Élete hatvanadik nyarán--mint a többi parcellás-paraszt,--letette a
kapát s kiköltözött a péterszögi szőlőbe. Nem dolgozott többet, csak
pipált és szemlélődött, hallgatván a füvek növését s a jegenyésben
csörgő seregélyek lármáját. Nem unta el majd egy emberöltő hosszat.
Hetenkint egyszer--tisztát váltani--beballagott a messzi kúntorony alá,
a városba, ahol a fiai, unokái "tükörbül fésülködő" urak voltak. Nem
szerette őket, minthogy talán senkit sem szeretett igazán egész életében
Szekerka Palcsin, az öreg cseléden kívül, aki minden hónap elején
lenyírta ráncos álláról a havas szakáltarlót.
A nagyapja még szabadhajdú volt, aki akkor hagyta abba a marhahajtást,
mikor az első venyigét bujtatták a Nyilas homokjába. Annak a szigorú,
kemény erkölcsét őrizte kilencvenesztendős öreg Sinka György. Vasalt
csizmában járt, hosszú üstökét fésűbe szorította, a három nagy ünnepen
meggyónt és mindennap hét messző bort ivott.
--Aki száz évig ilyen bort iszik,--mondta esténkint, szaporábban
emelgetve a virágos cserépkorsót,--az sokáig él.
--Igazság,--bólogatott rá ilyenkor komolyan Szekerka Palcsi, míg
fölverte a venyigetűz lángját, hogy rózsaszínbe borult a gunyhó fehér
fala.
Különben kevésbeszédű, magánakvaló ember volt öreg Sinka György. Illett
nagyon a szomszédjaihoz, akik alkonyattájt átjöttek hozzá s hallgatva
ülték körül a tüzet. Csupa kivénült, ereskezű, szikárnyakú, deresfejű
paraszt, nem igen kapnak a szón, de maguk is nehezen adják.
Csak akkor támadt nagyobb mozgalom, ha valamely szőlők közt tévelygő
kuvasz akadt fenn a Szekerka Palcsitól eszközölt kutyafogóban. Ilyenkor
többször járt körül a mázas cserépkorsó s egy-egy kifakadás is
elhangzott:
--Affene a rusnya férgit!
Mintha csak torát ülték volna a szegény állatnak. Szekerka Palcsi sűrűn
fordult az üres korsóval s szította a hamar hamvadó parazsat. Olykor
hajnalig is fönnmaradtak a zordon, vén ivók, mint ükeik hajdan az
áldozati tűz körül, köszöntve a lángoló napot.
Öreg Sinka György bírta az áldomást.
Pár esztendő óta ugyan mintha kissé megroggyant volna, de azért, ha
megmozdult a vére a szőlő levétől, még rácsapott tenyerével a
csizmaszárra, sőt a szüreti tüzet is átugrotta, hogy lobogó gatyáját nem
is simította a láng.
Ez az utolsó szüret aztán különösen emlékezetes maradt a Nyilasban.
Öreg Sinka György fiai, unokái, de a dédek is, teljes számban gyűltek
egybe vacsora után a tűz körül. Szekerka Palcsi a gunyhó küszöbén ült s
harmonikázott, tempósan, öregesen. Öreg Sinka György most se beszélt
sokat, csak ivott s a nóta irányában ingatta a fejét.
Egyszer aztán felugrott s magosat rikoltva, nagyot dobbantott. Táncolni
kezdett, feje fölé emelve a virágos korsót. Vadul, szilajon ropta, akár
hatvan esztendő előtt.
--Melyik lábom jár jobban hé?!--kiáltott a nagy vígságba esett apró
népre.
--A szélső, nagyapám,--kacagtak az unokák.
--Hejnye, ebatta fattya, iszen mind a kettő szélső,--káromkodott
mérgesen. De azért csak járta, hiába kérlelték a fiai, nem hagyta abba,
míg ki nem dőlt.
Úgy kellett betámogatni a gunyhóba, ahol horkolva aludt el a földre
vetett subán.
Másnap reggel aztán öreg Sinka György nem ébredt fel. Elszállott lelke,
mintha ott komorlott volna a szedett venyigésből fölpárázó ködben, az
ólmos őszi felhők alatt.