BUDAPEST

_Singer és Wolfner kiadása_

1920

_Második kiadás 6–9 ezer_

_Fenntartunk minden jogot, a forditásét is._

_Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1920._

Budapesti Hirlap nyomdája.

Időtlen bolt.

Rozzant fekete fahíd vezetett át a folyón. Korlátja mellett ósdi,

zöldüveges lámpák égtek. Burkolatán kisértetiesen kongott az emberek

lépése. A híd alatt, az ívek sötét üregében, megkétszereződött a kongás.

Olyan lett, mint a lélekharangok hangja. De az emberek nem vették észre

és szüntelenül jártak a hídon, a szürke, hideg víz felett.

Magukbazártan, idegenül mentek el egymás mellett. Félrefordították a

fejüket és a tekintetük sohasem találkozott.

Pedig az útjuk egy volt. Mindannyian az öreg város elnéptelenedett

negyedébe igyekeztek, egy gyanús, kanyargó sikátorba, melynek tulsó

végében barátságtalan vén ház állt.

A ház félköríves, szúette kapuja, mely egészen megfeketedett az időtől,

mindig zárva volt. A lépcső megrogyott. Az udvaron sem járt senki.

Nyárban csenevész fű nőtt a kövek között és az üres lakások ajtaját

csupán a szél csapkodta. A lakók rég elmentek innen, vidámabb hajlékot

keresni. Csak patkányok és pókok éltek még a házban és egy furcsa,

kicsiny bolt, mely az íves, fekete kapu mellett húzódott meg a falban.

Valahányszor vevő nyitott a boltba, alacsony ajtaja felett vijjogni

kezdett a rozsdás csengő. A mennyezet nyomott és füstös volt. A padló

süppedt és a magas küszöbről zökkenve léptek az emberek a homályos

helyiségbe, melyben, mióta a legöregebbek csak emlékezni tudtak,

görnyedten és változatlanul ült magas székén a boltos. Ha szünetelt a

munka, egykedvűen forgatta mállott üzletkönyvét. Ilyenkor a forduló

lapok szele, egyenletes időközökben ingatta meg a kalmárasztalon a

finom, idegenszerü mérleg selyemszálon függő tányérkáit.

A falak mentén, mintha egymásba kapcsolódó kezek visszahajlított újjai

ropogtak volna, csontszerüen ropogtak a polcok. A szúette deszkákon,

akár csak egy ódon, kolostori gyógyszertárban, színes cserépedények

álltak kialvó vörös felírásaikkal. Ha a bolt gödrös padlóján lépések

jártak, az edények összecsörrentek és hirtelen édeskésen fanyar szagok

szűrődtek át a dohos levegőn.

A polc felett egy óra ketyegett. Ez az óra titokzatos és ijesztő volt.

Egyik mutatóján halálfőt viselt, a másikon egy emberi szívet. A szív

mutatója csak a perceket jelezte; a halálfő mutatója többet győzött: az

az órák felett uralkodott. És míg az idő rovásos lapján, lankadatlan

hajszában keresztezte egymás útját az élet és a halál két végzetes

mutatója, a rozsdás csengő egyre vijjogott az ajtófélfán.

Új jövevények érkeztek. A boltot idegenszerű alakok töltötték meg.

Halálosan sápadt emberek tolongtak a homályban. Egyhelyben topogó lábak

türelmetlensége, falhoz szorított testek surlódása hallatszott.

A rémlátó, lázas izgalomban szinte félelmes volt a kalmár érzéketlen

nyugalma. Bármi történt is körülötte, aszott keze nesztelenül dolgozott

tovább és hártyaszerű szemhéja sohasem rezdült meg. Egészen mozdulatlan

volt, mintha ráfagyott volna az opálszínű szemgolyókra, eltakarva a

csodálatos pupillák felét, melyekben nem merült el a külső világ képe.

Minden kép csak a felületükön maradt és mint sötét vizek jegének a

tükréről, dermedten, holtan verődött róluk vissza.

Az emberek összeborzadtak. Hanem aztán, mikor intett nekik, azt hitték,

hogy mosolyog és megfeledkeztek mindenről. Könyörögni kezdtek. De ő nem

hallgatott rájuk, mert ő senkit sem szeretett, senkit sem gyűlölt.

Ha férfival alkudott, aggastyán fejének vonalai közé rejtélyesen lágy

elemek vegyültek és leheletszerűen, elragadó asszonyi arc suhant el az

arca felett. Ha asszonnyal kötött üzletet, meglazult vonásait hirtelen

fiatal erő kapcsolta össze és ő a csábítás férfiarcú lárváját mutatta a

vevőnek.

Férfiaknak asszonyarccal, asszonyoknak férfiarccal osztotta áruját a

kalmár, akinek valamennyi vásárló más-más nevet adott. Voltak olyanok,

akik Sorsnak hívták. De ő azért megértette, akárhogyan szólították,

mintha az ő neve lett volna mindennek a neve, ami után emberek

vágyódnak, amitől emberek félnek. Megértette… és sietett, ha fel akarták

tartóztatni és sohasem felelt, hogy ha hívták.

Most sem felelt. Ódon boltjában közömbösen árulta tovább azt, amit az

emberek a maguk számára akartak. Részvétlenül mérte a boldogságot és

keverte-keverte vegyítette, hogy többnek lássék.

Aztán fizetésre került a sor. A kalmár felnyitotta mállott üzleti

könyvét. Lélegzetfojtó csendben, lassan húzta végig mutatóújját a két

rovaton: Tartozik… Követel… És a vevők verejtékes kínban fizettek

roppant árakat.

Egy dús öreg bankár pénzért akart boldogságot vásárolni. A boltos nem

adott neki. Pénzzel kisebbé lehet tenni a szenvedést és szebbé a

boldogságot, de pénzen boldogságot venni nem lehet.

Egy fiatal, szerelmes király tört magának utat a tolongók között. A

boldogságért még a királyoknak is fizetniök kell: ő a koronájával

fizetett… Már mások jöttek a nyomában. Mások és ujra mások. Öregek,

ifjak, papok, szinészek, durva gyármunkások, előkelő dámák, parasztok,

remegő iskolásfiúk.

