A handzsárját ott hagyta Milióránál a hős uskók vajda azon az első
találkozás éjszakáján. Gyönyörű fegyverdarab volt, a markolata kirakva
türkizekkel és gyémántokkal. Azok ugyan csak olyan selejtes fajta
gyémántok voltak, de mégis igaziak. Meggyőződést szerzett magának erről
Milióra, mikor a markolat gyémántjaival e két betűt az ablakra
karczolta: D. M. Csak azért tette, mert Axamita még a handzsártól sem
maradhatott, hogy meg ne szólja; azt mondta, hogy azok csak mármarosi
gyémántok rajta. Hazudott, igazi gyémántok voltak, mint a milyen igazi
királyfi maga a Deli Markó.
Mennyiszer elővette ezt a handzsárt Milióra az ágya feje alól, forgatta
a kezében, hogy tudna-e vele ő is vágni? (Az uskókok amazonjai együtt
harczolnak a férfiak sorában.) Aztán ehhez a gyémántos markolatú kardhoz
hozzá idomította az egész eszményi alakot, ahhoz megint mindazt, a mi őt
körülveszi: csupa fény és pompa volt ez, mesés hatalom és kimondhatatlan
dicsőség. Tündérország van ott. Mind rágalom, a mit az Axamita beszélt a
honfitársairól, meg azoknak a feleségeiről! A vén leányok mind
emberszólók, hát a melyik még bakancsos őrmester is hozzá.
Egy reggel aztán azzal keltette föl Axamita a kisasszonyát, hogy nézzen
csak ki, mi van a tengeren? S azzal félrehúzta a függönyt a mély
ablakfülkéről.
Milióra kiugrott az ágyból s csak úgy hálóköntösében odafutott az
ablakhoz s kitekintett a tengerre.
Az egész tengeröböl, a hosszú csatorna, a hogy a Frangipáni vár
toronyablakából egyfelől Fiume, másfelől Buccari felé végig látni, tele
volt kisebb-nagyobb dereglyékkel, a mik duzzadó vitorlákkal közelítettek
felfelé.
Egy pár nagyobb árboczos hajó távolabbról látszott közeledni.
A dereglyék meg voltak rakva veres sipkás hajósokkal és barna kávészin
ruhás katonákkal.
– Mi ez? kérdezé Milióra reszketve.
– Hát biz ezek a hajósok ott a veres sipkákkal a scoglióták. Ezek
értenek csak hozzá, hogy lehet a segnai tengeröböl sziklái közé
behatolni. Ezek aztán a nagyobb hajóknak is kalauzúl szolgálnak, hogy
sziklazátonyra ne menjenek. Azok a katonák ott a dereglyéken horvát
granicsárok, a legjobb lövők. Azokon a nagy hajókon pedig hegyi ágyúkat
hoznak öszvérekkel, látom a pattantyúsoknak a süvegein a piros lófarkat.
– Mit akarnak ezek?
– Hát egy kicsit az uskókokat megtánczoltatni.
– Jézusom! Hisz ezek vannak két ezeren is!
– Hja! Ha még csak ez volna minden! A császári generálisok soká
készülődnek, hanem akkor aztán nagy erővel jönnek. Egy másik hajóraj meg
a tulsó oldaláról a Quarneronak, Veglia szigetéről indúl egyszerre, s
ugyanekkor bizonyosan jön a horvát grániczról egy hegyi csapat, hogy az
uskókokat hátba fogja. Most kezdődik már majd a haddelhadd! Mindjárt
szűk lesz a világ Uskókországban! No most, vitéz Deli Markó! Most ülj
fel arra a paripára, a ki egyet rúg s rá dönti a hegyet az ellenségre!
Most kapd fel már azt a kardot, a mivel egyet vágsz s száz fej esik le
utána! Most kezdődik már a hős ballada. De én tudom annak a végét.
– Te tudod annak a végét?
