– Történik a Nádor-utczai palais-ban. Színhely: a pánczélszobába nyíló
nagy ülésterem. Középütt zöld posztóval letakart hosszú asztal és sok
karosszék. Az ablakokkal szemben lévő világos falon Berzsenyi báró
olajfestésű arczképe; a leghomályosabbik falnál hatalmas könyvszekrény.
A könyvszekrény üres. –
A báró (le s fel jár a teremben, s koronkint megáll a könyvszekrény
előtt.)
Arthur (az óriási lakáj, megjelenik az előszobába nyiló ajtónak a
küszöbén). – A bárókisasszony azonnal itt lesz.
A báró. – Jól van, Arthur. (A szolga el.) Ez az Arthur, a milyen jól van
a természettől kiállítva, kiindulási pontját képezhetné egy nemes
testőrségnek, és én nem értem, kinek volna nagyobb szüksége a mi
napjainkban testőrökre, mint egy pénzembernek, a ki… (Bejön Elza, utczai
ruhában, kalappal, keztyüsen.)
Elza (az előszobába nyíló ajtónál). – Mi az, papuskám?
A báró. – Ki akarsz menni a városba?
Elza. – Mért? Parancsolsz talán valamit?
A báró. – Mondd, mit szólsz ehhez a könyvszekrényhez?
Elza. – Hogy kerül hozzád ez a könyvszekrény?
A báró. – Nem fogod elhinni; én ezt örököltem.
Elza. – Hogyhogy?
A báró. – Sajátlag nem én örököltem, hanem az én manageremnek, az
őrnagynak a felesége, a ki egy nem tudom micsoda baronesz. Ez a szegény
nő éveken át türelmesen és bizalmasan várakozott egy vagyonra az ő
öröklési nagybácsijától. Az őrnagy egészen bizonyosra vette a
történetet, és te igen jól tudod, hogy mikor én kérdőre vontam: mi az,
hogy a lovak nem akarnak futni? – többször még velem is elkezdett
stenkerkedni, és én őt csak azért nem ütöttem pofon, mert mint rabiátus
embert, a ki katona volt, képesnek tartottam arra a szemtelenségre is,
hogy visszaüt. Ez onnan volt, mert az őrnagy mindig biztatta magát a
felesége örökségével. Az öröklési nagybácsi azonban alattomos fiú volt,
a ki igen nevetett magában, és titokban elköltötte az egész vagyonát,
úgy hogy mikor végre meghalt és gondolta magában, hogy: na, ezek nagyot
fognak nézni! – nem maradt utána semmi, csak ez a könyvszekrény. Most
már el fogod képzelni a szegény rászedett nőnek a kétségbeesését. Az
őrnagy elpanaszolta nekem az esetet, és kért, hogy legalább vegyem meg a
könyvszekrényt, mert minek nekik a könyvszekrény?! Erre én azt gondoltam
magamban: »Miért ne venném meg a könyvszekrényt?! Ha nem veszem meg, az
őrnagy a szomorú eset alkalmából előleget fog kérni, a mely esetleg
nagyobb összegű; és így legalább van a pénzemért egy könyvszekrényem.«
Azért eltekintettem attól, hogy az őrnagynak ez jól történik, és
gyakoroltam a kívánt jótékonyságot, annyival inkább, mert a
könyvszekrényt a védnökségem alatt álló demokrata-körnek szándékoztam
ajándékozni. Most aztán elhozták nekem az én könyvszekrényemet; én
megnéztem, igen csodálkoztam, és így szóltam magamhoz: »De hisz ez egy
egész jó könyvszekrény! Mért ajándékoznám én ezt a körnek?!« Nem igaz?
Elza. – Hát persze.
A báró. – Csak az a kellemetlen a dologban, hogy egy könyvszekrényhez
könyvek is kellenek.
Elza. – Mért nem kérdezted meg, hogy hát ebből hova lettek a könyvek?
A báró. – Azt hiszed, nem kérdeztem meg? Sőt hajlandó voltam megvenni az
egész könyvtárt, és azt mondtam az őrnagynak, hogy a könyvtárral együtt,
nem bánom, egy pár forinttal többet is fizetek. De az őrnagy elbeszélte,
hogy az öröklési nagybácsi még életében elsikkasztotta az összes
könyveket, a miket az antikvár megvett, és nem hagyott hátra egyebet,
mint számos évfolyam _Gartenlaube_t és _Ueber Land und Meer_t, mert igen
művelt uriember volt, és nagy magyar, a ki a választásra költött el
mindent, aztán visszavonult a kastélyába, melyet a Bodenkredit
elliczitáltatott, és ott folytonosan olvasott, sőt a számottevő lipcsei
ujságokat mind végig olvasta. A mi engem illet, én szivesen honoráltam
volna ezeket a régi ujságokat is, mert jól emlékszem, hogy mikor kedves
anyáddal a mézesheteket töltöttük, a nászúton figyelemreméltó
_Allerleio_kat olvastunk a _Gartenlaube_ból, de az őrnagy sajnálattal
értesített, hogy már felfűtötték őket.
