Berzsenyi. – Fiam, ezt én jobban értem, tapasztaltságomnál fogva.
(Rejtvényihez.) Szóval, e kérésemet különös figyelmébe ajánlom, azzal,
hogy e szabály alól csakis a legkipróbáltabb külföldi márkák képezhetnek
kivételt.
Rejtvényi. – Nem felejtem el, báró úr.
Berzsenyi. – A mi már most a zene-anyagot illeti, ennek kiválasztására
nézve már több az észrevételem. Az irányadó az, hogy első sorban a
legmagasabb, a legtudományosabb, a legklasszikusabb zenére reflektálok,
s óhajtásom az, hogy a kilencz est programmja kimerítse mindazt, a mit a
zeneirodalom mint legfinomabbat, mint első márkát, mint legértékesebbet
és legdrágábbat produkál. Kivánom, hogy a mi a zene minőségét illeti,
estélyeimet még a szakavatott hangversenyek se árverezhessék túl.
Rejtvényi. – Értem, báró úr.
Berzsenyi. – Minthogy azonban tapasztalásom szerint a legjobb zenétől a
vendégek mind elaludnak, estélyeim tarkítása végett vendégeim számára
némi változatosságról is gondoskodni kívánok, s azért megvárom, hogy a
programmon a könnyebb zene is, mint pl. Tarara-boom-de-ay, helyet
találjon…
Blanka. – De papa, az istenért!
Berzsenyi. – Egyébként e végből is leányaimra utalom önt. A végleges
helybenhagyás őket illeti.
Rejtvényi. – Minden egyes esetben előre beterjesztem a programmot, s
kifogás esetén…
Berzsenyi. – Mondom, a felügyeletet leányaimra ruházom, mert nekem a
kották forgatására, s a többi, nincsen időm, koromnál és társadalmi
helyzetemnél fogva. E pontra nézve még csak azt jegyzem meg, hogy a mi
személyes izlésemet illeti, kedvenczem: az egyházi zene, s nagyon
szeretném, ha ön erre súlyt fektetne. Rendkivül lelkesedem például
azokért a vallásos szellemü dalokért, melyeket annak idején egy olasz
pap vezetett elő, ha jól emlékszem: a Vigadóban, orgonán vagy cellón,
már nem tudom, csak a nevére emlékszem, hogy P-vel kezdődött…