– Én ám. Láttam már egyszer ilyen tánczot. Akkor is három oldalról
mentek így az uskókokra, a kik iszonyú sok rablást követtek el a
tengeren. Még én akkor gyerek voltam, nagyon kicsi leány, a kit ott
felejtettek az útfélen egy sziklaodúban; három nap nem ettem egyebet,
mint pesce cannellát a tengerparton. De most is emlékezem rá, mikor
visszatértek a hajók a katonákkal, a vitorlarúdak végig tele voltak
aggatva uskókokkal, a kik úgy lógtak ott, mint a fenyőmadarak a tótnak a
póznáján; a velenczei gályának az árboczkosaráról pedig egy nagy
vaskalitka csügött alá, abban volt az elfogott uskók vajda, mint egy
majom a ketreczében. Csak úgy kalimpázott valamennyi, a mint a hajót
hányta-vetette a hullám.
Milióra a kétségbeesés dühével emelé ökleit a magasba, kitörő
sikoltással kiáltva fel:
– Hogy az Isten bocsásson rájuk olyan szélvészt, a mi a tenger fenekére
sülyeszsze valamennyit!
– Micsoda? Kisasszony! Kegyed a mi császárunk katonáit átkozza?
– A vihar pusztítsa el őket, mielőtt odaérnének!
Azzal felszakítá az ablakszárnyakat s messze kihajolva szétterjesztett
karjaival, úgy kiálta fel az égre:
– Hol vagy te vihar? Hol vagy te fergeteg? Szélvész? A ki a hajókat
elsepred. – Te bóra! – Te rém! – Hol alszol? Jőjj elő! – Verd a
sziklákhoz őket! Hej bóra! bóra! Szörnyeteg! Rohanj ki! Üvölts! ordíts!
dühöngj!
Axamita erővel vonszolta el az ablaktól a leányt.
– Mit csinál kisasszony? Minden szentek nevére! Ne tegye azt! Ne híja a
szelet! A bórának a nevét sem jó kimondani, mert mindjárt megjelen. Jaj,
itt senkitől sem félnek, csak egyedűl a bórától; szidnak, káromolnak
Istent, szenteket, szűz Máriát, sorban, de a bórát meg nem meri
káromolni senki. Lisztet hintenek neki, mikor dühöng, hogy
lecsillapítsák; kést hajigálnak vele szemközt, hogy megsebesítsék, de
meg nem szólítják, mert attól rettenetessé lesz.
Milióra aczélzott erővel tépte ki magát Axamita kezei közül s
visszafutva az ablakhoz kikiáltott rajta:
– Bóra, te czudar kutya bóra! dögölj meg, ha alszol! sántulj meg, bénulj
meg, mászva mászsz! zsákba légy bekötve, korsóba befojtva, odúba
bezárva, ha most elő nem jösz! Bagolyszárny üssön pofon; attól is
elgunnyadj! Bóra! bóra! bóra! Jőjj elő! Hadd köpjelek le!
– Boldogságos szent szűz! Lánczos lobogós teringette! Hisz ez
rettentőbben káromkodik, mint egy dragonyos káplár! Kisasszony! Térjen
eszére. Legyen Istennel! Micsoda beszéd ez egy kis leánytól!
Akkor aztán Milióra térdre omlott s eltakarta az arczát a két kezével, s
zokogva rebegé:
– Hiszen én őt szeretem…
Tudta azt már Axamita régen.
Hanem az mégis új dolog volt előtte, hogy az a szerelem egyszerre így
átváltoztasson egy csendes kis, mindenben megnyugvó keresztyén leánykát
a viharhivó mesebeli vilák egyikévé. Mégis nagy ördög az a szerelem!
Alig tudta azután annyira vinni a leányt, hogy felöltöztesse. Akkor meg
egészen elhagyta magát: a hová leültették, ottmaradt. Egész nap nem
szólalt meg, csak nézett maga elé nagy bamba tekintettel. Rossz tündér
az a szerelem.
Délután elnyomta Milióra szemeit az álom, a börtönlakók sokat alusznak.
