1914 julius.
Még kitombolja magát a kiváncsiság és a magas politika – e pillanatban
még nem tudni, vajjon elmegy-e a politika az ágyúkig is, – azután pedig
minden emberi érdeklődésen, «érdekes részleten», «szenzációs háttéren»,
minden ujságon, szertartáson, diplomácián és háborún keresztül elérkezik
Ferenc főherceg alakja a legendához. Erről a Ferenc-legendáról
beszéljünk egy kicsit.
Három címen is kijár Ferenc Ferdinándnak, vagy amint ő magát nevezte:
Ferenc főhercegnek a legenda. Legenda jár neki, mert trónörökös volt:
ezért kapja az örök és soha még el nem maradt királyfi-legendát. Legenda
jár neki, mert hirtelen megszakadt fiatal élet volt: ezen a címen kapja
a második legendát, a Petőfi, a reichstadti herceg, a Georges Bizet
érdekességét. Végül legenda jár neki, mert a nagy szerelmesek, a _grands
amoureux_ közé tartozott, egy érdekes, erős, nagyon nyilvános, tiszta
szerelem férfihőse volt.
A trónörökös-legendák a költészetüket a trónörökösi állapot hatalmas
érdekességétől kapják. A leendő császár ezerszer érdekesebb, mint maga a
császár. A fejlődésben levő, előttünk növekedő férfi körül, aki a
trónnak van szánva, millió sejtés, titok, terv, vágyakozás mosolyog,
maga ez a foglalkozás csupa költészet. A trónörökös viszonya ahhoz,
akinek a trónjára vár, a trónörökös obligát hallgatása és
titokzatossága, ami mind azért van, hogy a trónon ülő ne nagyon érezze
maga körül a türelmetlenségnek még a szelét sem, minden trónörökösnek,
mint tettvágyó fiatal embernek, természetes elnyomatása minden öreg
uralkodó által, a szavaira tapintatból rakott békó, az okosságból és
illemből leláncolt temperamentuma, a befelé feszülő, mert lelakatolt
véleményei, maga az a letagadhatatlan és mindenkinek minden percben
eszébe jutó tény, hogy itt egy fiatal élet vár egy öreg élet végére,
hogy kiélhesse magát, – mindez a tömeg szemében rejtélyes, érdekes,
szomorú hőssé tesz minden trónörököst, mindez a trónörökösből néma
lovagot csinál. A trónörökös a mindenki titkos vőlegénye.
Ezenfelül a trónörökös mindaz, ami az emberekben remény. A trónörökös a
«majd másképp lesz ez!» A trónörökös minden, ami bevégzetlen, minden ami
változás; övé a vágyakozás és a félelem, a trónörökösé a «holnap» szóba
összetömörített minden költészet. A trónörökös minden politikai
reménynek a foglalatja és ezért örökké fiatal, ezért nincs életkora,
nincsenek ősz hajszálai, ezért van mindig a pályája kezdetén, sőt ezért
közeledik – mialatt öregszik – mindjobban a pályája legkezdetéhez: –
ezért az a rettenetes és megnyugodni nem akaró érzés a népben, mikor egy
trónörökös meghal. Ő, aki a jövő. Ő, akinek leglényegesebb eleme, hogy
azért van a világon, hogy mást túléljen. Az élet, az élés gondolatát oly
intenziven képviseli, hogy az élete nem tud meghalni ugyanabban a
pillanatban, mint ő. Az ő élésének, túlélésének, továbbélésének
gondolata túllendül az ő testi halálán és legendává lesz. A néptömeg
érzésvilága nem akar belenyugodni annak a halálába, akinek az élést
fő-foglalkozásává tette. A Rudolf-legenda után jön a Ferenc-legenda. A
trónörökösi pálya úgy telítve van az emberi fiatalság gondolatával, hogy
hirtelen megszakadtával csak úgy dől belőle a költészet. Gondoljunk
azokra a trónörökösökre, akik körülöttünk élnek; mindeniknek megvan már
életében a maga titokzatos regényessége; a német trónörökös furcsa,
fékezhetetlen, sűrűvérű, szenvedélyes hire világraszóló érdekes alakot
csinált belőle; a volt szerb trónörökös kalandos, vadregényes, végül
tragikus alak lett; csupa titok és romantika a beteg cárevics; az angol
trónörökös valósággal lázba hozta a közelmultban Párist.
