Felszökött a földről és az alatt a pillanat alatt tündérmesék repültek
át a képzeletén. Már az ajtónál állt. És míg egyik kezében görcsösen,
öntudat nélkül szorította a zsákvarrótűt, a másikkal végtelen izgalomban
félrehúzta a reteszt.
A küszöb előtt, prémes bundájában egy testes ember topogott a hidegben.
Kövér pofája szinte rábuggyant az ajka szegletére, melynek a gödréből,
mint két haragos kis furó, kemény pödört bajusz meredt ki.
Az ember türelmetlennek látszott és parancsoló hangon beszélt.
– Adjon egy csomag gyertyát. – Mikor a másik nem mozdult, szelidebben
folytatta: – Kérem… hamar, sietek…
A viaszfigurás megrázta a fejét, olyan furcsán, ijesztően rázta, mintha
nem tudná abba hagyni.
– Én nem árulok gyertyát… Ott… menjen oda, azokhoz…
A bundás úr minden pillanattal türelmetlenebb lett.
– Hát nem érti? Ma korábban zártak a bódésok. Mind hazamentek. A
házamhoz meg vendég jön. A szolgáló adott kölcsön egy faggyúgyertyát. Ez
nem elég. Ne vesztegessük az időt! Ahol ennyi viasz van, ott tán csak
jut belőle valami hasznosra is. Na, hallja, már, adjon legalább egy
gyertyát. Megfizetem… jól megfizetem.
A mesternek elfacsarodott a szíve. Hát ez volt az, amire olyan régóta
várt?… Le szerette volna ütni a kínzóját, az arcába szeretett volna
ordítani. De a düh és kétségbeesés összeszorította a torkát. Hiába rázta
a fejét, azalatt is érezte, hogy kifosztotta az élet és tudta, hogy a
szobrai nem kellettek soha senkinek, az alatt is látta, hogy a kabátja
rongyos és a keze olyan sovány, hogy sírni lehetne fölötte a
szánalomtól.
Megszánta magát mélyen, határtalanul és egyszerre tenni akart valamit
magáért, hogy legyen amiért érdemes a holnapot várni.
A bundás úr most már szinte toporzékolt a türelmetlenségtől.
– Az Isten szerelmére meddig ácsorogjak még? Mondom, hogy nem érek rá…
De ő nem hallott semmit. Csak csitította, csak biztatta magát. Hátha az
a végzet, hogy ennek az embernek a közönséges kezében lássa meg egy
látni tudó az ő viaszfiguráját? Közben kínlódva lélegzett. Sűrű és
fojtós volt neki a levegő. És mintha ezen a fojtós sűrűségen át a
testével kellene magának útat fúrnia, küzködő mozgással, lassan indult a
falipolc felé. Kinyujtotta lesoványodott kezét és leemelte a kis
fuvolásleányt. Egy pillanatig úgy tett, mintha a szívére akarná
fektetni, aztán idegenül, rekedten nevetett.
Ettől kezdve minden gyorsan történt. Mereven leguggolt a tűzhely előtt
és bele tartotta a lángba a zsákvarró tű hegyét. A tű átizzott, egészen
vörös lett. Szinte sütötte a kezét és ő olyan hirtelen rángatódzó és
mégis pontos mozdulatokkal, mint ahogy talán csak azok mozognak, akik
ölnek, keresztül húzta a hosszú tűvel a fonalat a fuvolásleány szép kis
viasztestén. A viasz sistergett, mintha fájdalmában a szobor szisszent
volna fel a kezében. Le kellett hunynia a szemét. Nem tartott soká. Már
elvágta a fonalat a kicsiny viaszfej fölött.
– Vigye, – mondotta kimerülten, – van benne kanóc.
Az idegen úr csak ekkor értette meg, hogy mi történt. Mulatságosnak
találta az ötletet. Jóízüen nevetett és mialatt elégedetten átvette a
viaszfigurát, egy nagy ezüstpénzt tett le maga mellett az ülőre… Egy
pillanattal később már behallatszott a nyitott ajtón át siető lépéseinek
a távolodó kopogása.
– Elviszi… mondotta a mester félhangon. Hát már ennyire jutott? Kanócot
húzott a szépségbe. Meggyalázta pénzért… Elviselhetetlen undor fogta el.