Ütközetekkel álmodott, a mik a földön kezdődnek s a fellegek közt
folytatódnak tovább, azután meg lenn a tenger fenekén. Arra ébredt fel,
hogy nagyon zörgetnek az ablakán, s hangosan sirnak odakívül.
Azok ugyan nem a csatában elhullottak, s nem a tengerbe fuladtak lelkei
voltak (ámbár senki sem tudhatja, hogy nem laknak-e bennük?), hanem azok
az apróbb és nagyobb viharmadarak, sirályok és hojszák, a mik derült
időben a tenger felett röpködnek. Most úgy tele ülték a várfalak minden
párkányát, hogy csak úgy feketéllett tőlük, majd beverték a torony
ablakait. Aztán épen úgy tudnak sírni, mint valami kétségbeesett ember.
– Aha! gondolá Milióra, ezek nagy vihart éreznek! Mégis használt az én
átkozódásom.
(Csak későn ne jőjjön, az alatt rég elérhette Segnát a hajóraj.)
Egy tekintet a távolba még jobban meggyőzte róla, hogy igazat álmodott.
Az ég egészen opálszinű volt, a naptányérnak nem volt semmi fénye, úgy
lehetett bele nézni, mint a holdba. A legközelebb eső buccarii öböl
sziklapartjai alig voltak kivehetők s Veglia sziklahegyei mintha csak
felhők volnának a messze távolban. A láthatár eltünt a ködben, egy
vitorla sem volt látható a tengeren; ennek a felszíne pedig vakító fehér
volt nagy messzeségben. A vészmadarak sikongásain keresztül hallatszott
a távolban a partőrök kürttutulása, a mikkel a hajósoknak, halászoknak
jelt adnak, hogy siessenek haza a partra; ők is úgy ismerik már az
előjeleit a zivatarnak, mint a viharmadarak.
Axamita is előjött a toronyablakok vastábláit három oldalon bezárni:
«valami idő lesz!»
– Csak hadd legyen.
Alig voltak az ablaktáblák betéve, a midőn megdördült a Karst hegyek
mögött a hivogatott patvarnak a legelső morgása. Köröskörül egyszerre,
mint most születő hóhegyek tolakodtak elő a bérczek mögül a gomolygó
felhők, vakító fényes ormaik közül alig látszott ki a villám; nem is
lobbant, csak pislogott, pedig szakadatlan volt a dörgése odafenn.
Megelőzték a királyi rém jöttét a kengyelfutói, a tánczoló szélforgatag,
a porkavaró viheder, a kik előtte rohannak, porfelleget szalajtva az
utakon, a hegyhátakon végig, a porözönben tépett erdők hímvirága,
lepkebábok milliói kavarognak, a miktől vérveres lesz a fal, mikor
hozzácsapódnak, mintha véreső hullana; a forgószél beletánczol a
tengerbe s ott víztölcsérré alakul át, széles krinolinjával felsodorva a
hullámot orsóderekába, míg oszlopfejével a felhőt támogatja, mely a fél
eget elborította már bakacsin sötét palástjával; nem fehér már a felhő,
hanem fekete; a tenger pedig haragos zöld; csak a sziklapartok veresek,
mintha izzók volnának.
Mintha mindazt a haragját, a mit egy egész esztendeig visszatartott ezen
a tájékon, most egyszerre akarná kiadni, olyan bőszülten jár a zivatar,
minden villám egyenesen csap le, sziklába, tengerbe; egész lángoszlopok
lövellnek alá az égből, a miknek rettentő ropogását pokoli skálával
dörgik vissza a nagy fiumei öböl bércz-amphitheatrumának falai; az egész
vár megrázkódik egy-egy mennykőcsapás után, mintha össze akarna omolni.
– A villámlobogás pillanatokra vakító fényt áraszt el a toronyszobában.
– Hadd zárjam be a negyedik ablak tábláját is, mondá Axamita.
