[Footnote 4: _Pesti Napló_ 1856, augusztus 31. Tárcza.]
[Footnote 5: L. P. N. 1856. szept. 2. _Tárcza_.]
[Footnote 6: Lettres d’un Voyageur. Paris, 1837.]
[Footnote 7: Burús annyi mint terebély, boruló ágú fa, a _boru_ vagy
buru szótól. E szóban az _o_-t _u_-nak nemcsak a székely tájszólás ejti,
hanem a dunántuli is; még Zrínyi _u_-val írta. «Imitt félholtan vitéz
vitézre burul.» XV. ének, 74. vers; egyébként a _burok_ szó, melyet
minden tájszólás egykép ejt, a _bur_ gyök mellett látszik bizonyítani.]
[Footnote 8: Lásd a jegyzetet az értekezés végén.]
[Footnote 9: E helyett: látsz-e valamit alatta. Összehuzás és inversio
egyszersmind.]
[Footnote 10: Ruháim.]
[Footnote 11: Fénymázos, bizonyos gyantanemű festékmáza.]
[Footnote 12: Erdélyi gyűjteményében (II. szám) a hat sorból álló 200-ik
dal szintén varians. Itt már a fecske és madár helyett holló áll s a
tatár rabságot török váltja fel. Debreczenből van beküldve s így könnyen
kerülhetett Erdélyből.]
[Footnote 13: Micsoda.]
[Footnote 14: Regény és regényitészet. Irta Eszter szerzője. Pest,
1858.]
[Footnote 15: Regény és regényitészet. Irta Eszter szerzője. 145–176.
l.]
[Footnote 16: Szépirodalmi Figyelő 9. és 10. szám.]
[Footnote 17: Lásd Budapesti Hirlap 1855. 783. sz. Tárcza.]
[Footnote 18: Budapesti Hirlap 1855. 721. sz. Tárcza.]
[Footnote 19: Budapesti Hirlap. 1855. 752. és 753. sz. Tárcza.]
[Footnote 20: Ugyanott 751. sz.]
[Footnote 21: Ugyanott 751. sz.]
[Footnote 22: Szépirodalmi Figyelő 21. és 22. szám.]
[Footnote 23: E számban ön «Megint a kritikáról» czímű czikkem első
részére válaszolván, két pontra nézve ráfogással vádol. Hogy lehet ott
ráfogásról szó, hol az írónak mondatát szóról-szóra _idézzük_, felfogni
nem tudom. Ön csak az idézetek hibás felfogásáról vagy balmagyarázatáról
szólhatott volna. E lapok tisztelt szerkesztője a kérdéses pontok
egyikét annyira felvilágosította, hogy fölöslegessé vált az én
magyarázatom. A második pontra nézve a szerkesztő is épen úgy téved,
mint ön. Ugyanis a szerkesztő azt mondja, hogy a rögeszme iránti
felszólalást illetőleg önnek van ellenemben igaza, tehát itt csakugyan
ráfogást használtam. Már megjegyzém, hogy csak hibás felfogásról,
balmagyarázatról lehet szó. Vajon én magyaráztam-e balul az _idézett_
mondatot indulatosságból, vagy a szerkesztő, minden higgadtsága mellett?
Ön czikkében ez áll: «Gyulai, hogy egy előre kimondott s bár nem egészen
alaptalan, mégis túlzó és merész állítást «par force» kivigyen, mindent
megtagad költőnktől». Én ezt szóról-szóra _idézve_ így szóltam: «Tehát
csak azért nem találtam Zalár költeményeiben méltányolni valót, hogy
tulzó állításomat par force kivigyem, tehát rögeszméből indultam ki,
vagy rögeszmét vettem fel személyes ellenszenvem palástolására.» Ez egy
szétválasztó itélet, melylyel mindig élnünk kell, midőn a subjectum
részképzetei oly átmenők, hogy bajos a választás és az analysis. Sem
egyiket, sem másikat nem állítottam hát, hanem csak valamelyikét a kettő
közül, minthogy mindkettőt érthetni az idézett mondat alatt. Ezt mind
ön, mind a szerkesztő jónak látják elhallgatni. A szerkesztő továbbá azt
mondja, hogy az ön szavainak értelme _lehet_ tévedés, előitélet, nem
mindjárt rögeszme s épen nem a személyes ellenszenv palástolására. Az
előitélet és rögeszme csak oly, sőt csekélyebb fokozati különbségek,
mint tévedés és előitélet; midőn valakinek állítását rögeszmének
mondjuk, nem tébolyodottnak akarjuk nevezni, hanem csak rögzött
előitéletűnek. Hát a szétválasztó itélet másik része vajon benne van-e
ama mondatban? Benne, vagy legalább sejtjük, hogy benne _lehet_. Ha ez
lett volna mondva: Gy. egy túlzó és merész állítást kivinni törekedvén,
szükségeskép mindent meg kelle tagadnia költőnktől, akkor lenne az az
értelme, melyet a szerkesztő vitat; de minthogy így áll: Gyulai, _hogy
egy előre kimondott_ túlzó és merész állítást _par force kivigyen_,
mindent megtagad költőnktől: föl van téve némi öntudatosság, némi
szándékos erőltetés, mi kétséget támaszt a rögeszme vagy ha úgy tetszik,
előitélet őszintesége iránt s így a személyes ellenszenv palástolását is
magában foglalhatja. A dolog lényegére különben mindegy, akár előitélet,
akár rögeszme, akár ellenszenv, akár nem; fődolog az, hogy ön a sorok
közt rejlő szándékomat, be nem vallott intentióimat kutatta, mit ön
megtilt, én pedig megengedek. Csodálkozom, hogy a szerkesztő finom
nyelvérzéke és erős logikája mind ezt nem vette észre. Vagy talán nála
is közbeférkezett volna az indulat? Megeshetik, az indulat pedig
indulatnak marad akár barátságos, akár barátságtalan. Egyébiránt a
kritika- és polemiából nincs kizárva az indulat, legalább van egy, mely
mindig jogos, s ez az ügy és eszmék iránti lelkesülés.]