A gyomra szinte émelyegni kezdett.
– Nem engedem. Visszaveszem tőle… De hátha nem adja ide? A hangja
elrekedt a félelemtől. Valami átbillent az agyában. Lázadó dühösen
felkapta a tallért és kiiramodott az éjszakába.
Utól akarta érni a bundás nyárspolgárt. Elveszi tőle a fuvolásleányt és
a szeme közé vágja a pénzét… Ez lehűtötte. Szó sincs róla. Ilyent nem
bírna tenni. Csak meghajtaná magát előtte és udvariasan oda nyujtaná
neki a tallért. „Bocsásson meg uram, hogy zavarom… Az a viaszfigura nem
eladó“… Megállt egy pillanatra, hogy hallgatódzék. A lépések már messze
hangzottak, valahol a szomszéd sikátorban. Utánuk rohant. Megint más
irányból hallotta a kopogásukat. Innen is, onnan is hozta a szél a
visszhangjukat.
Kétségbeesésében megint nyargalni kezdett. Előre-vissza és minden
szegletnél kapkodta a fejét és lélegzetvesztve nézett be a sikátorok
barátságtalan sötét távlatába.
Valahol egy kapu nyilt. Ennek tisztán hallotta az irányát. Arra felé
szaladt. Már későn volt. Mire odaért, becsattant a kapu.
Többször egymásután megfogta a kilincset. A csengőhöz is hozzáért, de
meghúzni nem merte, csak tartotta rajta a kezét. Mozdulatlanul tartotta.
Egyszerre visszakapta. Mit mondana, ha belülről kinyitnák a kaput? Mit
is lehet ilyenkor mondani… Az ember lehajtja a fejét és úgy tesz, mintha
keresne valamit a földön, a küszöb előtt. „Oh semmi, egy emlék.
Megszokásból egy kicsit a szívemhez nőtt. Csekélység… ne fáradjon,
kérem, ne keresse.“ Ezt mondja ilyenkor az ember és ha van annyi ereje,
mosolyog és odébb megy.
Meggörnyedt és elfordult a csengőtől. Ebben a pillanatban kivilágosodott
a kapu mellett két rácsos földszinti ablak.
Most már nem kellene tovább itt maradnia. Mit ácsorog?… Mégis
felágaskodott, a rács közé dugta a fejét és nyomorultan, szenvedően
belesett az ablakon. Egy izléstelen módos szobába látott. Középütt
hosszú terített asztal állt. Az asztal körül vasárnapiasan kiöltözött
asszonyok és csunya férfiak ültek. De ezek nem fogták meg a szemét. A
szeme lázasan keresett tovább.
Mintha mellbe lökték volna. Most látta meg! Ezüstök és üvegek
csillogásában, a fehér abroszon, ott égett az ő szép fuvolásleánya a
faggyúgyertya mellett.
Faggyúgyertya mellé teszik és még csak azt sem veszik észre, hogy a
kettő nem illik együvé… Esznek és isznak a világában és beszélnek,
mintha valamely felettük álló hatalom kényszerítené őket a saját maguk
hangos, közönséges megvallására.
Egy őrült gondolata támadt. A hattyudal meséje. A haldokló szépségből
zene árad… Talán hallszik odabenn a fuvolásleány hattyudala? Az emberek,
ha nem is értik, mégis érzik, hogy valami történik a levegőben. És talán
ugyanabból a kényszerből beszélnek, mint azok az alacsonyrendüek, akik
émelygősen, szinte parancsszóra beszédbe fognak, ha valaki a szobában
egy hangszeren, a szívevérével zenélni kezd.
A szájára nyomta a kezét, hogy kínjában fel ne ordítson.
A szobor kis feje körül könnyű lángoló fürtök lobogtak. Keskeny
arcocskája rejtélyesen világitott. És a teste is világított, mintha
meleg égő vér áradt volna le a belsején.
Tébolyodottan kitágult szemmel nézett rá. Egy pillanatra diadalmasan
szép volt a kis szobor. Aztán mintha hirtelen kín járta volna át a
tagjait, szinte megingott a talapzatán.