Festett képű céda leány állt a kalmár-asztal előtt. Eddig cifra, zenés

házakban, szennyes gyalogjárók szegletén, féllánggal égő utcalámpák

alatt kereskedett a szépségével. És most a szépségével fizetett.

Egy katona… fiatal, szinte gyermek még. A bátrak keresztjét akarta. Kék

szeme világát adta érte.

A nagy államférfi… Krétafehér lett az arca, mikor egy hideg gyémántköves

csillagért a becsületével kellett a boltosnak fizetnie. Utána valaki egy

zacskó aranyért a szabadságát adta oda. Aztán szép pár fiatal emberre

került sor. Mámorosan mosolyogtak és szorosan fogták egymás kezét. Az

alku hamar ment. A férfi, kitől nagyot várt a világ, ragyogó jövőjének

kincséért vett boldogságot. Oldalán a lefátyolozott asszony tiszta,

mocsoktalan multjával fizetett.

Helyükbe új vevők tódultak. Fénylő nevek, szürke névtelenek. Erősen

körvonalozódó alakok, elmosódott jelenések. Leghátul egy szegény kis

varróleány. Ő az egészsége árán vásárolt magának egy egyetlen vasárnapi

délutánt betöltő, szegény kis boldogságot.

Megint szólt a rozsdás ajtócsengő. Vijjogott, huhogott, mint a

halálmadár. Hosszúhajú deák botlott le a magas küszöbről. Kabátja

újjából kiállt a könyöke. Égen-földön nem volt egyebe, csak a

fiatalsága. És a deák éppen annak az árán akarta megvenni az ő

boldogságát: akadémiák koszorúját… világraszóló hírnevet. Mire

nagysokára kiért a boltból, megőszült a haja, meghajlott a háta: öreg

ember lett belőle.

A polc felett ütött az óra. Az emberek arca eltorzult, mintha a tompa

ütések valami iszonyatosra emlékeztették volna őket. Kapkodni, sietni

kezdtek, de a boltos most is nyugodt maradt. Számára nem létezett idő: ő

nem nézett az órára soha…

Kinn ezalatt, a szűk sikátorok zavaros kanyargásában sötéten

tapogatódzva közeledett az éjszaka. Ahol a házakhoz ért, rajtuk hagyta

fekete újja nyomát. A szél fütyölt és a boltban, az ódon mécses kanócán

önmagától kigyult a láng. Egy darabig ingott, mint aki magasból ugrik,

aztán erőre kapott és csak az ajtónyílás légáramlása szerint szállt és

emelkedett.

Sokszor ütött az óra. Az ajtónyílás ritkulni kezdett. Már nem vijjogott

a csengő, már nem jött új vevő. A mécses lángja is lassan megnyugodott.

Kék világa derengve szőtte át a csendet.

A kalmár előregörnyedt és félig lehunyt, rideg szeméről élettelenül

verődött vissza a temérdek kincsnek a képe, mellyel az emberek

boldogságukat megfizették. Egy darabig fásultan nézte nyereségét, aztán

hideg kezével besöpörte zöld kötényébe az egészet. Megfordult és

ijesztő, feltarthatatlan lépésével indult hátra a bolt tulsó végébe, hol

egy falüregben fekete függöny alatt, kicsiny, ólomkarikás ablak

rejtőzött.

A boltos feltárta az ablakot és kihajolt a nyiláson. Alatta sötét

végtelen semmi volt… Csak egy pillanatig pihent a mély semmi felett,

aztán kifordította kötényéből az ablakon át napi keresetét.

Sikoltva, csörömpölve, örvénylő forgatagban zuhant alá az ürbe az óriási

kincs: ifjúság, dicsőség, mult és jövő, királyi koronák, szépség,

szabadság, becsület,… mindaz, aminek csak addig van értéke, mig emberek

tartják a kezük között.

Mikor odalennről nem szállt fel többé semmi nesz, a boltos becsukta az

ablakot és visszament asztalához.

Ebben a pillanatban sóhajtás hallatszott a szeglet irányából. Mialatt a

kalmár arrafelé nézett, elgondolkodva végighúzta újjait a homlokán.

Kezének árnyéka alatt laza vonásai hirtelen a csábítás férfiarcú

lárvájává tömörültek össze. Igy fordult a vevőhöz és emlékezetében ekkor

felderengett, hogy már reggel óta… tegnap óta, talán régtől fogva látta

azt az alázatos, várakozó árnyat, mely most felsóhajtott. De vannak

olyanok, akiket a kalmár nem vesz észre mindjárt; vannak olyanok,

akikről hosszú időn át megfeledkezik…

– Ki vagy te? – kérdezte és a szája alig mozdult.

– A gyermekem anyja vagyok, – felelt egy halk suttogás, melyben mégis

olyan mindenható erő rejlett, hogy az árnyékból egyszerre élő asszonyt

formált.

– Boldogságot akarsz venni?

– A gyermekem számára, – mondotta elszántan az asszony.

A kalmár mozdulatlan szemhéja mintha megrezdült volna az opálszínű

szemgolyók felett. Boltjában időtlen idők óta árulta azt, amit az

emberek boldogságnak neveznek, de a vevők mindig csak önmaguknak

vásároltak, csak önmagukért fizettek. Ez a szenvedő, halvány asszony:

egy gyermek édes anyja, ez volt az első, aki másnak akart venni és a

sajátjából akart fizetni.

A boltos megint közömbös lett. Elővette avult üzletkönyvét. Mutatóújját

lassan végighúzta a két nagy rovaton: Tartozik… Követel… Becsapta a

könyvet és megrázta a fejét.

– Nincs semmid a világon. Ugyan minek az árán akartál a gyermekednek

boldogságot venni?

– A magam boldogsága árán, – felelte az asszony és hangja olyan

végtelenül tiszta volt, mint aminő csak az lehet, amit könnyekkel mostak

fehérre.

– Az alku áll. Fizess! – dörmögte a boltos, mialatt előrenyult és

szörnyű két kezével felszakította az asszony fiatal mellét. Aztán a

tátongó seb vérző nyílása fölé hajolt és belenézett vásárlója szívébe.

