Egypár hét múlva Milka százados is tisztába jött ezzel az igazsággal és
ekkor már nem is ismételgette a falu nevét.
De beszélgetést most sem lehetett még vele kezdeni és arra sem volt
rávehető, hogy elhagyja a szobáját.
Mert amint előbújik odujából, csattogó fogú fenevadként ráveti magát és
maga alá teperi a szégyen érzése.
Rettenetesen, kimondhatatlanul, halálosan szégyelte magát!
A fogait csikorgatva tapogatta körül szobájának falait… Hogyan menjen ő
ki innen? Hogyan menjen most már emberek közé? Hogyan játsza megint a
régi Milka százados szerepét?
Inkább beásná magát a padló alá, a földbe. Jó volna beleolvadni, eltűnni
az örök sötétségbe, a csendbe… Megnémulni, megvakulni… Hogy ne nézzen a
szemébe senki, ne kérdezzenek tőle semmit…
Kádár tanár megsejtette, hogy mi baja a századosnak.
– Ezt nem lesz könnyű visszacsalni az életbe… Valami hídat kellene neki
verni, egy Ariadne-fonalat vetni… Akkor – talán…
– A zene! A zene hatalma! – mondta Katalin.
Hallott egyszer egy betegről, akit a muzsika fáklyája vezetett ki az
örök éjszakából… Milka nagy muzsikus, az ikrek gyakran emlegették.
– El kell hozatni a kisbőgőjét! – indítványozta Stowasser, a
lófőszékely, aki fehér sisakba pólyált fejével lebzselt a folyosókon.
A zászlós azt mondta, hogy Milka minden hangszerrel tud bánni,
legszívesebben mégis a gordonkáján játszik.
Katalin már intézkedett. Némi utánjárással megkerült a százados
violoncellója, melyet a bútoraival együtt valami raktárban őriztek.
Estebéd idején egyik kórházi népfelkelő bevitte a százados szobájába és
utasításához híven szó nélkül a sarokba állította a fekete-lakkos
hangkoporsót.
Azután valamennyien lesbe feküdtek, belekap-e a hal a csalétekbe?