Az ólomkarikás ablakok kitárva álltak s a langyos tavaszi éjszaka
beáradt a szobába, ahol még érzett Jonson Benjámin úr pipájának
kesernyés füstszaga. A lombosodó fák mögött, a kert alján álmodozva
villant meg az Avon gyöngyházszín tükre.
A hajdani keztyüs fia tíz óra tájt felvette a haldoklók szentségét s
most lázas homlokkal feküdt a mennyezetes ágyban. Szürkülő, gyér haja
csapzottan folyta körül duzzadt arcát. Szaggatottan, nehezen lélegzett.
Mégis, leeresztett szemhéjai alól, olykor mintha tréfásan pillantott
volna Ward Jánosra, a stratfordi papra, aki merev mozdulatlansággal ült
ágya mellett az egyeneslábú széken.
Csend volt, csak Charlecot vadasa felől hallatszott néha egy-egy rövid
füttyentés: őz-suta adta a vészjelt.
Anna asszony, aki a szoba túlsó, homályos sarkában gunnyasztott,
öregesen csoszogva lépett az asztalhoz s megigazította a lámpa
olajospapir ernyőjét. Aztán aggodalmas arccal tekintett az ágy felé.
--William,--kérdezte félénken,--hogy vagy?
A beteg nem felelt.
--A bor árthatott meg neki,--fordult suttogva a lelkészhez,--nagyon
sokat ittak, egész délután. Drayton úrral együtt. Az a bolondos Ben
Jonson pedig éppenséggel elázott.
Ward János komoly arccal, rosszalóan bólogatott:
--Persze. A régi barátság, a viszontlátás örömére.
A beteg hirtelen megszólalt:
--Eredj pihenni, Anna. Ne aggódj értem, jól vagyok.
Az öreg asszony kissé megrettenve, némán intett s sietve tűnt el a
nyikorgó ajtó mögött.
A megnövekedett csendben a toronyóra éles zendüléssel ütötte el a
hármat. Az éjszaka hűvösebb lett.
William egyszerre felkönyökölt a süppedő párnára s jobbjával az ablakok
felé mutatott. Lihegve, izgatottan kiáltott a papra:
--Küldd ki őket, János. Nem akarom, hogy itt legyenek. Hátha bejön a
leányom s meglátja... Nézd, ott a függöny árnyékában lapul a fehérképű
dán, mellette az a két sunyipofájú fickó: Bardolph és Pistol, a
szerecsen, meg Richárd, a sátán... Nem akarom látni őket...
Ward János összeborzongott, de a beteg most már megnyugodva folytatta:
--Úgy, köszönöm, János. Mind elmentek. De hallga... Mintha az a bortömlő
énekelne itt valahol a ház körül. Istenemre, ez Sir John Falstaff! Nem
hallod: "Gallért, gyöngyöt, kalárist..."
A lelkész gyöngéden hajolt hozzá:
--Semmi, William. Szél zúg a fák közt.
A beteg elmosolyodott s titokzatosan mondta:
--Igen, a szél, de a lombok közt Puck és Ariel nevet.
Feje visszahanyatlott a párnára. A csend szinte átharsogott a szobán. A
pap szája némán mozgott az ima szavaira.
A beteg újra megmozdult.
--János,--kezdte alig hallhatóan,--ez mind bolondság, szót se érdemel.
Londonban... Blakfriarsban csak komédia volt, álarcos játék. Most vagyok
igazán: én--és ez a valóság. Enyém a legszebb, legnagyobb ház
Stratfordban. Három házam van és százhét hold földem, itt, ahol
harmincegy év előtt Thomas Lucy, a békebiró megvesszőztetett...
Zsuzsannának és Juditnak nem megvetendő örökséget hagyok, neked és
barátaimnak egy-egy gyűrűt, hogy emlékezzetek reám. Az ég igazságos volt
hozzám... magam ültethettem kertem fáit... ezüst kehelyből ittam a magam
borát... mit kívánhatnék még?... Boldog vagyok, János, boldog.
Ward János kenetteljes szigorúsággal válaszolt:
--Az Úr megalázza kevélységedet, testvérem.
De William úr ezt már nem hallotta. Arcán mozdulatlanná hidegült a
mosolygás, a lélegzet fönnakadt nyitott ajkán.
Kinn, a keleti égen violás felhők úsztak s messze, a város szélén egy
kakas, "a reggel harsonája, metsző hegyes torkával fölveré a Napnak
istenét".
Ára 12 korona.