Legtökéletesebben a két osztrák és magyar trónörökös fejezi ki ennek az
állapotnak az érdekességét: Rudolf és Ferenc. És mind a kettő megkapta a
királyfiromantika mellé a fiatalon és erőszakosan megszakított élet
töviskoronáját, a másik nagy és ellenállhatatlan legenda-termő elemet,
amely a polgári kiválóság értékét is hirtelen a kétszeresére szokta
emelni, amely Petőfit a nagy költő magasságából a félistenség fellegei
közé ragadta, ezt a fiatalon való meghalást, amely nélkül nincs az
emberiségnek örök bánata egy emberi élet után, örök szerelme egy emberi
szív iránt, s amely nem hiányzik, mert nem is hiányozhatik, minden idők
legszebb legendájából: a Jézus élettörténetéből sem.
A harmadik költészettermő elem Ferenc főherceg esetében a nagy és nem
titkolt hitvesi szerelem. Ez egymaga elég volna ahhoz, hogy
bebalzsamozza az ő emlékét az utókor tömegei számára. Nála azonban
hozzájárul az emléke tökéletesebb konzerválásához, mert közelebb viszi
az alakját az anyákhoz és a feleségekhez, a hősi szabadítóról álmodó
szegény leányokhoz és minden férfihez, aki a nagy, erős, tiszta, bátor,
egészséges, hű és törhetetlen férfiúi szerelemnek ezt a nagyon egyszerű,
majdnem minden lélektani érdekességtől érintetlen klasszikus képét még
romlatlan tisztelettel tudja szemlélni.
A császársággá soha nem vált trónörökösség, a fiatalon elvágott élet és
a szerelem hármas forrásából ered tehát mindaz a költészet, amely a
tömeg lelkében túléli a főherceget. Ugyanaz a három elem, amelyből a
Rudolf költői képe van összetéve. És mégis, egy világ választja el,
különbözteti meg egymástól a két legenda zamatját. Rudolfnak, még
életében, lirai és szentimentális elemekből állott a
királyfi-érdekessége. A művészetek, tudományok barátja volt, s a
politikai hazugságok, amelyek róla elterjedtek, s amelyek legutolsó
hulláma a Larisch grófné könyvének fantasztikus összeesküvési meséje,
mind magukon viselték a primitiv hősiesség kisebb értékű
szentimentálizmusának a bélyegét. Az ő magyarbarátsága, az ehhez fűzött
és a népben még ma is virágzó politikai dalfüzér, az az ábrándos,
népdalos, titkolt-reményes szinezet, amelylyel magyar személyes hívei
bezománcozták az alakját, mind csupa lira, olyan, aminőt valamikor
«szenvelgőnek» neveztek. A Ferenc főherceg trónörökösi érdekessége csupa
komor erő, csupa époszi konstrukció, a róla elterjedt mendemondák is
nagyon kemény és nagyon mély embert mutattak, az ő anekdotái szárazabbak
és gőgösebbek, de férfiasabbak, mint a lágy Rudolf-dalok. A két
trónörökös emberi képét éppen a trónörökösi állapot köteles remetesége
titkolja el előttünk, meglátásukat ezenkívül a világ legzárkózottabb
etikettje: a Habsburg-etikett nehezíti meg. De az, amiről most mi itt
beszélünk, a legenda, úgysem az emberismeretből táplálkozik. A hirtelen
felvillanó képek, a hazugságok, a pletykák, a kiszivárgott csonka
igazságok alkotják a legenda levegőjét, amelyben él. És ez a levegő
Ferenc főhercegnél tiszta, kemény, éles és hűvös hegyi levegő. A
Rudolf-legenda légköre édes, nyári olasz tengerpart.
