édes Hamupipőke, gyönyörü palotában lakol mégis; van
ékszered, gyönyörü ruháid, meg – No csak hadd; ne haragudj én rám. Hát
nem álmodtál ezekről a dolgokról _csakugy_, mint a szerelemről? No lásd;
hát legyél becsületes. Hisz mindig hercegről volt szó, nem igaz? Vagy
hát legalább is kitünő partieról; csinos, elegáns fiuról, ki olyan
előkelően hajlodozott feléd a vöröslő parázsról. Sohse volt az a nemes
ifju kereskedelmi utazó, sohse müvelt hivatalnok, ki három fontot
keresett hetenkint. – Pedig hát vannak egész bájos kereskedelmi utazók,
nem igaz? Vannak igen kellemes hivatalnokok, nagyon szerény
jövedelmekkel. Értelmes embernek, asszonynak, kik egyebet az egymás
szerelménél nem akarnak, teljesen elegendők. Ugyan miért is volt mégis
mindig csak herceg, Hamupipőke? A palotának, libériás szolgáknak,
ékszernek és pompás öltönynek semmi része se volt az álomban?
Csak emberi voltál, Hamupipőke, ez az egész. A szokott
padlás-szobácskában didergő müvész, amint Hirről álmodik! Azt hiszed,
nem ugy véli, hogy eljön a Hir szerelmes karjaiba, ahogyan Jupiter jött
Danaehez? Hát azt hiszed, ő nem álmodik jó ebédekről és vastag
szivarokról, szőrmegallérról és brilliánstüről? S mindezeket
megvásárolhatja, ha csak szerelmes karjai nem hiába epedik a Hir
látogatását?
Valamelyik kép nagyon divatos mostanság. Sok kirakat-ablakban láthatod a
városban, Hamupipőke. A cime: „A szerelem álma“, szép fiatal lánykát
ábrázol; kicsit rendetlen ágyban alszik. Az alvó szempontjából azt
reméli a néző, mivel némileg fedetlen, hogy az éjjel igen meleg és hogy
nincs a szobában légvonat. Az égből hatalmas napsugár-létra vezet a
szoba közepére; ezen a létrán egymás hegyin-hátán szép kövér kis
Cupido-k, angyalkák; valamennyinél valamely szerelmi zálog. A kis
koboldok ketteje ékszeres tarsoly tartalmát üriti a padlóra. Másik négy
óvatosan gyönyörü ruhát emel (konfekciósmunka; igy hivják, azt hiszem)
kicsit kivágott, de az uszály pótolja, a mi egyebütt hiányzik. Mások
kalapos-skatulyákat cepelnek, mikből divatos, igéző kalapkák kandikálnak
ki. Egyesek – alighanem áruházakat jelképeznek – egész selymeket huznak
maguk után. A cipészek Cupidói se hiányzanak; bájos cipellőket lóbálnak.
Vannak harisnyák, harisnyakötők; még kevésbbé megnevezhető árukról se
feledkeztek meg. Tükrök; tizenkétgombos keztyük, illatszeres üvegcsék és
zsebkendők; hajtük és gyönyörüszép napernyők; a Szerelem istene
teletöltötte velük küldöncei karjait. Praktikus, modern Szerelem-istene;
halad az időkkel. Érzi az ember, mennyire más ez a modern Szerelem
temploma; maga a szerelem istene ugyan járatos lehet a bevásárlásokban;
Venus, az anyja, a kosztüm-osztályon gyakorol alighanem felügyeletet.
Olympiai Whiteley ez a modern Eroos; nem felejt el semmit; im ott látom
a kép hátterén valamelyik kis Cupido-t, a mint zsinóron kövér szivet
rángat.
Birnál jótanácsot adni, Hamupipőke, annak az alvó gyermeknek? Azt
mondanád: – Ébredj csak az ilyenféle álomból. Egész zálogház összes
kincsei se tesznek boldoggá. Álmodj szerelemről, ha ugy tetszik; az
szép, bölcs álom: még ha örökké álom marad is. Ezek a gyöngyök,
divatkelmék – hát te, annyi évszázad örökösnője, – még mindig olyan
gyengeszivü vagy, mint valami szegény kis vad leány? Alig lennél több,
mint az őskori majom? Aranyad eladod az első alkusznak, ki ilyen áruval
kecsegtet? Tán azt hiszed, Burlington Arcade a menyország kapuja?
Az ám; én, könyvek irója, beszélhetnék igy magam is a fiatal gyerkőcnek,
ki megunta a magas széket a hivatalban; irodalmi karriérről álmodik;
hirhez, vagyonhoz vezetőről. „Azt hiszed, gyerek, hogy azon az uton
hamarabb eléred a boldogságot, mint a másikon? Azt hiszed, hetilapokban
leadott párbeszédeiddel nagyon meg leszel elégedve, ha az első tucaton
tuladtál!? Ugy véled, az áradozó nőszemélynek, aki elolvasta valamennyi
könyved és nem érti, hogy lehet ilyen okos valaki, valamin nagyon örülni
fogsz a tizedik találkozás után? Azt hiszed, az ujság mindig teli lesz
géniuszod bámulatával? Oldalakat ir megvesztegető külső megjelenésedről
„Kiválóságaink“ rovat alatt? Nem emlékszel a kedvezőtlen birálatokra?
kesernyés mondatokra? Örökös félelemre! nehogy centiméternyire is eltérj
a lanyha pocsolyától, a mit „közizlés“-nek hivnak. Mihez egész életedben
ragaszkodnod kell? Ragaszkodnod biz éppugy, mint minden bünösnek unalmas
taposómalmához? Hát azt hiszed, ott nem küzködsz majd egyéb reménnyel,
vággyal, csak hogy ki ne dőlj? Inkább alkoss otthont, gyerek, az
asszonynak, aki szeret; gyüjts egy-két barátot magad köré; dolgozz,
gondolkozz; alkoss; boldog lész akkor. Kerüld el a vásárt, a melyiket
jobb hijján „Müvészet világá“-nak hivnak. Hadd küzdjön annak minden
bohóca, tekergője egymással a tömeg rivalgásáért, garasáért. Ne törődj
zajával, ágyuival, olcsó láng az. Jer velem; a nyári éjjel ott illatozik
a domb másik oldalán; csönddel, csillaggal teli.“
Te, Hamupipőke, meg én, gyakorlott népség vagyunk; jótanácsokat tudunk
adni; de mit gondolsz, meghallgatnak?
Azt mondanák:
– Ó; az én hercegem nem olyan ám, mint a tiéd. Az bizony szeretne engem
örökké; különben is rendkivül alkalmas vagyok arra, hogy palotában
éljek. Van hozzá képességem; ösztönöm. Egész biztos, hogy hercegnőnek
születtem. Köszönöm jóakaratu tanácsod, Hamupipőke; hanem tudod, mi
kettőnk közt némely különbség van ám.
Ilyen választ kapnál, Hamupipőke; Én hozzám meg igy szólna fiatal
barátom: – Igaz; hisz megértem én az ön ellenszenvét az irodalmi
pályával szemben az önét megértem; csakhogy, lám, nem egészen egyforma a
két eset. _Én_ tudniillik nem találnék annyi nehézséget, ha fenn akarnám
tartani a poziciómat. Én ugyan nem félnék attól, hogy elolvassam, a mit
a kritika énrólam tart. Hát persze; mig felfelé igyekszik az ember,
addig rengeteg nehézséggel találkozik; de odafönn a tetőfokon van hely
elég. Hát köszönöm a jótanácsot; Isten vele.