Ebben a percben meglátta azt a boldogságot, melyet felkínáltak neki.

A kalmár, aki semmi felett sem csodálkozik… elcsodálkozott.

– Nagy árat kinálsz, – mondotta komoran, – és tudod-e, hogy ennél az

alkunál még túl is kell fizetned a portékámat? Még ráadás is jár! Mert

igazi boldogságot csak úgy adhatok a gyermekednek, ha nem sejti meg az

áldozatodat és nem lesz érte hálás soha… Állod még az üzletet?

A halvány vevő intett és a kalmár nem várt tovább. Kérlelhetetlenül

belemarkolt az asszony sebesült mellébe és égő, szerelmes szívéből

kitépte szeretőjének a képét.

A boltban egy pillanatra megdermedt a csend. Fenn a titokzatos órán

találkozott a két mutató és a halál rávetette futó árnyékát az életre.

Fehér halál.

A nehéz, téli ég lassan sülyedt le a magasból. Az ég és a vad Karsztok

között összeszorult az éjszaka sötétje. Aztán, csak úgy magától,

meglazult a boltozat a hegyek felett és egyszerre esni kezdett lefelé az

ég.

Esésétől egy éjszaka alatt fehér lett a karsztvilág.

A hegyek puhán nőttek a förgetegben. A horpadásokban dagadt a hó. A

kőmező felett, a repülő, fehér termésben, mint óriási kaszás, aratott a

szél. Kaszált vadul és sikongatott hozzá; boglyát rakott és szétverte

megint.

Ember nem mozdult, állat nem bőgött sehol. A hegyi pásztorok már

lehajtották barmaikat. Elhagyott kunyhóik, mint a halottak, úgy feküdtek

a zimankóban és nyitva maradt ablakszemükbe belehullott a hó. Csak

legfentebb, a szétmarcangolt sziklák között, ahol se fa, se bokor nem

nőtt már, élt egy magányos kunyhó. Ijedten lélegzett a havas

förgetegben. Tetőjén, a nyomtató kövek között fuldokló füst szivárgott

elő.

Odabenn emberek voltak. Odabenn égett a tűz. Az alacsony, fekete ajtó

kinyilt olykor. Egy pásztorlegény aggodalmasan forgatta fejét a

nyílásban. Nyaka előrenyúlt, hosszu haja mereven himbálódzott kétoldalt

a füle mellett. Sokszor egymásután fölpislogott a havazásba. Utóbb

lassú, alázatos mozdulatokkal kezdett hajlongani, mintha köszöngetne

valakinek. Közben a hegyomlások felé nézett, ahol a mélység felett, a

kerengő hóviharban, egy sötét feszület állt. A legény többször, erősen a

mellére ütött és hirtelen megint visszabújt.

A kunyhóban hideg volt. Falán, a betapasztott nyers kődarabok között,

hegyesen fújt át a szél. A szegletben pásztorbotok álltak. Egy rozsdás

kampón, állatkolompok között, száritott halak függtek ferdén, mereven. A

halak nehéz szagot terjesztettek. A levegő fojtós volt a füsttől. A

lehajló, kormos mennyezet alatt, mint egy fekete barlangban, emberek

ültek a tűz körül.

A hosszúhaju legény mellett egy leány kuporgott. Szoknyáján az öccse

guggolt. Szemközt az öreg asszony fújta a tüzet. Aszott képe egy-egy

pillanatra kerekre fuvódott, szeme kidülledt az erőlködéstől. Ilyenkor a

tűz fénye vörösen ugrált az arcán és a falon. Mialatt lélegzetet vett, a

fény megint visszahullott a zsarátnokba. A fal szürke lett, az asszony

arca kicsiny és ráncos.

A fal mellett valami mozdult. A halomba dobott báránybőrök alól egy

borzas ember emelte fel a fejét. Arca fakó volt, nagy orra és kiülő álla

olyan csomós, mintha mohos gyökerekből nőtt volna össze. Nyöszörögve

rimánkodott.

A kunyhóban senki se mozdult. Az öreg ember újra kezdte:

– Eredj Ilia, eredj legalább te…

A hosszúhaju pásztor morogva kullogott az ajtóhoz. Kinézett a havazásba.

Közben nagyot sóhajtott. Odabenn is meghallották.

A leány nyugtalanul tekintett az egyetlen ablak felé. Az öreg ember

köhögve siránkozott. Átkozta a havat, a hideget, szidta a többi

pásztort, aki idején lement a hegyekről. Egyszerre maga elé bámult és

szorongva kérdezte:

– A fekete Jován is lehajtotta már a berdoi marhát? – Hirtelen a

nagyobbik fiára nézett, aki reggel óta nem mozdult a lócáról és nem

szólt senkihez sem.

– Luca, – mondotta az öreg, – Luca…

De az ember hallgatott. Tüskés álla remegett a hidegtől. A gyér

szőrszálak is remegtek félig nyitott, otromba szája felett. Sóvárgó

szemmel egyre a tüzet nézte, odamenni azért mégis lusta volt.

Az emberek nem beszéltek többé egymással. Csak a kutya ásított hangosan,

csak a nedves fa pattant. Ilia pedig számolni kezdte az újjain, hány

napja mult el, hogy a fekete Jován is lement a havasról. Jován volt

mindig az utolsó a pásztorok között. Mindenkije meghalt, hát nem

szeretett a falujában lenni. És most már ő is elment innen… Ilia az

ötödik újjához ért. Abbahagyta az egészet és közelebb csúszott a

leányhoz:

– Mila, rám hallgatnál-e?

A leány nem felelt, de azért engedte, hogy a legény hozzá bujjék.

Meleget tartott a közelsége.

Ilia a megtűrt állat tekintetével nézett rá. Arca szánalmas kifejezést

öltött, amig erőlködve kereste a szavakat. Egyszerre, mintha a

bensejében súgta volna valami, egészen bizonyosan megtudta, hogy csak

Miláért maradt fenn ilyen sokáig a havason. Meg akarta volna ezt neki

mondani, hogy legalább ő is tudja, de azért mégsem szólt semmit. A

szemhéja kivörösödött és lehorgasztotta a fejét.