Elza. – Azokat úgy sem lehetett volna benn hagyni a könyvszekrényben.
A báró. – És miért nem?
Elza. – Mert ezek, mint afféle kis polgárok olvasmányai, azóta már
kimentek a divatból.
A báró. – Akkor szerencse, hogy elégtek, mert az egyetlen elavult holmi,
a mit én az én lakásomban megtűrök, én magam vagyok, személyesen. Hanem
már most itt van nekem a kellemetlenség.
Elza. – Hogyhogy?
A báró. – Mert ha én, teszem fel, zabot vagy szilvát akarok vásárolni,
akkor egyszerűen kiadom a parancsolatot az Auspitznak, hogy rendeljen
nekem zabot vagy szilvát, ilyen árban és ennyit. De azt már nem
parancsolhatom az Auspitznak, hogy rendeljen nekem a könyvkereskedőtől
könyveket egy ilyen összegért.
Elza. – Bocsáss meg, papuskám, de ha szilvát akarsz vásárolni, akkor is
megmondod, hogy milyet akarsz: boszniait vagy szerbiait, és ha zabot
vásárolsz, megmondod, hogy milyen kell: elsőrendű vagy középminőségű?
A báró. – Ez nem kérdés. Csakis első minőségű könyveket akarok
vásárolni, egy bizonyos összeg, mindenesetre minél csekélyebb összeg
erejéig. De ez nem elég a könyvkereskedőnek, és éppen ezért hívattalak.
Elza. – Parancsolj, papuskám.
A báró. – Ne gondold, gyermekem, hogy én, bár látszólag Lebemann vagyok,
nem érdeklődöm a könyvek iránt. Látod, én fiatalkoromban sokszor
terveltem, hogy majd öregségemben, mikor már a komoly dolgok nem
foglalják el az időmet, és tetszés szerint szentelhetem magamat a
henyélésnek, el fogom olvasni az összes jobb könyveket. És mikor nőül
vettem kedves anyádat, az első dolgom az volt, hogy megvettem neki
díszkötésben Schiller összegyüjtött költeményeit, az összeseket, kivétel
nélkül. Sőt később föltettem magamban, hogy, ha már megvan, el is fogom
olvasni Schiller műveit, és olvasni is kezdtem, de több izben elaludtam
s így az előrehaladás lassan ment, annyival inkább, mert ezen művek
rendkívül sok kötetet képeznek, és én nem értem, hogyan ért rá Schiller
annyit összeírni, a mennyit magunk közül egy ember elolvasni se képes.
De azután is gyakran foglalkoztam az eszmével, és ha időm engedte volna,
a _Presse_ből a feuilletont többször szerettem volna elolvasni.
Elannyira, hogy már korábban elhatároztam könyvtárt alapítani, egyrészt,
mert ha az ember nem is ér rá a könyveket mindjárt végig olvasni, egy
könyvtár mindig oly bútorzat, a mely egy teremnek választékos és
tetszetős szinezetet ad, másrészt, mert a könyvek értéke mindig
megmarad, és miért ne gondolnék az utódokra, a kik a könyveket esetleg
el fogják olvasni?! Ebből láthatod, gyermekem, hogy én jobban értek a
könyvekhez, mint az emberek gondolnák. Csakhogy most részint nem jut
eszembe, micsoda könyvek azok, a miket mindig el szándékoztam olvasni,
részint nem találom a szemüvegemet.
Elza. – Majd megkeresem, papuskám.
A báró. – Ne bántsd; ha te itt vagy, nincs többé rá szükségem. Tudom,
hogy nagyon szakavatott vagy a könyvek terén, és számítok rá, hogy
segíteni fogsz nekem ebben az ügyben. Nem szeretem ugyan, hogy a sok
haszontalan olvasással mindig rontod a szemedet, de most véletlenül jól
jön, hogy kiismered magadat a könyvészetben és a könyveknek a czíme a
kisujjadban van. Mikor elhozták a szekrényt, mindjárt eszembe jutott,
hogy tegnap egy szakkönyvet találtam az asztalodon, és megnéztem a
czímét, melyről meglepetve láttam, hogy a karthauziak egy portásának a
története.
Elza (elpirul a haja gyökeréig).
A báró. – Azonnal eszembe jutott, hogy, ha az én leányom annyira
belemélyedt a tudományba, hogy a barátoknak egy egyszerű portásáról egy
egész könyvet olvas el, akkor ő a legjelesebb történelmi munkákat és más
egyebeket, teszem fel, a tudományos és humorisztikus műveket, könyv
nélkül tudja, a czimekkel és bolti árral együtt.