A mestere fejét két oldalt keményen fogta az ablakrács. Nem bírta
elfordítani. Látnia kellett mindent.
Odabenn az égő kanóc hőségében esdeklőn egymásba kulcsolódott a görög
leány fuvolát tartó két keze. Finom hangszere elferdült. A teste
roskadozni kezdett. Terméketlenül keskeny csipőit megfacsarta a tűz és a
feje megadóan lehanyatlott, mint egy máglyán égő néma áldozaté.
Ez több volt, mint amennyit a mestere elbírt. Erőszakosan rántotta
vissza az arcát a rács közül. A falnak dült és két öklét régi,
boldogtalan gyerekmozdulattal a szemének szorította.
Elégetik… Nem lesz többé és amíg volt, soha senki se látta meg a
szépségét…
Egyszerre tántorogni kezdett a lábán, mintha el akarna esni. A válla
surlódva csúszott lefele a falon. Furcsán előre botlott és vesztett
egyensúlyban, szakadozott lódulásokkal, futásnak eredt. Menekült innen
és nem vette észre az utcákat, amelyeken átrohant.
Azon az éjjelen álmatlan, nehéz kínban hánykolódott a kovácsműhely
pislogó tűzhelye előtt, a rongyos szőnyegen. Az egész élete eszébe
jutott. És mintha bosszúállóan az életébe akarna visszamarkolni, keze
bele-bele kapott a szőnyegbe, összefacsarta olyan erőfeszítéssel, hogy
elfáradt tőle. Aztán megint eleresztette, mintha undorodva magasból
ejtené le és lassan, céltalanul mozgatta felette az újjait a levegőben.
Mikor virradni kezdett, hanyatt feküdt, hogy ne kelljen a falipolcot
látnia, melyről tegnap a fuvolásleányt levette. A többi viaszfigurát sem
akarta látni. Semmit, ami emlékeztet. A kormos boltívet nézte a feje
felett. Ebben úgy elfáradt, hogy már nem is bírt gondolkozni. Különben
mire való is lett volna az ő gondolkozása? Azelőtt, ha a szenvedése
jutott eszébe, értelmet látott benne. Csak a szenvedésen keresztül lehet
eljutni a szépséghez. De hát mit ér a szépség, ha az is csak fáj, ha az
ember nem válthat meg vele senkit, sem önmagát, sem mást?
Végighúzta a kezét a homlokán. Képzelődött volna? Két könyökével azért
mégis felemelte kissé a testét, feje hátra lógott, a szája kinyilt,
mialatt hallgatódzott.
Odakinn kopogtak az ajtón.
Visszaereszkedett a szőnyegre és egészen csendben maradt. Közben szegény
kis bosszúálló örömet érzett. Tőle akarnak valamit… Tőle! Mikor még ő
kopogtatott, olyan hosszú időn át kopogtatott, hogy közben a haja is
őszülni kezdett, nem nyilt ajtó és ő mindig kívül maradt.
Odakinn megszünt a kopogás. Lassú lépések mentek odébb a félszertető
alól.
Utánuk figyelt. Izgatott lett és megbánta, hogy nem mozdult az előbb.
Miért is tette? Egyre ilyeneket tesz… egyre önmaga ellen… Ekkor vette
észre a szőnyeg mellett a földön azt a pénzt, amelyet a fuvolásleányért
kapott. Megrúgta a cipője hegyével. Semmi köze hozzá. De mégis… eszébe
jutott valami. Oda fogja adni a kis öregnek az utcaszegleten. Ez végre
megint egyszer olyan gondolat volt, aminek örülni lehetettt…
Délfelé járhatott az idő, mikor újból kopogást hallott az ajtón. Fejébe
szökött a vér. Hát mégis meglátta valaki tegnap ott az asztalon az égő
fuvolásleányt? És most itt van, eljött hozzá.
A szíve őrülten vert. Hátra rázta a homlokából a haját és lesimította
gyűrött ruháját. Egyszerre minden eltörlődött a fejében, amit az éjjel
gondolt, minden javíthatatlanul várakozásteljes lett benne megint.
Elfutotta a könny a szemét. Valósággal szeretni kezdte azt, aki
kopogott. Hálás volt neki, hogy eljött és szinte ünnepélyesen nyitotta
ki az ajtót, hogy bebocsássa.