Még a mult télen volt, hogy lenn a faluban először gondolt a leányra.

Sohase mert erről beszélni, csak gondolt rá erősen, szépen és tavaszkor

beszegődött a Mila atyjához, fel a havasra. Aztán beteg lett az öreg.

Nyár derekán utána jött az egész házanépe. Kuruzsló parasztot is hoztak,

papot is hívtak. A kuruzsló holdtöltekor kutyacsontot temetett a küszöb

alá. A pap egész napig jött a hegyeken át és ráadásul két külön ezüst

koronát kért azért, mert megigérte, hogy útközben még hazamenet is fog

imádkozni.

A pásztorok énekeltek a tetőn és mind letérdeltek a sziklaparton, a

fekete feszület körül.

A pap visszafordult a völgyhajlásnál és megáldotta a hegyeket és a

hegyek népét.

Aztán elmult az ősz a Karsztról. A szétizzott, forró sziklák kihültek az

ég alatt. A havason siralmasan zörgött a futófű és a pásztorok elmentek

mind és elhajtották magukkal a beteg gazda marháját.

A lejtőkön távolodó kolompolás hallatszott. Egyre halkabban, egyre

halkabban. Aztán feljött még egy utolsó, messze kolomp hangja és

szétpattant a hűvös csendben, mint a nagy mélységek életének felszálló

buborékja.

A hegyek magánya végtelen és félelmes lett. A kunyhóban pedig csak

tovább várták az emberek, hogy vagy felkel, vagy meghal az öreg pásztor,

de se felkelni, se meghalni nem tudott. Közben leesett a hó az égből.

Iliának elszakadt a gondolat a fejében, mint egy fonál, amelyet hirtelen

megrántottak. A zsiros, mállott báránybőrök között felkönyökölt a gazda.

Borzas szemöldöke összehúzódott és szeme önzőn hunyorgott, mialatt

egymásután megnézett mindenkit a házban. Mintha számlálta volna őket,

nem menekült-e el valaki közülök. A melle fütyölni kezdett, a hangja is

fütyölt.

– Nézz ki Ilia. Talán csak elállt már azóta…

A legény nem mozdult. Mila elaludt a vállán és lehellete melegen áradt a

nyakába. Ez jó volt. Ilia lecsukta a szemét.

Az öreg pásztor várt egy ideig. Fogatlan szája szögletesen mozgott, mint

a kérődző barmoké. Aztán a fia felé fordult. Hangja megint alázatos

lett.

– Luca, te… nézz mán ki egy kicsit.

Az ember leeresztette egyik lábát a lócáról. Mialatt a másikat nyujtotta

lefelé, lusta paraszteszében is mozogni kezdett valami. Az öreg akadozó

hangjával átjött hozzá a tulsó szegletből az ijedtség. Mint egy

alaktalan állat kúszott át hozzá és ráfeküdt a mellére. Luca kinlódva

lélegzett. Szempillája fennakadt. Egyszerre félni kezdett ő is.

Félrerugta a kutyát az útból. Kibujt az ajtón. Kinn már nem fújt a szél.

Megfulladt a rettenetes, hangtalan havazásban. Csend volt és a

mértföldes csenden át, átlátszó hófelhők zuhantak puhán a kisérteties

hegyekre.

Luca szeme sebesen pislogott, amint a hópelyhek nekivágódtak. Egyszerre

a nyakához kapott.

– Krisztus segits!…

Két keze belemarkolt a havazásba, mintha át akart volna nyulni a

hegytetőn, hogy belekapaszkodjék a fekete feszületbe. Meg akart fogózni

valamiben, ami mozdulatlanul áll a mozgó levegőben. Ugy érezte, hogy

sülyed. Feje felett összecsap a hó, mint valami laza, fehér iszap. Élni,

élni, akárhogy, csak élni…

És Luca a menekülő állat rohanásával iramodott neki a zimankónak.

Eleinte sebesen futott, nagy, esetlen szökkenésekkel, aztán hirtelen

lehasalt. Négykézláb kúszott előre a hegyomlások partján. Ismét talpra

ugrott. Egy ideig forogva kereste az irányt… Támolyogva, bukdácsolva

futott tovább… Már másodszor nyargalt át a hómezők holt sivatagján,

vissza-visszatérve, rémesen kerengve egy láthatatlan vonalon, melyen a

hó mindig újra betakarta előbbeni nyomát. Tébolyodottan kereste a

sziklaösvényt, mely a völgybe vitt. Letérdelt. Két kezével túrta a

havat. Arcát előre tólta, mint egy kutya, amely gödröt kapar. Egyszerre

nem ismert meg többé semmit, nem emlékezett semmire. Mit akart? Miért

jött ide? Lehunyta a szemét, de hiába, a szemhéja mintha meghasadt

volna, keresztül látott rajta. Egyre látta a kérlelhetetlenül tóduló

havat. Fülébe fagyos kóc tömődött, a torkába is. Felugrott és

rettenetesen kitátotta a száját, de nem bírt kiáltani. Megint csak futni

kezdett és őrjöngve cipelte, hajszolta a testét a vakfehér kavargáson

át.

Benn a kunyhóban már olyan régen várakoztak az emberek, hogy kiesett

fejükből annak a tudata, amire vártak. Mint lenyügözött torzképek,

feszesen ültek a tűz körül. Sok idő telt el. Az öreg pásztor mozdult meg

elsőnek. Hamuszürke arca előbujt a homályból. A tűz fénye beleesett a

szeme gödrébe. Erőtlenül kezdte rázni öklét a levegőben:

– Szétütöm a fejét… Szétütöm…

Ilia a leányra nézett.

– Mi az? Mit akarsz – dadogta Mila és a félelem fojtogató súlya

egyszerre ránehezedett az ő mellére is.

Ilia a füléhez hajolt:

– A bátyád elvitte innen a bőrét.

A fal mellett újra beszélni kezdett az öreg:

– Átkozott kutyája!… Nézd meg, Ilia, hol marad?… Istenem, Istenem. Ne

hagyjatok itt ti is…

Mila megmarkolta a legény kezét. Félni kezdett, hogy ha kiereszti a

házból, ez sem jön vissza többet. Egyszerre bújtak ki mindketten az ajtó

nyílásán.

