Ez regényt keres: az ő könyveinek érzékeny folytatását keresi.
Nagyon hamar elhitte, mert jól esett ezt hinnie. Akkor ötlete támadt,
gyorsan fölemelte fejét és kiderült arcza. Félhangon mondta: «ez az»…
Megkapta a mit keresett. Az asszony megijed tőle s megutálja, hogy soha
se gondoljon reá…
Megtalálta a módját. Hogy soha se ábrándozzon róla s kivesse álmaiból
örökre.
Akkor derülten lépett be a szobába, s a kis cselédleányhoz így szólt:
– Egy kis tüzet a szivaromnak, galambom. A legszívesebben szemednél
gyújtanám meg. Akarod-e, hogy a gyertya lángját idetartsad szivaromhoz?
A kis leány, kaczagva, kaczér mozdulattal nyújtotta oda a világot.
Magyari megfogta a leány ropogós, gömbölyű karját, megszorította;
meggyújtotta szivarát s halkabban folytatta:
– A borostyános lugas közepén egy kőasztalt láttam… Nagyon szomjas
vagyok, abba pusztulok el, gyöngyöm… Nem vinnél oda egy üveget e jó
borból? Jobb lesz az íze, ha te viszed ki…
– Egy poharat is?
– Kettőt talán, gyöngyöm…
– Kinek kettőt?
– Mindenki alszik talán?
– Mindenki alszik.
– Nem iszol te ott velem egy pohárral a kedvemért?
– Nem, nem. De a bort viszem szívesen.
Aztán a leány után ment végig az udvaron. A gyertya lobogott a leány
kezében, álmos sugarakat hintve a gyászba borult kertre.
A mint a borostyános lugas elé értek, Magyari előre hajolt s elfújta a
lángot. A kis cseléd halkan fölsikoltott.
– Most már hogy lássunk? – kérdezte kaczér prünnyögéssel.
– Minek nekünk, gyöngyöm, a világosság? – mondta hangosan.
A leány letette az üveget az asztalra, lábujjhegyen közeledve, mintha
választ adna óvatosságával a hangos szóra.
Magyari hevesen fölkapta a leányt s ölébe ültette. A leány mind a két
tenyerét a fiatal ember elé tartotta védelméűl.
– Hány a szeretőd, gyöngyöm? Egy…? no, kettő? három? Ne tagadj el egyet
sem belőle. A te szájad elég picziny, az ajakad piros, mint az eperszem…
akárhány csókot kaptál is reá, jut még belőle másnak is.
A kis cseléd nesztelenűl súgta:
– Pszt… csöndesen… Én úgy félek… Mintha valaki járna körülöttünk.
– Sohse aggódjál, gyöngyöm… Akárki lássa… nincsen szebb dolog a világon
a szerelemnél.
S ezzel átölelte a lyányt.
A kis cseléd halkan föl-fölszisszent.
A bokor a hátok mögött erősen megzörrent. A kis cseléd kifeszítette
testét az ölelkedő karból s fölállott.
Halkan így súgott:
– Valaki szalad az úton a ház felé.
Magyari megismerte.
Akkor komolyan így szólt:
– Már nem vagyok szomjas többé, kis leányom…
A cseléd csalódottan kérdezte:
– Nem szomjas már?
Magyari mit sem felelt.
Csöndesen végig ballagott az úton, hol azelőtt egy perczczel megriadva
suhant át az Orbán felesége.