Elza (meggyőződvén róla, hogy a báró nem lapozta végig a karthauziak
portásánák illusztrált és véletlenül az asztalon felejtett történetét,
megkönnyebbülten pillant fel.)
A báró. – Látom, hogy ki akarsz menni a városba, és én nem is
tartóztatlak vissza, de előbb ird fel hamar egy papirra a legdrágább és
legjobb könyveket, a mi egy szalon-könyvtár számára kapható.
Elza. – Hogyan? Most mindjárt?
A báró. – Csak egy czédulára; nem kell tisztázat. Az Auspitz majd
letisztázza.
Elza. – De, papuskám, az nem megy olyan hamar!
A báró. – Miért nem? Te tudod a czímeket és a bolti árakat, a könyvek
pedig megvannak a boltban, tehát ez igen egyszerű.
Elza. – De ha az ember egy nagy könyvszekrényre, egy egész könyvtárra
való könyvet akar vásárolni: válogatni kell a könyvek közül, valami terv
szerint, és én még azt se tudom, körülbelül milyen könyveket akarsz,
például: tudományos vagy szépirodalmi műveket?
A báró. – No, ez világos. Azt kívánom, hogy a tudományos művek szépen
legyenek írva, mert szerintem az a tudomány, a mit nem lehet elolvasni,
helytelen tudomány, és másrészt, ha az irodalomban nincsen tudomány, ez
nem szép.
Elza. – Igen, de mintha azt mondtad volna, hogy humorisztikus műveket is
akarsz.
A báró. – Természetesen: úgy tudományos, mint humorisztikus műveket,
mert nem egyedül olyan könyveket akarok, a melyek a könyvtárban csak ki
legyenek állítva, hanem, ha egyszer, a mikor nagyon öreg leszek, eszembe
jut, hogy elő akarok magamnak valamit olvastatni, ez ne csupán olyan
legyen, a mitől elalszik az ember, hanem a min, addig, a míg elalszik az
ember, nevetni is lehet.
Elza. – És azt se tudom, hogy inkább csak az olvasmányt keressem, vagy
főképpen díszműveket akarsz?… mert azt mondtad, hogy irjam le a
legdrágább könyveket is, meg a legjobbakat is.
A báró. – Gyermekem, te félreértettél engem. Én nem azt akarom, hogy ha
a társaságban valami drága könyvről van szó, én mindjárt előjöjjek a
könyvtárammal, és azt mondjam, hogy ez nekem megvan otthon és ennyibe
meg ennyibe került. Ezt hagyom a proczoknak; a jóléti és műveltségi
henczegőknek; ezen én már felül vagyok emelkedve. De azt sem akarom,
hogy a drága könyvek az én családi gyűjteményemből hiányozzanak, mert én
nem azért csinálok könyvtárat, hogy takarékoskodjam, és nem szeretném,
ha valaki megnézné a könyvtáramat, aztán így szólna: »A Berzsenyi
bárónál jól lehet enni, de a könyveit úgy szedte össze az utczán.« Én,
mint egyszerű ember, abban a véleményben vagyok, hogy a díszműveknek,
mint legdrágábbaknak, a legjobbaknak kellene lenniök. A te
felvilágosításodból sajnosan tapasztalom, hogy ez nem így van, a mit
különben nem értek, mert szerintem a rossz könyvek drágaságának semmi
értelme. Azért ezt a kettőt tartsd szemmel. Legyenek díszművek is a
vendégek számára, drága kiállításban, és jó könyvek is, hátul, a
díszművek mögött, az utódok számára.
Elza. – Még egyet. Csupa magyar könyvet akarsz, vagy külföldieket is?
A báró. – Mért nem teszed fel a kérdést megfordítva? De így vagy úgy,
elismerem, hogy ez fogas kérdés. Természetesen, ha egy napon a
főrendiház tagja vagyok, nem tehetem ki magamat annak, hogy valaki a
könyvtáramra azt mondja: ez a zászlósúr nem jó hazafi, mert a magyar
könyveket mellőzi. És nincs is ok a magyar könyveket teljesen mellőzni,
mert például Petőfinek helyes, józan, czélszerű eszméivel szóról-szóra
egyetértek. Azonkivül semmiféle magyar törekvéstől nem akarom megvonni
pártolásomat és szivesen hozzájárulok a magyar kiadók fölsegéléséhez,
annál inkább, mert nagyon szép tőlük, hogy nem német könyveket adnak ki,
a mi sokkal czélszerűbb és jövedelmezőbb volna. De ne feledd, gyermekem,
hogy a hazai ipar e téren még nem veheti fel a versenyt a külföldivel;
sőt azt hiszem, bár e szakmában nem vizsgálódtam eléggé, hogy nálunk
könyvipar még nem is létezik.