Kata czukrot lopott, egy marok közönséges fehér koczkaczukrot s szörnyen
ártatlan arczczal jelentette ki a vallatás alkalmával, hogy maga is
csodálkozik azon, hogy a czukor csak ugy egyszerüen eltünik abból az
üveg vederből, a mibe kiszámlálja a mama az egész másnapi porcziót. Anna
mint bünsegéd szerepel az ügyben. Három koczka czukrot ő evett meg
tudniillik s mig a lopás végbement, az előszoba ajtaját figyelte, hogy
nehogy meglepjék munkaközben a főtolvajt. Ez a kis leány azonban a
tárgyalások folyamán még kezdő haramiának bizonyult. Elsírta magát
tudniillik, a mikor az anyja behozatta a kalapját és a kabátját, hogy ő
most már megy a Dunának, ha ilyen gyermekekkel verte meg az Isten s
aztán görcsös zokogás közt mondta el az egész történetet. A testvére
roszaló pillantásokkal mérte végig s közbe azt mondogatta: – Nem is
igaz, nem is igaz. – Mikor azonban nagyon is nyilvánvaló lett, hogy nem
neki hisznek, hanem a zokogó gyermeknek, lassan kiszivárgott az ő
szemeiből is a köny s végiggördült az arczán egymás nyomában a sok
kövér, gömbölyü csöppecske.
– Hát én most már végeztem veletek, – mondta az anyjuk. – Mindjárt
hazajön apátok s ellátja a dolgotokat.
A mint ez már történni szokott az ilyen meglepetésekre, hatásokra
számító irásmüben, hát nyilt az ajtó és belépett az apa. Komor, szigoru
pillantásu ur, a kit odakünn valószinüleg informáltak már a belső pörös
esetről. Rá se nézett a vádlottakra, a kik a közös veszedelemben sunyin
összebujtak az ablak párkánya alatt – s ridegen kérdezte az asszonyt.
– Hát mi van azzal a tolvajsággal?
– Ancsi vallott. A másik meg tagadja.
– Egy vallomás elég. Minden hazudozóra ugy se hallgatok. Marit különben
már elküldtem a rendőrségre.
– Bezáratod őket?
– Be én.
A manővernek ez a része nem jól sült el. A nagyobbik lány tudniillik
csak félszemmel, egy kicsit alattomosan, de erre a pillanatra jókedvre
hangolva, fölpislantott az apjára. Tüzes nagy fekete szemének ez a
megvillanása azt mondta, hogy nem lehet ez igaz. A rendőrséget nem
vonják bele a ház ügyes-bajos dolgaiba. A rendőrség nem arra való.
Ennyit már sejtett. – Az anyja már észrevette, hogy ebben az irányban
nem szabad tovább menni, mert annak blamázs lesz a vége, hát fordított
egyet a dolgon.
– Azt hiszem, hogy legjobb lenne kiadni őket a házból.
– Mit, hogy még fizessek értük valahol? Ezekért?
– Menjenek cselédnek.
– Ugy nem bánom.
Az asszony csöngetett s bejött Mari. Nagy, tenyeres-talpas falusi lány,
nem sok értelemmel az arczán, de hüséges szemekkel. Látszott rajta, hogy
régi cseléd. Egy kicsit kotnyeles, a ki just formál ahhoz is, hogy
kivegye a részét a gyermeknevelésből. Nagyon szigoru pillantással mérte
végig a gyermekeket ő is és csak azután fordult az anyához, hogy: mit
akar.
– Hozzon egy asztalkendőt, aztán két inget meg egy-egy szoknyát a
gyerekekéből. Meg egy darab kenyeret. Aztán meg a maga nagykendőjét. Az
egyikre azt adjuk.
– Aztán miért?
– Az egyikre azt adjuk. Elmennek a háztól.
– S hogy kapom majd vissza?
– Visszaküldi a czupringer a ki helyet szerez nekik.
Mari kiment s visszajött a holmival. A gyermekek odabámultak, mig az
anyjuk összekötötte nekik a batyut, de egy kicsit hitetlenül még. Az már
elbujt az ujság mögé s onnan beszélt ki pár biztató szót. Ilyenformát
például: – Majd ha a gazdájuk a fejükbe veri a csizmáját,
megemlegethetik a szülői házat.
– Hátha éppen goromba emberhez kerülnek…
– Itt is áll ni… Egy cselédet megpofozott a gazdája, hogy megindult az
orravére. Végig folyt a fehér kötényén.
– Nekik nem lesz fehér kötényük.
Elkészült a batyu s most már felállott az ur és rámordult a két
tolvajra: – Mars!
Nem akartak megindulni. Erre hangosabban szólott rájuk: – Ki innen! Az
én házamban nincs helye a hazugoknak. Meg a tolvajoknak. – Kituszkolta
őket a szoba közepére és hogy hamarább vége legyen az uti készülődésnek,
maga adta rá a kisebbikre a Mari nagykendőjét. Előbb a vállaira
terítette, aztán keresztbe vette a két szárnyát a gyermek mellén s végül
egy csimbókot kötött belőle a háta közepén. A nagyobbik másik kendőt
kapott, szintén szürke, piaczra járó, nagy, durvaszövésü keszkenőt. Ő
kapta a batyut is s a férfi kinyitotta az ajtót előttük s lódított egyet
rajtuk. – Mars!
