Másnap délelőtt csakugyan hivatott a királyné.
Én már akkorra készen is álltam a megjelenésre. A szolgák versenyeztek
abban, hogy a katalauni ruhámat minél fényesebbé tegyék. A szíjjakat
sárga festékkel kenték be, a bársonyt kikefélték, a rézgombokat
ragyogóra dörzsölték; a hol szakadás volt, megvarrták, szóval mikorra én
fölébredtem a régi szobámban, már akkor hozták a ruhát.
Az asszonyom is kitett magáért: szép széles bársony gallért adott,
szinte vállig érőt. Mikor azt is föltettem, általános vélemény volt a
házban, hogy bujdosó királyfinak nevezhetem magamat bármely idegen
előtt.
Én a szép ruhát mindig szerettem. Ez az egy női vonás kiirthatatlan
maradt bennem. Ha magamnak kellett is mosnom, de volt mindig fehér
ruhám, s illatszert is mindig tudtam szerezni. De soha olyan gangosan
nem raktam a lábamat, mint akkor, a mikor hosszú távollét után újra
megjelenhettem Emőke előtt.
Kicsit mégis aggódtam: az arczom valamennyire megváltozott: szakálam
nőtt, fekete és bolyhos. A rabok és cselédek azt mondták ugyan, hogy
szakálasan szebb vagyok, de mit mond Emőke? A bajuszomat hunosan
hegyesre pödörtem. A hegyes bajusz hősiesre szépíti az arczot. Talán
mégis tetszeni fogok.
Hát bementem a királynéhoz. Széles karimájú süveg a kezemben, kard az
oldalamon, aranysarkantyú a sarumon, cseresnyeszínű nadrág, megyszínű
dolmány, széles kihajtott kékszínű bársonygallér; a vállamon
ezüstlánczon lógó arasznyi elefántcsont-kürt. Valóban nem cseréltem
volna ruhát sok kóczos királyfival.
Mikor a szolga elrántotta az ajtó kárpitját, én büszkén léptem be, mint
valami elátkozott herczeg. Pillantásom végigfutott a nőkön. Voltak
valami húszan. Emőke is köztük pirosvirágú fehér ruhában, a haja hátul
egy ágba fonottan, mint régen. Csak egy pillantást vethettem reá, de
azzal is láttam, hogy semmitse változott. Egy kenderszőke nőre próbáltak
fehér-kék új ruhát. Mikor én beléptem, szinte megrándultak a
meglepődéstől: bizonyára azt gondolták, hogy valami ismeretlen úr lépett
be hozzájok.
De én már akkor mélyen meghajoltam, s féltérdemre ereszkedve vártam a
királyné megszólítását.
– Teremtő Isten! – szólt a királyné a kezét összecsapva, – te vagy-e,
Zéta? Hogy megijesztesz bennünket!
– Bocsánatot kérek, felséges asszonyom, nincs más ruhám csak ez, a
melyben jöttem. Alázatomat és szolgálatra való készségemet méltózzál
látni ebben a ruhámban is.
– Jer közelebb! Leányok, hagyjátok abba a munkát! Nézzétek, micsoda
nyalka legény lett ez a fiú! Zéta, beszélj nekem sokat! Mindent! Az a
hír jött, hogy meghaltál. Én is megsirattalak.
– Köszönöm, felség, – feleltem meghatottan. Ha ezt tudtam volna azokban
a nehéz óráimban, megvigasztalódva éreztem volna magamat.
A királyné leült a kerevetre, s félkönyékre támaszkodva, mosolyogva
nézett reám.
A többi nő köréje telepedett a szőnyegre. A kenderszőke idegen leány a
lábához ült, s hidegen vizsgált végig. Emőke hímzett párnát tett maga
alá, s háttal a királyné kerevetének támaszkodott. És talán ő is
mosolygott. Nem tudom bizonyosan, mert nem mertem reá nézni. De éreztem,
hogy mindenkinek kedves vagyok és ez jólesett nekem.
Nem szoktam elfogódni; ritka ember az, a kinek a tekintete megzavar, de
akkor, hogy újra láthattam Emőkét, s éreztem, hogy a szeme rajtam pihen,
a szivem reszketett, jobb szerettem volna hallgatni.
Ott álltam előttük, s nem tudtam, hol kezdjem.