Odakinn néma nagy magány volt minden. Luca nyomát rég betakarta a havon

a hó.

– Elment…

Mila hangja sűrű és idegenszerű volt.

Ilia testét, mint nyers lökés, járta át az életösztön. A másiknak a

szökése felébresztett benne valamit, ami erősebb volt Milánál.

Kirántotta kezét a kezéből, de azért mégis feléje fordult. A külső

világosságban mintha hirtelen megcsunyult volna a leány. Nem volt olyan

többé, mint tavaly, mikor megszerette. Akkor kivánatos és telt volt a

csípője és a melle hullámzott, mint az érett termés a szélben. Akkor

vörös volt az arca, meg a karja a sok meleg vértől. Ilia soha sem látott

nála szebbet. Most ellenségesen nézett rá és mialatt elhúzódott tőle,

kegyetlenül örült, hogy csúnyának látja és sok mindenre visszaemlékezik,

amit nem bírt elgondolni akkor, amikor még kívánta őt. Eszébe jutott,

hogy egyszer a szeplős favágóval látta a híd alatt és hogy Mila a

többiekkel nevetett, mikor ő elbotlott a táncban és kitörte a karját.

Minden átmenet nélkül hirtelen az anyja jutott eszébe és a kis húga,

akinek kalárist igért. Bizonyosan kijönnek elejbe mindennap a falu

végére és sokat törlik a szemüket. Otthon pedig, a tűzhely szélén készen

áll a kékvirágos köcsögben a meleg tej. Rőzse fekszik a padka mellett.

Dohány is van az asztalon. És ő mégis itt maradt ezért az idegen

leányért, akit a favágóval látott a híd alatt, aki nevetni tudott, mikor

ő kitörte a karját.

Ilia haraggal, fájdalmasan rázta meg a fejét. Kemény szőke haja sebesen

himbálódzott a füle mellett és szeme egyszerre keresni kezdte a

sziklaösvény nyomát a táncoló levegőn át. De semmi sem látszott többé.

Lába alatt csikorogva süppedt a hó. Állán és a homlokán apró, hideg

szúrásokat érzett, mintha megszámlálhatatlan kis kés esett volna nyitott

pengéjével az arcába.

A leány a lesben álló ragadozó tartásával figyelte őt, hogy elfogja, ha

menekülni akar. Ilia, mint egy ugrásra kész fenyegetést érezte a leány

közelségét: hátrálni kezdett, de Mila utána ment és talán azért is, mert

fázott, hozzá simult.

A legény vézna testén, ott, ahol Mila csípője érintette, idegen forróság

nyilallott végig. Lélegzete rövid lett, a nézése bárgyú. Egyszerre nem

tudta többé azt, amit az előbb tudott és sovány, fiatal arca megint

szánalmas kifejezésű lett. Már nem gyűlölte a leányt, már nem látta

csúnyának. Az anyja, a húga, a kékvirágos köcsög, a rőzse, meg a dohány

kiment a fejéből.

– Az ember nem bátor magáért, – mondotta meghunyászkodottan. – Csak

másokért, Mila, csak másokért… hogy ha látják.

Térdük összeért. Egészen közel bújtak egymáshoz és mintha megint közös

lett volna a sorsuk, lassan, borzongva néztek körül. Tekintetük a

havazáson át megtalálta Krisztus bádog képét a fekete kereszten. A

kiugró szikláról magányosan ékelődött bele a feszület az égbe. Túl rajta

megszünt a hegytető. Felette a magasság, alatta a mélység tele volt

kerengő, rajzó pehellyel.

Ilia, mintha hátulról megtaszították volna, térdre esett a hóban.

Mila is letérdelt. Ő is imádkozott. A rettenetes fehér halál pedig

hullott a fejükre, a keresztre, az egész világra.

Egyszerre csak fölrántották mögöttük a kunyhó ajtaját. A gyerek kidugta

fejét a nyíláson és szepegve mozgatta állát előre, hátra, mintha

integetni akarna. Az asszony is odajött, a kezét tördelte. Benn a

vigasztalan, bűzös viskóban pedig inogva ült a báránybőrökön az öreg

pásztor és kiaszott teste ide-oda lökdösődött az erős sírástól.

– Itt hagynak… Itt hagynak.

Csak akkor csendesedett el, mikor Iliát meglátta. Lucáról nem kérdezett

semmit, a sírást is abbahagyta. Sebesen keresztet vetett magára és

elbújt az állatbőrök alá. Már nem félt olyan nagyon, hiszen most már

nemcsak reá nehezedett a hideg, nyugtalan súly: a többiek is viselték.

Megoszlott. Könnyebb lett.

Ilia is ilyesfélét érzett, mikor a többiekre nézett; Mila is.

Mindannyian. És ettől kezdve alattomosan, kegyetlenül őrizni kezdték

egymást, hogy senki se szökhessék el közülük.

Kinn, a végtelen fehérségen vajudva jött át az esti szürkület. A falban

olyan lett az ablak ferde nyílása, mint egy merev szem, mely minden

pillanattal jobban megvakult, de azért tovább is konokul, gonoszan

nézett be a házba. Hólyagos üvegjén gyöngyszínű hártya harapódzott el.

Az ereszről ősz pillák ereszkedtek le rá, alól puha, fehér szemhéj

dagadt bele.

Talán egy óránál is több idő múlhatott már el, amióta az emberek

utólszor mozdultak. A füst marni kezdte a szemüket. Mila elfordította

arcát a tűztől. Az ablakra nézett. Egyszerre úgy rémlett neki, hogy egy

torz emberi fej tolódik bele a világtalan nyílásba és megint eltünik.

Aztán mintha valaki járkálna a ház körül… Nem hallatszottak a lépések a

hóban, az sem hallatszott, hogy egy kéz befelé nyomja az ajtót, Mila

azért mégis bizonyos volt benne, hogy odakinn történik valami.

Remegni kezdett. A kutya is figyelt. Orrát összeráncolva tartotta a

levegőbe. Az öreg pásztor nyugtalanul forgott. Ilia és az asszony

kinyitották a szemüket.

