A napóra aranyozott rúdjának árnyéka a kilencesen állott.
A Forum fölött sárgán hullámzottak az óriási selyemernyők, amik nyáron
át hűvös árnyékot vetettek az egymás fölé emelkedő terraszokra. Kékes
homályban álltak a fehér márványszobrok, Tarquinius nagy csatornájának
vörös palatetői, a szónokok emelvénye, amit az antiumi hajók
vassarkantyúi díszítettek s a comitiummal szemközt sorakozó régi
tabernák. Csak a tér mélyén csillámlott föl itt-ott a talajvíz a
kockakövek hasadékaiban, emlékeztetve a mocsárra, amelynek nádasában az
anyafarkas szoptatta Rhea Silvia ikreit.
Concordia templomának lépcsőin, ahonnan ki lehetett látni egész a Via
Sacra ékszeresboltjáig, két fölszabadított rabszolga ült és kockázott a
márványba karcolt táblán. Beszédük és a festett puszpángkocka csattogása
visszhangozva járta be a bazilikákkal szegett teret. Mindketten ama
gyűlölt és megvetett Corneliusok közül valók voltak, akiket Sulla
bosszúja szabadított rá Rómára a második proscriptio után s akik
szennyes, foltozott köpenyükkel minden utcasarkon előbukkantak a
henyélők, tolvajok és kolduló papok zajongó tömegében.
--Damon, te lator,--kiáltott az egyik, dühösen borzolva hátra rőtes
haját,--a Tiberis halai nem oly falánkak, mint te vagy. Tizennégy
szeszterciusszal úszom egy óra óta.
A Damonnak szólított, kurtára nyírt, fekete szakálas, szikár, nagycsontú
macedóniai gúnyosan villantotta ki fehér fogait, azután szótlanul
pörgette meg ujjai között a kockát.
A vöröshajú tovább folytatta:
--Holnap újra eladhatom magam Dolabellának, a legpiszkosabb uzsorásnak,
akinek valaha lapos körmei voltak Rómában.
Ebben a pillanatban egy bíborszegélyű tóga csücske lebbent meg fönn, a
templom oszlopai között. Egy szokatlanul fiatal aedilis közeledett a
játszók felé, lassan, elgondolkozva lépegetve az árnyékos csarnokban.
Simára, borotvált fehér arca kissé duzzadt volt és álmos kifejezésű,
amivel éles ellentétben álltak energiától sugárzó, fényes fekete szemei.
Gondos fürtökbe szedett haja elöl már ritkulni kezdett, aminek
eltüntetése éppoly gondokat szerzett a fiatal patríciusnak, mint Licinus
borbélynak. Kezében pergamentekercset szorongatott, talán Theokritosz
egy idilljét, talán egy adóslevelet. Eleganciájához és pompás
megjelenéséhez mind a kettő egyformán illett.
Már csaknem odaért a libertinusok háta mögé, akik nem vették észre a
közeledőt, mikor egyszerre a nevét hallotta említeni, összeráncolta sima
homlokát és megállt. Figyelni kezdett.
--No hiszen,--mondta epésen a macedóniai,--Dolabella másról sem álmodik,
mint hogy nálad kamatoztassa pénzét, mikor már Cinna veje sem biztos
adós. Az aedilis kétezer talentummal tartozik neki és a diktátor
barátságával sem dicsekedhetik. Vagy miből telnék ezüsttel díszíteni a
színpadot és selyembe takarni a napot? Hat,--kiáltotta újra leejtve a
színes kockát a sima márványra,--nyertem.
A másik bosszúsan oldozta le nyakáról a piszkos bőrzacskót és odadobta a
macedóniai elé.
--Koszos kutya,--mormogta fogai között. Fölkelt és karjait lustán
himbálva átvágott a téren egy szűk utca irányában, amely a halpiacra
vezetett.
A macedóniai mohón kezdte számlálni a pénzt.
Az aedilis ott állt tíz lépésre mögötte egy oszlop mellé húzódva. Arcán
elégedetlenség és harag tükröződött.
--Hát már a csőcselék is tudja,--gondolta, kellemetlen borzongást érezve
egész testében, mintha egy utálatos, nyálkás állat érintette volna
meg.--És milyen jól vannak tájékozva, jobban mint magam. Csakugyan,
ennek a fahéjszínű gazembernek igaza, van. Az utolsó játékok alatt,
amikkel atyám emlékét tiszteltem meg, százhúsz gladiátorom maradt itt a
téren. Mindegyik egy talentumba került. A delosi és corinthusi
ezüsttálakat, szobrokat és festett márványokat sem adják ingyen. Azután
a szakácsok, pékek, gyaloghintó-hordók, énekesek és hárfások... De ezek
nélkül lehetetlen élni. Az ember csak a szép, gazdag dolgokon keresztül
tudja eléggé becsülni önmagát és gyűlölni az uzsorásokat. Dolabellát fel
fogom akasztatni, de addig is most szűk nekem Róma. A Láz istenének
oltárán már meggyújtották a lángokat és nincs rosszabb az egészségtelen
levegőnél, amely a hideglelést jelenti. Egy negyedév a tenger túlsó
felén és Crassus ezüstös zsákjai mindent rendbehoznak. Ej, nem érdemes
ma elővenni a tegnapi gondokat, amik a hajó után elsimuló hullámmal
együtt enyésznek el. Aemilius gályája az éjjel indul Görögországba.
Arcára újra kiült a nyugalom derültsége, mikor fölpillantott.
A macedóniai még mindig ott ült a lépcsőn és köpenye alól előhúzott
kurta kardjával valamit vésett a csikorgó márványba. Előrehajolva
térdelt, kardját két kézre fogva s az izzadságcseppek odahullottak
homlokáról elébe, a fehér kőre.
Az aedilis elmélázva, szeretettel nézett körül a Forumon, mintha annak
minden részétől külön akarna búcsút venni. A sárga selyemernyők alatt
olyan volt az egész tér, mint egy óriási terem, aminek túlsó felén, az
árusok bódéi között mintha hangyák nyüzsögtek volna. Az aedilis, mint
minden római, rajongott a Városért, amelynek gyönyöreiről annyi rosszat
mondtak a költők s most kissé kesernyés gúnnyal mormolta maga elé:
Cumaeban a platánok alatt lakik a boldogság...
A macedon saruinak csoszogása rázta föl álmodozásából.
A libertinus egy csapszék fele igyekezett, amelyből részeg matrózok
kurjongatása hallatszott.
Az aedilis kilépett az oszlop mögül s tógája ráncait összébb fogva,
megindult a lépcsők felé. A játszók táblái mellett friss karcolás nyomai
csillogtak a márványban. Odapillantott és elolvasta az ormótlan betűket: