Zoltán. – Eh, mit is disputálok veled! Az öreg nincs itthon?
Elza. – Nincs és nem ajánlom, hogy megvárd.
Zoltán. – Miért? Boszantotta az eset?
Elza. – Nagyon haragudott.
Zoltán. – Nem hittem volna, hogy ennyire kurucz. De mindegy, majd
megmagyarázom neki.
Elza. – Hát hogy történt? Beszéld el.
Zoltán. – Mint a thermopylaei szorosnál… Vagy nem, nem a thermopylaei
szorosnál… inkább talán a Sipka-szorosban… nem tudom bizonyosan.
Elza. – Hagyj békét a történelemnek, nem vétett az neked semmit. Csak a
dologra.
Zoltán. – Elég az hozzá, hogy a kávéház kettős ajtaján át egyszerre csak
ketten-hárman mehettünk be, s a hátul jövők a bejárat függönyétől nem
láthatták, hogy mi történik odabenn.
Elza. – És így valamennyien beleestetek a csapdába.
Zoltán. – A többit képzelheted.
Elza. – Képzelem. No és ez az egész?
Zoltán. – Ez az egész. A dijbirkozók, a csapos legények, a pinczérek,
mind nekünk estek; azt hiszem, a rendőrök is segítettek nekik. Mire
kettenkint bebujtunk, az előttünk érkezett már le volt teperve.
Elza. – Hát most már mit fogtok csinálni?
Zoltán. – Mit csinálnánk? Semmit se csinálhatunk.
Elza. – Még csak egy párbaj se lesz belőle?
Zoltán. – Párbaj? Kikkel? A csaposlegényekkel és a díjbirkozókkal?
Különben közülünk is sokan csatlakoztak a párbajellenes mozgalomhoz…
Elza. – Na hát engem ne híjjon tánczolni az, a ki csatlakozott ehhez az
úgynevezett mozgalomhoz! Ne legyen párbaj? Mért? Ha nincs párbaj, nincs
költészet, nincs hit, nincs szerelem, nincs semmi. S ha ti ifjúság
ennyire siettek nem párbajozni, akkor én fütyülök az ifjúságtokra!
Zoltán. – Ejnye, be harczias vagy!
Elza. – Csak dühös vagyok. Mit? Elvernek benneteket, mint a kétfenekű
dobot, akkor, mikor a magyar szó védelmében jártok!… a mikor meg
akarjátok torolni, hogy egy gyalázatos zengerájban kicsúfolták a a
magyar nyelvet!… megrugdalnak, kiröhögnek benneteket, s erre a
többieknek nincs más felelete: mint hogy ezután nem párbajoztok! És
benneteket ifjúságnak neveznek?
Zoltán. – Ugyan, hát mondd meg, mit csináljunk?
Elza. – Mit? Hát süssétek, messétek, öljétek, vágjátok őket! – mint a
Hugonottákban éneklik. Verjétek be a kávéház ablakait, rugassatok
csillagot a bérelt csaposokkal, s húzzátok fel a lámpásokra a dijbirkozó
urakat! Hisz ha magatokon hagyjátok száradni ezt a vereséget, ez azt
jelenti, hogy ebben a városban már nincs egy szikrányi magyarság s a
fiatalságotokban nincs egy cseppnyi vér, s akkor a ti elnadrágoltatástok
szomorúbb dátum Magyarország történetében Mohácsnál!…
Zoltán. – Soha se hittem volna, hogy ilyen Dobó Katicza vagy!
Elza. – Már én ilyen vagyok, apám! Remélem különben, hogy te is
igyekezni fogsz visszaszerezni becsülésemet.
Zoltán. – À la »süssétek, messétek«? Nem, nekem már elég volt.
Elza. – Hát mit fogsz csinálni?
Zoltán. – Mit? Elutazom Berlinbe. Éppen azért jöttem.
Elza. – Hogyhogy?
Zoltán. – Tudod, az öregemet egyelőre nem volna tanácsos fölkeresnem.
No, nem azért, mintha tajtékoznék a rajtam esett sérelem miatt, hanem, a
mint hallom, rendkivül dühös a miatt, hogy mért járok olyan helyekre, a
hol megverik az embert.
Elza. – Ebben van némi igaza.
Zoltán. – Azért Jacques bácsira gondoltam. Azt hiszem, örvendene, ha
látná, hogy megkomolyodom, s addig, míg az én öregem megpuhul, erre az
istenes czélra nem sajnálna egy pár forintot.
Elza. – Ingyen nem komolyodhatol meg? Csak pénzért?
Zoltán. – Nem úgy gondoltam. De addig is, míg az öregemmel megérthetjük
egymást, élnem kell, s tudod, Berlin meglehetősen drága város…
Elza. – Aztán mit akarsz te tanulni Berlinben?