Berzsenyi. – Igen hasznos egyesület ez, melyre a költőknek fel kellene
hivniok a nép figyelmét. Helyesli ön a részegséget? Ugy-e nem? Lássa, ez
ellen küzd a _Kék kereszt_. És pedig igen egyszerű eszközzel. Üdítő
italokat mér ki alkohol helyett, aludttejet, limonádét, mindent, a mit
ön akar. Vannak munkások, a kik három, hat, kilencz, sőt tizenkét
krajczár ára pálinkát isznak meg egy ülésen. Már most azt kérdem öntől,
ha minden munkás csak kilencz krajczárt tesz félre naponkint, nem
szerezheti-e meg szerdán és szombaton egy-egy csésze kitünő tea
élvezetét? S a tea nem támadja meg a munkaképességet, a mi oly bosszantó
a gyárosra nézve, és ellenkezőleg fokozza a józanságot s erősíti a
kedélyt. Lássa, erről ön egy igen czélszerű költeményt írhatna.
(Berzsenyiné megjelenik.)
Elza. – Megjött Benoiton mama!… Mama, mama, hol maradtál olyan sokáig?
Blanka (Berzsenyihez). – Ezt a leányt ugyan megneveltétek!
Berzsenyi mama (miután kezet nyujtott Soroksárynak és Bertalannak). –
Már régen itthon vagyok, de az előszobában elfogott a Kovács, régi
szobalányunknak, a Züzannak a férje. Alig tudtam tőle szabadulni. Azt
akarja, hogy keresztanyja legyek a gyerekének. Mit csináljak vele?
Berzsenyi. – Adj neki pénzt.
Elza. – Ellenkezőleg; kereszteltesd meg a kis férget!
Bertalan. – Csak aztán úgy ne járjanak vele, a hogy a Várai-Fejér járt.
Berzsenyi. – Hogy járt a Várai-Fejér?
Bertalan. – Várai-Fejérnek a jockey-ja: Lightwood egy szép nap apának
érezte magát. Keresztapának elhívja a Várai-Fejért, s mindenekelőtt
elmennek az anyakönyvvezetőhöz. Ez előveszi a protokolumot, mire a
Lightwood azt mondja neki, hogy írja be a kis lányt ezen a néven:
Lightwood Nénémasszony. Az anyakönyvvezető persze azt hitte, hogy a jó
fiú megbolondult. Lightwood erre előadja, hogy náluk, Angliában, ez már
így szokás; a jockeyk többnyire a legkedvesebb versenylovaikról nevezik
el az ivadékaikat. Mornington Cannon például egy Mornington nevű lótól
kapta a nevét. És így tovább. Az anyakönyvvezető megmagyarázta neki,
hogy a mi szokásaink nem engedik meg az effélét. De Lightwood csak
tovább alkudozott: »Talán Lightwood Sárgarigó lehetne?« Képzeljék el a
Várai-Fejért.
Berzsenyi. – Nekem mindig nevetnem kell, ha a Várai-Fejérre gondolok.
Egy ember, a ki a kávéházban ellopja a czukrot s két milliót veszít a
fekete szombaton.
Elza. – Az bizonyos, hogy a mama nagyot nézne, ha Kovács kijelentené a
pap előtt, hogy a kis szobalánynak ezt a nevet akarja adni:
»Czirokseprő«.
Blanka. – Látják, én egy cseppet se találnám nevetségesnek, ha szokássá
válnék, hogy az emberek a kedves foglalkozásuk köréből választanának
nevet a gyermeküknek. Egy költő példáúl miért nem nevezhetné a leányát
Elégiának?! Alanyi Elégia! – nem is hangzanék rosszúl. És mond annyit,
mint Miczi vagy Rusi.
Berzsenyi. – No, én csinos neveket adhattam volna nektek! Mit szólnátok
hozzá, ha ma így hívnának benneteket: »Berzsenyi Gabona« és »Berzsenyi
Katonaélelmezés«?!…
Bertalan. – Barátnéjuk, a Zelma, még rosszabbul járt volna. Azt biztosan
»Hirschler Ganzgyár«-nak neveznék, mert az apjának a Ganzgyár-részvények
a legszebb emlékei.