Egy finom külsejü fiatal úr állt a félszertető alatt. Megbillentette a
kalapját, aztán belépett. Egészen közel jött és ostoba orrhangon, sietve
beszélt.
– Tegnap este egy barátnőm valami viaszfigurát látott. Nagyon
megkívánta. Szeretnék neki ajándékba vinni egyet… Olyasfélét…
Bizalmaskodóan mosolygott. – Kettőnknek fog világítani. Hiszen érti…
Hosszú kanóc legyen benne, hogy egész éjjel kitartson…
A mester arca elsötétedett. Szinte a vicsorítás vágyát érezte az
állában. Újjaival türelmetlenül dobolt az üllőn és közben felfele
nézett. Az ajtó nyilásán át az eget nézte.
– Szép idő van, – mondotta kis vártatva tompa, távol hangon. – Nem
gondolja, hogy most nagyon kék lehet az ég az erdő felett?
– De kérem… A fiatal úr sértődötten szegte hátra a fejét és mintha meg
akarta volna magát boszúlni, szemét fölényesen és gonoszul a mester
rongyos kabátjára szegezte.
Ő maga is odanézett és ösztönösen olyan mozdulatot tett, mintha el
akarná takarni. Abbahagyta. Mindegy volt neki minden. Állával a falipolc
felé intett.
– Ott vannak a viaszfiguráim, de nem adok belőlük.
A fiatal urat ez az elutasító válasz kihozta a sodrából. Zavarba jött,
már nem beszélt orrhangon és bizonyos tisztelettel nézett a mesterre.
Minden átmenet nélkül alázatos lett, olyan furcsán alázatos, hogy a
másik megsajnálta őt. Segíteni akart volna rajta. Valaminő elfogadható
magyarázatot szeretett volna számára kitalálni, hogy ne rontsa a kedvét.
– Nagyon drágák a szobraim. Nem tehetek róla, igazán túlságosan drágák…
– Megkönnyebbült. Ez természetesen hangzott. A fiatalember most mindjárt
el fog menni és ő megszabadul az egész kínszenvedéstől. Felpillantott,
de a másik még egyre előtte állt.
– Mire vár? – kérdezte tőle kétségbeesetten.
– Hiszen én minden árat megfizetek…
A mester egy pillanatig elképedve bámult rá. És mialatt hirtelen
változó, hol könnyelműen gonosz, hol könnyelműen jó szemébe nézett, úgy
rémlett neki, hogy a fiatalember arca nem egy ember arca többé, hanem
sok, megszámlálhatatlanul sok emberé… A szemöldöke gúnyosan felhúzódott.
Nevetni szeretett volna. Annak a sok arcnak az arcába szeretett volna
nevetni a keserűségtől. Összeharapta a fogát. Egy félszegen megadó
mozdulatot tett a levegőben.
– Hát akkor válasszon…
A fiatalember egyszerre egészen boldognak látszott és olyan kedves
örömmel vette le a polcról a kis Eros szobrot, hogy a mester nem bírt rá
haragudni.
– Köszönöm… igazán nagyon köszönöm. De a kanóc… Ugy-e kérem, lesz
szíves…
– Ne aggódjék, húzok bele kanócot is.
Kezet fogtak. A fiatal úr még az ajtóból is visszaköszönt. Aztán
elmentek a hetyke idegen lépések a kovácsműhelyből és a négy fal között
nagy és kifosztott lett a csend.
Másnapra híre futott a városban a csodálatos mesternek, aki csupa
különcködésből rongyos kabátban jár és egy kovácsműhelyben figurákat
formál a viaszból. Mintha magától jött volna, egyszerre mindenütt
beszélni kezdtek róla. Valószinütlen titokzatos dolgokat beszéltek. És
mikor a fiatalember elmondta, hogy a mester drágán adja a viaszfiguráit,
hogy jóformán alig akarja őket eladni, nem szorul rá és kegy, ha valaki
kap belőlük, akkor egy csapással divatba jött.
Szép ajkak játszottak a nevével. A palotákból tódulni kezdtek a
kovácsműhelybe.
Világító viaszfigurák!… Az ötlet új volt és izgatta az unatkozó, bágyadt
embereket. Szobrok, amelyek elégnek! Ez előkelő, finom pazarlás volt.