– Felséges asszonyom, – mondottam zavartan, – nem tudhatom, mi érdekel
és mennyi a sok történetből, a melynek szemtanúja voltam…
– Minden érdekel, minden. Hozzatok neki széket, vagy ülj le a szőnyegre.
Hiszen ebben a ruhában olyan feszes vagy, mintha újévi köszöntőt akarnál
mondani. Dobd a sarokba azt a süveget és ne ünnepieskedjél.
Én hát leültem közéjük a szőnyegre. A süvegemet letettem. Hogy
mindnyájan barátságosan és mosolyogva néztek reám, csillapult a zavarom.
Láttam, hogy gyermekek között vagyok, – mert a nők, mikor vidámak,
mindig gyermekek, tíz éves gyermekek, – csak az Emőke tekintete nyomott
édesen.
– Felséges asszonyom, mondottam, – ha rám bízod teljesen az elbeszélést,
attól tartok, hogy hosszadalmas leszek és végtelenül unalmas, mert a te
körödben, felséges asszonyom, úgy érzem magamat, mintha a mennyországban
volnék. Hát hol kezdjem?
– Itt a város végén, mikor lóra ültetek, azután elmondod az utazást, a
csatát és minden hányódásodat.
Egy pajkos szemű hun nő hozzátette:
– És azt a részt mondod el legbővebben, a mit el akarsz hallgatni.
Erre mindnyájan nevettek, csak a kenderszőke leány nem nevetett.
Később tudtam meg, hogy a tréfás nő Écska királyné, a kenderszőke leány
meg nem tud még jól hunul: germán nő. A neve Ildikó.
– Hát ott kezdem, a hol parancsolod, felséges asszonyom. Hajnal volt,
mikor fölültünk a város szélén, s a főpap megáldott bennünket.
Mindnyájan búsak voltunk, mert egyikünk se tudta, hogy vissza fog-e
térni ebbe a városba, vagy pedig a lelkek országába utazik. A király is
bús volt. Azt hiszem, könnyet láttam a szemében csillogni.
– Csalódtál, – szólt Rika asszony. – A király mindig búsnak látszik és
ha sírna is, könny nélkül sírna.
– Lehet, – feleltem meghajolva, – lehet, hogy én könnyeztem, s azért
láttam mindenkit könnyezőnek.
Tekintetem átfutott Emőke arczán. Nézett reám pillantás nélkül való
gondolkodó nézéssel. Ennek a leánynak is olyan az arcza, mint Atilláé:
el nem árulja, mi van belől.
– Nem történt velünk semmi különös az úton. Mentünk a Duna völgyében,
míg csak ki nem tavaszodott. A seregek előttünk jártak, s földúlták a
római városokat. Dúltak először Pannóniában, aztán mindenütt a Duna
mentén. Az első említésre méltó valami, a mi sok beszédet keltett, egy
posványon való átkelésünkkor történt. Ahogy mentünk a nád között,
egyszercsak kisuhan a nádasból egy rongyos, sovány vénasszony. A szeme,
mint az őrülteké, ki van karikásodva. Sovány karjain smaragd szín zöld
vizes foszlányok lógnak. Mikorra megkaphatnánk, ott terem a király
előtt. Megragadja a lova kantárát és germán nyelven így üvölt: – _Vissza
Atilla! Vissza!_ – Elrántják a király elől és ellökdösik. Ő belemerül a
mocsáros vízbe és eltünik a nád között.
A hallgatóságom elsápad. Látom, hogy Emőke is.
– Azután más ilyen baljóslatú jelek következnek, – folytatom. – Egy
helyen meg remete ember lép ki a sziklák közül és ezt kiáltja: _Tudom,
ki vagy. A világ pörölye vagy te! Föld megrendül, a hová lépsz és a
csillagok lehullanak, a hol a kürtödet megfuvod, de tudd meg, hogy a
hogyan Isten kibocsátott erre a világra, ép úgy vissza is fog szólítani
téged!_ – Azzal eltünt.
– Mily ostobák a jósok mindenütt, – mondotta Rika királyné. – Ég és
föld, minden, szerencsétlenséget jósolt Atillának és hát mi lett a vége?
– Én nem tudom, felséges asszonyom. Én ott maradtam a csatatéren.
– Az lett a vége, hogy ősz utolján hazajött egészségesen, gazdagon. Egy
csomó királyfit és királyleányt is hozott tuszul, hogy a napnyugoton
lakó nemzetek hívei maradjanak. Nézd ezt a csodás szép leányt (Ildikóra
mutatott). Ezt is napnyugotról hozta. Királyleány és kedves.