– Nem! Nem. Én ezt szeretem nézni, tiltakozék Milióra s odaült az ablak
hidjára s gyönyörködve nézett ki a zivatarba.
A felhők egészen beborították már az eget, eddig olyan volt az ég a
Frangipáni vár fölött, mint egy üvegharang, most olyan, mint egy
koporsófödél. A zápor úgy ömlik, hogy egészen eltakarja a tájat. Eleinte
a zápor, azután következik a jég. Elsőbb csak apró jégmogyorók, azután
jönnek rendre a parittyakövek, a görcsös buzogányfejek a mennyei
fegyvertárból; csakúgy csattog az ablakok ércztábláin, mint a kartács.
Axamita szentelt fűzbarkákat hajigál a kandallóba, s mormogva imádkozik,
félbeszakítva az áhitatoskodását egyszer-egyszer holmi katonás
kifakadással s azzal a keserves észrevétellel, hogy «minden
veteményünknek vége, oda a szép virágok is!»
És Miliórának nem jutnak eszébe a szép virágok. Ő neki másutt jár a
lelke.
– Vajjon oda is eljut az a zivatar, a hová ezek mentek ma reggel?
Axamita a fejét csóválta az ilyen kérdésre.
– Ne féljen, lelkem kisasszony, meg nem áll ez Cyprus szigetéig.
Annak nagyon örült Milióra.
A haragos vihadar nem is időzött itt sokáig, nagyon sietős útja volt; az
adriai partok régen nem kaptak a villám korbácsából, újat hozott, el
akarta nyűni rajtuk; mennydörgő táborával tovább szállott, mint valami
sötétkék éjszaka a láthatártalan távolban. A mély sötétségen keresztül
mint ijesztő kisértetek árnyai szálltak hosszan rémfehér
felhőleviathánok, csaknem a tengerszínen úszva. Aztán nemsokára
felszakadt a felhőkárpit a nyugati láthatáron; a lemenő napsugár küllői
végig lövelltek a tájon a felhőmennyezet alatt, s akkor egyszerre
meglátszottak a buccarii partok, a vegliai hegyek, a mik délután oly
messze távolban enyésztek el, most mintha egészen közelben volnának;
tegnap még zöldek voltak, ma fehérek; be vannak takarva jéggel, hóval.
Valami éles, sivító szél kezd fújni, a mi a torony ablaktábláit
meg-megrázza dörömbözve; az széttépi a vihar hátramaradt palástját
rongyokra, s ezeket a rongyokat megfesti biborra az alkony fényében, a
nagy lángözönben csakúgy bújkál egy-egy foltja a smaragdzöld égnek; a
tenger pedig azalatt aczélkék; a feldúlt hullám nem tükrözi vissza az
eget; fehér barázdákat szánt rajta végig a szél.
– Ez a bóra? kérdezé a kisasszony a leányasszonytól.
– Nem. Ez még csak a boretta, a kisebbik leánya. Azután jön a nagyobbik,
a borina, az még gonoszabb.
– Szeretném én azt a nagyobbikat látni.
Ilyen kivánságot még nem ejtett ki a száján halandó ember. Mert elég az,
megismerkedni a bórának a kisebbik leányával is, a nénjéből ne kivánjon
senki.
Axamita nagyon is megbotránkozott e mondáson. Egy fűzbarkát vett elő a
tükör mellől, s dörmögve mondá: «ne hallgasson az ég az ilyen beszédre.»
Milióra pedig odaugrott hozzá s dühösen kapta ki a kezéből a szentelt
barkát s azt összetörte, morzsolta, úgy szórta széjjel.
– Én akarom, hogy hallja meg! Ha félsz velem lenni idefenn, eredj le a
szobádba, nincs rád szügségem; én gyönyörködni akarok a viharban. Hagyj
magamra.