A szúette fekete ajtó sarkai mozogtak. Recsegés hallatszott. Az ajtó

kinyilt; a hó besüvöltött a házba és a küszöbön tántorogva Luca állt.

– Luca… motyogta az öreg asszony. – Luca…

Az ember berántotta maga mögött az ajtót. Iszonyodva nézett hátra,

mintha félne, hogy odakintről utána nyul valami, felnyalábolja, megint

belelöki a kavargó, szörnyű havazásba és neki újra körbe kell futnia és

újra csak ide kell visszatérnie.

A térde behajlott. Kimerülten dült a falnak. Reszkető testéről tompa

csattanással esett le az olvadó hó.

A vén pásztor, mióta felfogta, hogy miért jött vissza a fia, kárörvendőn

vigyorgott maga elé. Ez a lelketlen vigyorgás lassan átterjedt a többiek

arcára is. Csak az asszony maradt Luca mellett. Kötényével szárította a

haját és a szeme közé lehelt, mintha oda akarta volna adni neki szegény

öreg teste melegét. Luca feleszmélt. Borzadva nézte a füstön át a

kutyáját, az embereket, a vizes foltokat a köveken. Eltorzult az arca.

Eszébe jutott, hogy az előbb, kinn a hóban, reménykedni bírt, mikor ide

gondolt, és azt hitte, hogy közben valami jó csodának kellett történnie

a házban. Most egyszerre meglátta, hogy semmi sem történt, semmi sem

változott. A válla rángatódzni kezkett. Két kezét a szemére szorította.

Az arcokról eltünt a vigyorgás. Egyetlen pillanat alatt mindannyian

megértették, hogy innen nem lehet többé menekülni. Lucával közelebb jött

az emberek zsibbadt agyához az, ami odakinn történik. A hó körülzárja

őket, be akar áradni, meg akar fojtani mindenkit…

A gyerek felsikított.

Az emberek szeme beesett, hátuk puposan elferdült, mintha hirtelen

megöregedtek volna. És a vén pásztor siralmas nyöszörgése úgy hangzott,

mintha mindannyiuknak a hangja lett volna.

– Kialszik a tűz. Egy darab fát. Egy darabkát…

Az asszony apró topogással indult el a fal mentén. Csak mikor már

egészen körüljárta a kunyhót, fogta fel, hogy mit keres. Újból kezdte. A

sötét szegletnél lehajolt és mintha jeges, fekete vízbe nyúlna, előre

tólta a kezét.

– Hamar… Kialszik…

Az öreg asszony felegyenesedett. Megnyúlt, ólomszínű arcában hangtalanul

nyílt kerekre a szája. Két üres keze gyámoltalanul meredt csípője

mellett a levegőbe.

Mindannyian ránéztek és ő lassan, ijedten kezdte ingatni a fejét.

Mila oda ugrott és megragadta a vállát:

– Elfogyott?

Halkan akarta volna kérdezni, hogy a többiek ne hallják, mégis

rikácsolt, mikor beszélt.

Ilia arca egyszerre vérvörös lett, aztán szürke, mint a kövek a falban.

– Megfagyunk, – mondotta sokszor egymásután és hangja alig hasonlított

emberi hanghoz.

– Megfagyunk! – ordította Luca túl hangosan, hogy az atyja is meghallja,

hogy ő is féljen, ha már mindennek az oka volt.

A rémület a szeglet felé hajtotta valamennyiüket. Senki sem hitt a

másiknak, mindenik kapkodva keresett a sötétben.

A hadonászó kezek már régen lehanyatlottak, de az emberek még mindig a

földön térdeltek.

Luca volt az első, aki felszökött, aztán menekülve ugrott az ajtónak.

Egyszerre tágra nyílt a szeme, csupa fehér lett, mintha hóval lenne

tele. Keze irtózva csúszott le a reteszről és begörbült ujjakkal kapott

a fejéhez…

Ilia mozdulatlanul nézte őt. Közben olyasmit érzett, hogy valami ide-oda

kezd billenni az agyában és fenekestől felfordul a homloka mögött.

Az öreg asszony fásultságát visszatérítette a többiek rémülete. Elővette

a baltát és egymásután feldarabolta a pásztorbotokat. Óvatosan tett egy

darabka fát a pislogó hamuba és megint csak fújni kezdte a tüzet,

csendesen, megindítóan, mintha semmi se történt volna.

Luca falánk szemmel leste a lángot. Mila és a gyerek összebújt. A füstös

kis meleg átjárta a testüket és maguk sem tudták miért, megint

reménykedni kezdtek. Talán eláll reggelig a havazás. Talán feljönnek

értük a pásztorok. A tűz fölé tartották a kezüket. Fenn, a mennyezeten

óriás kezek szétterülő árnyéka látszott. A gyerek bárgyún nevetni

kezdett, aztán hirtelen abbahagyta és ijedten húzta fel a vállát, mintha

nevetésével egy kést hajított volna a feje fölé, mely mindjárt vissza

fog esni reá. De a kés beletörött a levegőbe. Nem volt sehol. És a csend

rettenetes lett.

Ilia két tenyerébe temette az arcát, hogy semmit se lásson többé.

– Megfagyunk, – dünnyögte szinte titokzatosan, de már nem értette, mit

jelent ez. Közben a kékvirágos köcsögre gondolt, melyben gőzöl a forró

tej a tűzhely szélén. Világosan kezdte látni a nagy buzavirágokat a

köcsögön. A rőzsét is látta a padka mellett, a dohányt az asztalon. És a

huga énekel… Míg erre gondolt, könnyei lassan csurogtak végig az arcán.

– Ő énekel – mondotta szeliden – és én megfagyok.

Ezalatt nagy és sötét lett a hegyek éjszakája és az ablak előtt, a

tűzfény kifelé küzködő világosságán, mint meghalt ezüst lepkék, estek

keresztül a hópelyhek.

Senki se bírt aludni.

A pásztorbotok már elüszkösödtek a parázsban. A lócát darabolták fel.

Utána a küszöb korhadt deszkája került a tűzre, a gyerek egyetlen

játéka: a fütyölős faparipa, a rongyok, a szemét.