Az előszoba közepén egyszerre csak visszafordult a két gyermek s
egyszerre kiáltottak hátra. Az egyik azt: papuska! A másik meg igy:
drága. Akkorra azonban már becsapták a hátuk mögött az ajtót s Mari
nyitotta a külső ajtót. S a két gyermek megindult kifelé. Neki a
világnak.
Mindez egy hegy tetején történt, őszszel, villában, a mibe pestiek
hurczolkodtak be nyárra. A nagyobbik hat esztendős volt, a kisebbik négy
s kivülök még egy kis két esztendős fiu is tartozott a házhoz, a kinek
azonban csodálatosképpen ebben a történetben semmi aktiv része nincs. A
ház elején széles nagy veranda bámult le az utra, egész nyilásán nagy
piroscsikos vászonernyővel, a mi mögé most elbujt az ur meg az asszony
és leste, hogy hogyan bandukolt ki a cselédsorba a két lány – könnyen
szemmel lehetett tartani őket. A ház alatt szerpentin-ut kezdődött a
hegyoldalban s talán tizenötöt is kanyarodott éles szögben, mig
belefolyt az utczába, a min már villamos vasut jár. – Az egyik
kanyarodónál csakugyan előtüntek a gyerekek. Két nagy keszkenő
voltaképpen, két lábacskákon tipegő batyu, a mihez az egyikhez
hozzáfüzve még egy harmadik batyu is hozzátartozott az ingekkel, meg a
szoknyákkal, meg a darab kenyérrel. A nagyobbik ölelte a kicsit.
Szorította magához azzal az anyai gonddal, a mi már a másféléves
leánygyermekben is érvényesül, ha még kisebb gyermek mellett áll. A hogy
mentek, hátul, a görcsre kötött nagy keszkenők lassu, nehézkés ingásán,
a lépésükön, lehorgasztott fejecskéjükön meglátszott a nagy gond.
Fennről is látszott, hogy inkább csak a nagyobbik beszél s a kicsinek
meg-megrángatózik a teste. Sír. Egyszer pedig megállottak az ut közepén
s a nagyobbik gyermek magyarázott valamit a kicsinek. De nem sok
sikerrel, mert a gyermek elindult. A nénje utána. Két kanyarodón minden
nevezetesebb esemény nélkül jutottak lejebb, egyszerre azonban a
harmadiknál, sürü bokrok mögött elmaradtak. Fenn a verandán hiába
várták, hogy előkerüljenek. Az anya már aggodalmaskodott. Most már ideje
utánuk nézni.
– Még ráérünk.
– De menj, kérlek. Leülnek a hideg földre.
A férfi ment s hirtelen utólérte a gyermekeket. Akkorra már azok is
utban voltak. Rájuk se nézett. Elhaladt mellettük s csak arra fordult
vissza, hogy keserves zokogással kiáltották utána a gyerekek.
– Papuska! Drága!
Megfordult s olyanformán vonogatta a vállait, mint a ki nem érti, hogy
mit akarnak tőle.
– Mi kell?
Kata beszélt, a másik pedig az apja után rohanva, átfogta a lábait s
fuldokolva görcsösen zokogott.
– Nem leszünk többet roszak. Csak még most tessék megengedni. Nem kell
nekem többet sohse czukor… – Most már ő is pihegett s felfeltört belőle
a sírás. Inkább a kávéba se adjanak… Csak most engedjen meg, papuska…
A férfi a lehetőségig komoly ránczokba szedte a homlokát és mérlegelni
látszott az ügyet. Végre is hosszu, kinos, várandós pauza után
ráhatározta magát a nyilatkozásra.
– Hát menjetek haza. Mondjátok meg a mamának, hogy én megengedtem, hogy
estig még otthon maradjatok. Aztán, ha nagyon jók lesztek, hát meglehet,
hogy még azután is velünk maradhattok.
A kicsi neki esett az apja nadrágjának. Belemázolta a könyes arczát és
csókolta. A nagy azonban sarkon fordult s indult vissza.
Fenn már a kapuban várta őket az asszony s nem kivánt semmi
magyarázatot. Az asszonyok egy negyedóráig se tudnak konzekvensek lenni.
Elvette tőlük a batyut s maga vitte föl a házba. Fenn az ebédlőasztalon
kibontotta s nagyot bámult a gyerekekre.
– Hát ez mi?
Azok odanéztek a sok piros bogyóra, a mi egy-egy vércseppet festett az
ingecskére, szoknyára s beletapadt a kenyérbe.
– Som.
– Mikor szedtétek?
– Most.
– Aztán minek az?
A kisebbik leányból ujra fölszakadt a zokogás s szakadozottan,
el-elfulladó hangon felelt:
– Mit ettünk volna, ha elfogy a kenyér?…