Axamita el is ment a szobából. Neki nem volt olyan erős szíve, hogy az
égi hatalmakkal merjen daczolni. Pedig hányszor állta meg a helyét a
golyózápor között, mennyi halálvésznek nézett a szemébe, hányszor
csapott össze öldöklő fegyverrel, az mind nem félemlíté meg. És ez a
gyönge leány, a ki még alig több, mint gyermek, képes az égiek és
földalattiak haragját is fölidézni, s nem bánná, ha olyan világromlást
támaszthatna elő, a miben ég, föld összeomlik, csakhogy azt az alakot
megmenekülve lássa, a kibe szerelmes! Ilyen szörnyeteg az a szerelem!
Milióra pedig odaült az ablakba és gyönyörködött a viharban, míg a nap
egészen lement.
Mikor az ég besötétült, akkor a tenger lett fehér, a tajtékzó
hullámbarázdák egymás hátára tódultak, úgy siettek délkelet felé. Hány
hajót vertek már azóta a segnai sziklazátonyokra?
Pedig ez még csak a boretta, a bórának kisebbik szülötte. Majd éjszakára
megjön a nénje is, a borina. Ez nem olyan szenvedélyes, mint a huga, a
szeleburdi szélara, a ki villámkorbácscsal kergetteti magát a
vőlegényével, az meg az előle futót jégzáporral dobálja hátba; ez a
borina a rigolyás, szeszélyes, makranczos hopponmaradt vénleány, a
veszekedő agglant, a ki egy óra alatt tízféle indulatra változik,
perlekedik a kandallóban égő tűzzel, huhog, mint az elkárhozott
rosszlélek a kürtőben s csikorgatja a szélvitorlákat, mintha az ő fogai
volnának, azután sirásra fogja a dolgot, úgy jajgat, könyörög az ajtón,
ablakon, hogy bocsássák be, s dideregve rázza meg a csukott táblákat,
egyszerre memmeg felkaczag, süvölt, fütyül, rikoltoz mindenféle
kisértetek hangján, aztán megint marokkal csap valamit az ablakhoz,
talán jégdarát, akkor úgy tetteti magát, mintha elbóbiskolt volna, nem
kell neki hinni, a veszekedő aggszűz nem alszik igazán, csak arra vár,
hogy a házban levők hadd szenderedjenek el, akkor egyszerre
összegyüjtött haraggal tör ki újra, hogy a kandalló lángja messze kicsap
a rostélyon keresztül s a gyertyaláng lefelé lobog; egy dörgő csattanás
hangzik végig az épületen s arra aztán mintha ördögök szabadultak volna
be csoportostól a házba, olyan vihogás, üvöltés támad, kárörvendő
gúnykaczaj; rugdalják az ajtót, dörömbölnek az ablakon, dobolnak a
háztetőn, huhognak a kéményodúkban, s e pokoli hangversenyhez a
fellázadt tenger harsogása adja a zenekart.
Axamita fölkelt az ágyból, megnézni, hogy micsoda ajtót szakított fel a
szél a folyosón? s azt újra bereteszelte, bekötözte, aztán felnézett
Miliórához, hogy nincs-e valami ablak rosszúl bezárva a szobájában, meg
hogy a kandallójára fát rakjon. Elcsodálkozott rajta, hogy a kisasszonyt
még most is felöltözve találta, úgy ült az ágya szélén.
– Talán ez már a borina? kérdezte tőle Milióra.
– Úgy van, kisasszony, ez a borina.
– Ez már a rosszabbik szél?
– Ez olyan szél, a melyikben tíz hajó közül odavész kilencz.
– Hát a tizedik?
– Az Isten csodájára megmenekül.
– Hát az minek menekül meg?
– Nem tudom én.
– Hát mikor a bóra maga jön?
– Akkor száz hajó közül egy szabadúl meg, a kiket a sík tengeren kap, de
még a kikötőkben is összezúzza őket; gyakran a trieszti kikötőből
kidobálja a gályákat a piacz közepére.
– S ez azután az igazi bóra?
– Ez az, maga az öreg.
