Elza (leteszi Marcel Prévost regénygyáros urnak legujabb regényét: a
»Nyakatekert herczegnő« czímű kötetet): – Ez a fiú tetszik nekem; jól
ír, röviden és csak azt, a mi szükséges. Tudja, mi érdekli az embert, és
nem okoskodik sokat. De van egy nagy hibája. Nem meri nevén nevezni a
gyermeket. Hiába, a férfi gyáva marad, a míg lélekzik, még Párisban is.
(Jön Soroksáry gróf.) Jó napot Miska!
Soroksáry. – Jó napot, Elzácska!
Elza. – Milyen furcsán néz rám!
Soroksáry. – Még soha se voltunk így, egyedül, Elzácska! Muszáj magának
megvallanom valamit. Muszáj megmondanom, hogy én vagyok a
legboldogtalanabb ember a világon!
Elza. – Tudom. A Blanka, mi?… (Soroksáry igent int). Előttem eddig is
hiába kasirozta a dolgot. Én úgy teszek, mintha semmit se látnék, de
azért néztem magukat a paravent mögül.
Soroksáry. – Nem képzeli, hogy a Blanka milyen rosszúl bánik velem! A
multkor is, az operában, egy tekintete se volt számomra…
Elza. – Hja, édesem, annak maga az oka.
Soroksáry. – Hogyhogy?
Elza. – Hát, kérem, az ember vagy udvarol vagy kritizál. Magának mindig
más véleménye van a szinésznőkről, mint Blankának.
Soroksáry. – Becsületszavamra mondom, hogy alkalmazkodom. Higyje el,
Elzácska, soha se élt ember a világon, a ki olyan sokszor és olyan
arczátlanúl tagadta volna meg, a mit mondott, mint én: Soroksáry
Mihály!…
Elza. – De mindig későn.
Soroksáry. – Mit, későn! Csak később. Voltaképpen nem csinálok egyebet,
csak visszhangozom, a mit Blanka mondott.
Elza. – Igen, akkor, mikor Blanka már megváltoztatta a véleményét.
Soroksáry. – Tehetek róla? Ez az én tragikumom!
Elza. – S mit tegyek én ebben az ügyben?
Soroksáry. – Protezsáljon egy kicsit!
Elza. – Az nem olyan könnyü. Maga ellen egyéb kifogás is van.
Soroksáry. – S mi volna az?
Elza. – Beszéljünk nyiltan. Maga másfelé is angazsálta magát!
Soroksáry (ártatlanul). – Én?
Elza. – Őszinte legyek, vagy ne legyek őszinte? Ha igen, hagyjon fel a
komédiázással.
Soroksáry. – Nem értem.
Elza. – Maga, igaz, hogy csak másod sorban, a Naphegyi Tinkának is
udvarol. Különben a tény nem fontos, csak a körülmények graválók.
Soroksáry. – Most még kevésbbé értem.
Elza. – Jó, én felborított kártyákkal játszom. Az, hogy maga a talonban
ott tartogat valakit, az lényegtelen. Mai nap az épouseuröknél ez már
nem szokatlan. De hogy ez az illető a Naphegyi Tinka legyen, ez súlyos.
Soroksáry. – Mintha kinai nyelven beszélne, annyira nem értem.
Elza. – Ne tettesse magát! Hogy jön össze a Blanka a Naphegyi Tinkával?!
A ki szükségben a Naphegyi Tinkával is megelégszik, az ne emelje fel a
szemét egy Berzsenyi Blankára!
Soroksáry. – Komolyan beszél? Hogy jövök én a Naphegyi Tinkához?
Elza. – Letagadja, hogy ott lovagol másod sorban? Jó; ez a maga dolga.
Én csak annyit mondok, hogy: Blankának derogál egy sorban lenni a
Tinkával.
Soroksáry. – Lári-fári. Blanka azért nem akar tudni rólam, mert elémbe
vágott valaki. Ez a Bertalan, vagy hogy hívják.
Elza. – Magát rettenetesen rosszúl informálták. A Bertalan csak a mama
favoritja. Megmondjam, hogy ez idő szerint ki a komoly konkurrens?
Soroksáry. – Ha van egy kis bizalma hozzám.
Elza. – Hát megmondom, mert én jó fiú vagyok. Az illető: Rejtvényi Elek,
tehetséges ifjú költőnk, a »Szeczesszió« szerkesztője.
Soroksáry. – Maga tréfát űz velem.
Elza. – Ugy nézek én ki, mint a ki tréfál? Fiam, én olyan komoly vagyok,
mint a »Pompes funèbres«. Tudja meg tehát titok pecsétje alatt, hogy
Blanka népszínművet ír, s ebben a munkában Rejtvényi segédkezik neki…