Ezt mondva, magához ölelte Ildikót és megcsókolta.
Én aztán elmondtam nekik a csatát. Mikor azt a jelenetet festettem,
amint Atilla meztelen karral a küzdők élére áll, a lélekzetüket
visszafojtva hallgattak, s minden nő szeme ragyogott. De én csak Emőkét
bámultam, a kinek az arczát addig változatlannak ismertem. Kipirultan,
égő szemmel nézett reám. Látszott rajta, hogy az elbeszélésem magával
ragadja a lelkét.
Gondoltam, ez a pillanat alkalmas arra, hogy a magam hőstetteiről is
beszéljek, de a kárpit megnyilt és a szolga jelentette, hogy Atillától
küldött érkezett.
A nőket, mintha villámütés érte volna, fölugráltak.
– Gyászban? – kérdezte Rika asszony.
– Nem, asszonyom, jó hirekkel jött.
– Ereszd be. S tüstént menjetek a tiszttartómért.
A követ, Igar hun vitéz portól lepetten lépett a szobába s térden állva
nyújtotta át Atilla levelét.
– Mi hírt hoztál? – kérdezte a királyné. Rómában vagytok-e már?
– Nem, felséges asszonyom, – felelt Igar. Róma maga jött elénk.
– Nem értelek.
– A római pápa, a keresztény világ legnagyobb ura ünnepi ruhában jött
elénk, s a király lábához borulva könyörgött, hogy kimélje meg a várost.
– És?
– Jövünk visszafelé.
Rika asszony toppantott:
– Miért kimélte meg? Be kellett volna ülnie a római birodalom trónusába.
A szeme szikrázott. A termete megnyúlt. Ah, hogy megváltozott az az
asszony! Igazán királyné volt. Akkor értettem meg, hogy Atilla nála
aczélozza a lelkét.
De ez csak egy pillanat volt: villámlobbanásnál felfedezett ismeretlen
vidék. Azután a nő a földre nézett, s megváltozott hangon kérdezte:
– Nem állt ellen senki?
– Nem, asszonyom. Ki merne nekünk ellenállani?
– Aéciusz?
– Aéciusz az őszszel azt híresztelte, hogy a katalauni mezőn ő lett a
győző. A győző azonban sehol sem látható, ellenben a legyőzött a világ
legnagyobb városát igázza le és alázza adófizetővé.
– Hát semmi csata nem volt?
– Nem asszonyom. A mint Akvileját letörtük, az egész Itália a lábunkhoz
esett. Ezer szekérnél több kincset hozunk haza. Megmérhetetlen sok
selyem, bársony, edények, képek, arany, ezüst jön és fiatal raboknak
szép nagy serege.
– A csoma nem dühöng?
– De nagyon. Azt hiszem, a király azért is nem ment Rómába, mert az
emberek hullanak.
– De neki nem volt baja?
– Nem, hálistennek.
– Mondd csak, – kérdezte Écska királyné, – milyen ember az a pápa?
fiatal? szép?
– Vén, sovány ember, felelte a követ, – ránczos orrú és ijedt arczú.
A tiszttartó megérkezett. A királyné bevonult vele és Écskával egy belső
szobába, hogy fölolvastassa a levelet.
Azalatt mink a nagyteremben csöndesen voltunk. A nők susogtak. Nekem nem
volt kivel beszélgetnem. Mikor senkise nézett rám, Emőkén pihent a
szemem; mikor rám nézett valaki, Igarra fordítottam a tekintetemet.
Emőke szólott Igarnak:
– Apám egészséges?
– Egészséges, kisasszonyom.
– Nekünk is hoztál izenetet?
– Csak szóban.
– Átadhatod nekem.
– Csak annyit mondott, hogy egészséges és hogy az úrfiaknak éretlen
gyümölcsöt ne adjanak.
Emőke egy fejbólintással megköszönte a tudósítást, aztán a kerevetre ült
s Ildikó nyakát átölelte; arczát az arczához szorítva mondotta:
– Ugy-e szép ez a leány, Zéta? Láttál e ennél szebb leányt?
– Láttam, kisasszony.
– Ugyan hol?
– A Tisza partján, kisasszony, lóháton, vadgalambszínű ruhában,
fátyolosan.
Megcsókolta Ildikót és egykedvű arczczal fordult a leányokhoz.