Rangos dámák hintója állt meg a nyitott félszer előtt. Udvari hölgyek,
tekintélyes urak, ünnepelt színésznők, hercegek, főpapok, még az
akadémiák koszorús szobrászmesterei is bekopogtattak a viaszfiguráshoz.
És a szomorú szemű, hallgatag mester valami beteg kétségbeeséssel adta
el egymásután a szobrait. Mint egy játékos, aki felrak minden tételt,
mert abban hisz, hogy egyetlen kártyával majd mindent visszanyer. Vigyék
hát a szobrait! Vigyék, még ha ilyen megalázóan, kanócosan is viszik.
Valahol egyszer talán csak mégis meg fogja látni valaki az igazi
szépségüket és eljön hozzá és azt mondja: adj nekem egy viaszfigurát, de
ne legyen benne kanóc… És ezért az egyért nem sajnálja, ha elégetik
valamennyi szobrát.
Az az egy azonban késett. A viaszfigurák pedig napról-napra fogytak a
polcon. Az ősz, a tél elmúlt, tavasz lett a tetők felett és a mester
öregedő feje felett. A külvárosi kertekben már virágzottak a fák. És ő
sokszor fordította arrafelé az arcát és a kezét kinyújtotta a
félszertető alól a napsütésbe.
Aztán egy napon elvitték kanócosan az utolsó viaszfigurát is a
kovácsműhelyből. A polc üres volt és reggel a mester nem eresztette le
többé a boltozott falnyilás deszkatábláját. Ajtót sem nyitott, csak ült
felhúzott térddel, csendesen a kihűlt tűzhely előtt és egy vesszővel
lassan kotort a hamuban. Lassan, egészen lassan. A kovács az acélt
hevítette valamikor a kohóban, ő pedig, de hányszor, melengette ott
lágyra szobraihoz a viaszt. És minden ugyanaz, a viasz is, az acél is,
és mindennek a lelke a tűz, az erőnek is, a szépségnek is. De a tűz
kialudt a kohóban…
Kinn könnyű hintók álltak meg a ház előtt. Ideges lovak patkói
csapkodták a kövezetet. Beszéd hallatszott. Lépések jártak a nyitott
félszer alatt. Előkelő újjak kopogtattak finoman az ajtón.
Ő még mindig a hamuban kotort. Közben egyre többen érkezhettek a ház
elé. Odakinn hangosabb lett a beszéd. Türelmetlenebb lett a kopogás.
Megrándította a fejét és körülnézett. Külön-külön mindent megnézett a
műhelyben. Utolsónak lepillantott a rongyos szőnyegre és végighúzta
rajta a kezét, mintha búcsúznék. Aztán felállt és vállára vetette a
tarisznyát, amelyben egykor, fiatalon, az erdei vad méhek tiszta
viaszában elhozta ide a szépséget.
Egy szabadba vágyó mozdulattal feltárta az ajtót. Az ajtó lendülése elől
hátra ugrottak a közel állók. Hirtelen kiváncsi csend támadt. Az előkelő
dámák és finom urak mélyen hajlongtak…
Néhány pillanatig mozdulatlanul nézett le rájuk. És ezalatt, mintha
összefolyt volna szeme előtt a kép: a sok arcból egy egyetlen arc lett.
Egy könnyelműen gonosz és könnyelműen jó arc, amely hódolt neki. De ez
már nem tartóztatta őt. Átlépte a küszöböt, fásultan intett be az üres
polc felé.
– Mind elvitték…
Körülötte egyszerre kezdettek el beszélni valamennyien.
– Türelmesek leszünk.
– Várni fogunk.
– Eljövünk holnap…
Megrázta a fejét:
– Holnap sem lesz itt semmi. Azután sem… Áthaladt az emberek között.
Elindult lefelé az utcán.
Kérdőn fordultak utána a tekintetek, tiltakozón, mintha tartóztatni
akarnák. De ő nem állt meg. Mentében beszélt hátra és ez szinte úgy
hangzott, mintha messziről szólna vissza.
– Amíg az én viaszfiguráim nektek világítottak, én égtem el. Nincs
tovább. Isten veletek…