A Rudolf halála csupa dráma és regény, csupa lélektan, szív-történet,
titokzatosság és romantika. A Ferenc főhercegé csupa történelem. Amilyen
szines és izgató, szív-remegtető, lélekzet-elfojtó, megríkató volt a
meyerlingi halál, olyan brutálisan nagyvonalú, olyan világos, olyan
vadul, olyan erősen férfiúi és katonás halál volt a sarajevói. Amaz
ábrándos sírást keltett, emez a szemek megvillanásához, az
ökölbeszorított kézhez, az összeszorított ajkakhoz vezet. Amaz éjszaka
történt, ez fényes délben. Az egy titkos kertben álló titkos kastély
legtitkosabb szobájában, ez az utcán, ezer ember láttára. Rudolf ruha
nélkül halt meg, Ferenc tábornoki díszben. Rudolf halála után mindenki,
aki szerette, azon volt, hogy minél több részlet maradjon titokban.
Ferenc főherceg halála után mindenki fanatikusává lett a legteljesebb
világosságnak. Rudolf halála sötéten vigasztalan volt, Ferenc
főhercegről bizonyos, hogy érettünk halt meg. Az a halál tragikus
befejezés volt, ez a halál tragikus kezdet. Abban a halálban minden a
multat jelentette, ebben minden a jövőt jelenti. Amaz egy bús, szenvedő
emberszív elmulása volt, ez egy bátor katona eleste. Azon a síron a
megbocsátás emeli szemét az égre, ezen a síron a komor bosszú néz a
távolba. Az a sír a nyugalmat jelenti, ez a nyugtalanságot. Ferenc
főherceg sírja a bátorság, a munka, az erő, a nyers és tiszta férfiasság
emléke a legenda szemében.
A Rudolf szerelme dal, regény vagy dráma: már önmagában formába öntött
költészet. A Ferenc főhercegé nem lira, nem elbeszélés, nem szenvedélyek
összeütközése: a felületes szemlélő számára olyan költészettelen, mint
maga a tiszta víz vagy a tiszta levegő. A legkezdetén megvolt benne a
morganatikus szerelmek rendes regényessége, ami a nagytömeget érdekelni
szokta. A szebbik, a magasabbik, az igazi költészet számára fontosabb
része az volt, amit most élt, a családi élet éveiben, s amelynek éppen a
részlettelensége, az epizódtalansága, a meglepetés-nélkülisége, a tiszta
és egyenletes, változatlan sodrú folyamatossága, állandó
magától-értetődése és éppen ezért a pletykakedvelők szemében való
érdektelensége a hatalmas költői elem. A tiszta és és büszke hitvesi
szerelemnek olyan képe ez, amely párját ritkítja. A férfihűségnek olyan
példája, amely kell, hogy fölmelegítsen minden igazi asszonyi szivet. Az
apai becsületnek, a férji tisztaságnak a szenvedélyes szerelemmel való
olyan harmonikus egyesülése, amely bizonyos magasabb rétegeknél
általában majdnem ismeretlen. Ez a minden betegség nélkül való tiszta
szerelem, ez a minden cikornyától és édeskés dísztől ment forró hitvesi
élet, ez a két egészséges, magas, erős, egyenestartású emberi lénynek
mosolyogva átélt, álszeméremből el nem titkolt, büszkén vallott, de soha
alá nem húzott szerelmi élete, amelyet a küzdelmek csak szebbé,
nyíltabbá és büszkébbé edzettek, a Ferenc-legendát a hitvesi szerelem és
hűség ujjongó költeményévé teszi, amelyből nem hiányzik, mint ahogy nem
hiányzott a tiszta szerelem diadalmas költeményeiből már az ókorban sem,
az egyszerre, együtt való elmúlás isteni kegyelme sem.
A Rudolf-legendát a múlt század végének titokimádó érzelmessége
formálta: a Ferenc-legendát ennek a századnak a napimádása, a tiszta
levegőben való lélegzés után érzett repeső vágya fogja munkába venni.
Amabban a régi költészet régi elemei találták meg a maguk hősét, ebben
az új költészet nyílt és bátor tekintete látja meg a magáét. Csudálatos
két sors, csudálatos két élet, és csudálatos nagy érzése egy minden
szenvedésen átégett öreg királyi szívnek: ezen a két történeten, magános
éjszakán, elgondolkozni…