És a reggel még mindig nem tudott megvirradni. Luca dideregve kúszott az

apjához. Kihúzta a nyirkos szénát a teste alól és a parázsba vetette. Az

öreg könyörögve nézett reá, de nem védekezett.

Ez volt az utolsó eltüzelni való. Ezután nem volt más egyéb a házban. És

kinn sem volt semmi a hegyeken, se fa, se bokor. Halott kövek a halott

hó alatt.

A széna füstölt. Apró gomolyok futkostak az emberek lába körül, épp úgy,

mintha szürke patkányok hemperegtek volna elő a tűzből. Fölfutottak a

falon. Elbújtak a föld alá. Megint előmásztak és közepükben kék láng

ágaskodott. A széna szálai vörösek lettek, mint az izzó drót és

csavarodva zsugorodtak össze.

Némán, kétségbeesetten nézték mindannyian. Egy marok széna, aztán

egészen hideg lesz. Egy marok széna az élet, aztán meg kell halni.

A füstpatkányok megint előmásztak a tűzből. Egy pillanatra nagyon sokan

lettek. Ellepték a kunyhót. A külső sötétség pedig erőszakosan kezdett

befelé ömleni az ablakon. Feketén tódult át a kövek között, az ajtó

résein, megfogta a falat, a görnyedt hátakat. Aztán előbbre csúszott… az

arcokat törölte el. Egyszerre nem látszott többé semmi. És a kifosztott

kunyhó iszonyodva sóhajtott fel a sötétben.

Rémült bénulás fogta el az embereket. Gondolataik már nem követték

egymást. Mint fájdalmas lökések, járták át nagy időközökkel öntudatukat.

– Meghalunk…

A sötétben hirtelen nagyobb lett a hideg. Kínja beleharapott az emberi

húsba, megmarta az arcokat, a csontokat kezdte rágni.

Egy ujabb lökés jött az emberek fejébe. Felfogták, hogy soká tart, amíg

meg lehet halni.

Az átfagyott tető reccsent egyet-egyet. A kutya türelmesen,

reménytelenül vonított. Valaki nyöszörgött. Valaki jajgatva imádkozott.

Valaki káromkodott. Aztán abba maradt minden, mintha a kunyhó

hallgatóznék az éjszakában és megint csak újra kezdődött az egész.

Az ablak üvegjén megfakult a feketeség. Ismét látszottak a hópelyhek.

Nagy lomha pihék. Néha megálltak a levegőben, zeg-zugosan botorkáltak,

aztán rohanni kezdtek és veszettül követték egymást. Közöttük jött be a

reggel a házba. Émelyítő fehér világosságában csak az arcok maradtak meg

kékes foltokul.

Megint multak az órák. Az ablak üvegje meghasadt, az ajtón repedések

támadtak a hidegtől. És az emberek olyan gépiesen mozogtak a négy fal

között, mint a csendes őrültek. Az időre már nem emlékeztek. Nem tudta

megmondani senki, mennyi telt el belőle. Olykor világos volt, olykor

sötét, de a hó azért csak hullott tovább.

Ilia nem nézett ki többé az ajtón. Az öreg gazda sem küldte már. Beesett

arccal, kiálló sárga pofacsontokkal nyúlt el a hátán, mint egy lélegző

halott. Luca összehúzódva feküdt mellette a földön. Fagyástól dagadt

képébe belenyomódtak az elszenesedett szilánkok, mégsem emelte fel a

fejét. Csak a lábát mozgatta lassan, furcsán, hogy el ne haljon egészen.

Az asszony, mikor senki se nézett rá, lehúzta magáról a ködmönét és a

gyerekre terítette. Hadd éljen, amíg tud, úgyis kevesebb ideje volt

eddig, mint a többinek. Közben fennhangon kezdte mondani a haldoklók

imádságát. Mikor befejezte, mintha valami eszébe jutott volna, az

ablakhoz vánszorgott. Dereka egy ideig bizonytalanul hajladozott a ferde

nyilás előtt, aztán megfogódzott kétoldalt a kövekben és kinézett a

hegyomlások irányába, oda, hol Krisztus feszülete állt.

Mila követte az anyja tekintetét. Luca is felült, a többiek is arra felé

néztek. És ebben a percben egy sokszor visszaűzött és legyürt gondolat

vonaglott át az arcokon. Mindannyian zavarodottan pillantottak a földre

és olyan kusza mozdulattal vetettek magukra keresztet, mintha fejükről

és vállukról akarták volna leszaggatni a vallást, az ájtatos hitet,

valamit ami nem látszott és mégis gúzsba kötötte a testüket.

Luca szólalt meg elsőnek. Gyáva, rekedt hangja kimondta mindnyájunknak a

gondolatát.

– Az a kereszt fából van…

Többet nem mert mondani. Elég volt. A rég kisértő gondolat előjött a

lelkek titkolódzó sötétjéből. Élni kezdett, hatalmasan, követelőn,

betöltötte a házat, nem maradt tőle másnak helye. És a halálfélelemtől

kitágult szemgolyók az ablak felé fordultak.

Az a kereszt fából van… Az emberek agyában kinlódva küzdött a homályos

hit és a rimánkodó életösztön. Mellük nyugtalanul lélegzett, megfagyó

lehelletüktől szaggatottan füstölt a szájuk. A vad hideg pedig, mint

emelkedő jeges víz szállt a talpuktól a szívük felé.

– Megfagyunk, – dadogta Ilia és félig lehunyt szemmel Milára nézett.

A leány arcán könnyek folytak végig, az állán megkeményedtek, de ő már

nem bírta felemelni a kezét, hogy letörölje őket. Félrenézett és közben

reszketett egyenletes, kínzó reszketéssel, amitől a csontjai fájtak.

Ilia erőlködve nyitotta ki egészen a szemét. Mila nyaka idegenszerűen

ferdült oldalt. Teste csúszni kezdett a fal mellett a föld felé. A

legény fel akarta fogni. Elkésett. Mila, két tenyerét kitárva, csattanva

terült el a hideg hamuban.

– Megfagyunk, – de most már sötét dühvel mondta ezt a szót, melynek

értelme elkopott a végtelen ismétlésben. – Megfagyunk! – orditotta, –

pedig a kereszt fából van.