Ennél a szónál Milióra felkelt a fekhelyéről, s míg Axamita a kandallóra
rakott száraz targalyat, az alatt ő a tenger felőli ablakhoz sietett,
hirtelen felnyitotta az ablakszárnyakat, s kikiáltott az éjszakába:
– Hej bóra! szelek nagyanyja! Ne küldözd a leányaidat, hanem gyere
magad, ha élsz még, meg nem haltál.
A nyitott ablakon át a besüvöltő szél egyszerre eloltotta a gyertyát,
meg a kandallóban égő tűzet; koromsötét lett.
Axamita odarohant Miliórához, elránczigálta őt az ablaktól, s aztán
nyalábra kapva, elhurczolta onnan; belevágta az ágyába, s betakarta
paplannal, dunnával, mérgesen dörmögve: «már most bújjék a takaró alá,
hogy meg ne fagyjon, a míg a bóra tart, addig nem lehet tüzet rakni a
kandallóban.»
Alig tudta az ablakot betenni Axamita, úgy nyomta azt befelé a szél.
Milióra magára maradva, hallgatózott a sötétben.
Ez hát a bóra? maga az öreg?
Még csak a hangjáról ismerni rá, az is felséges.
Ez nem sír, nem űvölt, nem tart pihenőket, kiáltása folytonosan
égzengés, mely egyre erősödik s az egekig emeli a hangja harsogását.
Az embernek a keble érzi a rajta fekvő légoszlop nehézségét.
Az álom lehetetlenné lesz, a szemek nyitva akarnak maradni, mintha meg
akarnák látni azt a földfeletti rémet.
Egy pillanatra való szünet sincsen.
Odafenn a vihar orgonázik, idelenn a sziklákat korbácsoló hullámok
csattogása döng.
Mikor megvirradt, Milióra bámulva látta, hogy a tenger felé nyiló
ablaktáblák alsó része jégvirággal van borítva.
Itt van a tél!
A dalmata part nem ismeri a telet, annak itt évszaka nincs, csak a bóra
hoz el belőle mutatónak egy napot, vagy kettőt, hármat, onnan hazulról a
maga hazájából, a Kárpátok közül, vagy még odábbról, az ukrán
pusztákról; a tél meg a bóra együtt utaznak, a kettőt csak együtt
ismerik.
Milióra szétnézett a toronyablakból; alig ismert rá a vidékre. Hová lett
innen a tegnapi tavaszzöld? Hol vannak a virányok, a ligetek? Hol a zöld
pázsit, a zsenge tavaszi növényzet? Kopár, avar, parlag minden.
A fügefákon nincs már levél. Azokat elébb pozdorjává sodorta, aztán
letépte a bóra, s a meztelenül a puszta ágon maradt zöld gyümölcsök
fejeit paskolja egymáshoz, míg megfeketülnek. A jeget, a havat, a mi a
zivatar alatt esett, úgy elseperte, hogy annak a maradványát csak a
sziklahasadékok között láthatni még; aztán kitépte az illatterhes
növényeket, a miket a jég lepaskolt, gyökerestül; most már a kiszárított
földet magát tépi fel, morzsánkint, mintha ráspolylyal reszelné, úgy
sepri magával a murvát s aztán, mint a kőesőt, úgy zúdítja azt a
letarolt fákra, ha talán még egy levél ott talált volna valamelyiken
maradni.
A tengeren nem látni a távolba, mintha porfellegbe volna borulva, úgy
takarja azt a köddé szitált tajték, hanem a közelben toronymagasra
emelkedő hullámhegyek omlanak egymásba, hogy a sziklákon felcsapó
viztorlat egész a várablakokig locscsan fel s mint egy átlátszó boltozat
dül vissza megint az örvénybe.
S fenn a magas égen egy felhő, egy pára nem látszik, egész sötétkék a
mennyboltozat, a fogyó hold fehér csónakja úszik rajta, azt is mintha
fenekével felfelé fordította volna a vihar. Az ég és a tenger élni, a
föld halva lenni látszik, ember, állat, se közel, se távol; ma a bóra
egyedül a «világ ura!»