Egy szökéssel talpon állt. Mozdulata feltörte a dermedést az átfagyott

házban. Mintha a kunyhó mégegyszer, utolszor kinyitotta volna félholt

szemét, mindenki reá nézett. Mindenki küldte őt, hangtalanul,

könyörögve, tegye meg azt, amit senki se mer megtenni.

Luca négykézláb mászott a baltáig és félszegen tólta Ilia felé. Az

asszony szolgálatkészen félrehúzta a reteszt.

Egy pillanatra beáradt a külső világosság a haldokló kunyhóba és a hó

mint fehér rém tódult a küszöb felett. Ilia mögött becsapódott az ajtó.

A ház újra elsötétült és a csend olyan nagy lett, hogy az ablak repedt

üvegjén hallatszott, amint a hópelyhek halkan hozzá verődtek.

Szörnyű finom kis nesz. Mintha halottak jeges, fehér újjai kopogtattak

volna az ablakon, hogy eresszék már be őket a házba.

Kinn, Ilia vergődve távolodott a havon. Olykor elbukott. Olykor

lesüppedt. Csak a fél teste látszott. Kis vártatva megint előtünt,

mintha alulról tólták volna fel és megint elmerült, mintha visszahúzták

volna.

Egyszerre ott térdelt a sziklaparton, a feszület előtt. Két karját

többször egymásután felemelte a levegőbe, mint a megfagyó madarak

csapkodó szárnyukat. Aztán lehorgasztotta a fejét. Lassu zsibbadás lepte

meg. Közömbös lett előtte minden, a szenvedés is, a félelem is, a halál

is. Nem akart volna többé lélegzeni. A hideg levegő járása fájt a

mellében. Szerette volna lehunyni a szemét. Legyen vége hamar mindennek.

És közben mégis hallotta, amint az előbbeni akarása, az ő hangjával

beszél gyöngén, messziről és könyörög az Urhoz bocsássa meg, amit neki

meg kell tennie, mert olyan nagyon szereti azt a leányt, aki nem szereti

őt.

Mintha feleletre várt volna, bágyadtan hátraeresztette a fejét.

Szorongó némaság áradt szét a tájon. Fehér csend hullott a magasból,

fehér csend emelkedett a mélységekből. És az őrjitő csenden át ég és

föld között, végtelen ringó hófal nyargalt körben. Az ég valahol messze

fenn, a föld valahol mélyen lenn lehetett. Nem látszott belőlük semmi

sem. Közöttük csak hó volt már a világon és Krisztus és az ember.

Az ember felkapta a baltát és belevágta a keresztbe.

A kunyhóban nem mertek többé az ablakra nézni. Mintha egy közelgő

ökölcsapástól féltek volna, mindannyian válluk közé húzták fejüket és

össze-összerezzenve vetettek magukra keresztet.

Egyszerre megálltak a kezek a levegőben. Fojtott recsegés hallatszott át

a havazáson. Az emberek egész testükkel hallották ezt a hangot. Aztán

távoli zuhanás zaja tört be a házba, tompán, ünnepélyesen, mint mikor

egy élő fa kidől.

Percek multak el, míg Luca fel merte emelni fejét az ablaknyilásáig.

Kinn egyenletes, fagyos fehérség volt minden. A Megváltó feszülete nem

állt többé a kiugró sziklán ég és föld között.

Ilia félni kezdett. Mióta a kereszt ledült, borzasztón egyedül volt.

Hátra pillantott. Szeme segítséget kért a kunyhótól. Halálos fáradtság

és végtelen kétségbeesés volt ebben a tekintetben. De Luca feje

visszarándult az ablaknyilásból és ő magára hagyatottan, kapkodva,

mintha tüzes vashoz nyulna, lefeszítette az Ur bádogképét a keresztről.

Mialatt a kezében tartotta, sírni kezdett, arcához szorította a rozsdás

bádogot és sokszor megcsókolta rajta a kihullott szegek nyomát. Aztán

áhítatosan letette maga mellé Krisztus képét a hóba és széthasogatta a

fát.

Karjában vitte be a feldarabolt keresztet a házba. Vitt annyit, amennyit

elbírt, még egyszer fordult és még sokszor. Melle vonaglott az

erőlködéstől, szétzilált haja a szemébe csüngött.

Mikor utolszor húzta be maga mögött az ajtót, Milára nézett, mintha

várna valamit, aztán bátortalalanul körüljártatta szemét a kunyhóban.

Az emberek könyörgő tekintettel meredtek rá, de senki sem szólt hozzá,

senki sem nyúlt a kereszt fájához.

Ilia felsóhajtott. Megtörölte ködmönébe a kezét és hozzáfogott, hogy

tüzet élesszen a széttiport, régi hamuban. Soká kellett dörzsölnie a

fát, karja mindegyre lehanyatlott. Sok kénes gyufa kilobbant. Végre egy

szikra éledt. Kicsiny vörös szem, mely belenézett az emberek szemébe.

Vinnyogó öröm tagolatlan hangja járta át a levegőt.

Egyszerre temérdek apró szikra villant fel a forgácson. Finom ropogás

hallatszott, mintha egerek rágták volna a fát. Szép, élő pattogás. Füst

kelt. A nyirkos fán sisteregve forrt a nedvesség és fellobbant az első

láng. A szegletből elvadult, gémberedett alakok vonszolták magukat a tűz

felé. A begörbült kezek kinyiltak, nyomorék, görcsös újjak mozogtak a

levegőben, az arcok előre tolódtak. Szinte fájt a bőr az emberek képén,

ahogy a tűz sütötte őket. De ez a fájdalom jó volt, mert élet volt és

állati meghatottsággal tükröződött vissza a szemekben.

– Még… még…

Ilia egy nagy hasábot tett a lángra. A nedves fa elnyomta a tüzet, aztán

mint vörös fúró süvöltött keresztül a fán egy láng, mely kerek lyukon

bujt át és sziszegve nőtt a levegőben.

Megértették mindnyájan… A magányos láng a kereszt szögének helyén tört

elő és fényénél egy pillanatig látszott Krisztus fejének formája, mely a

megfeketedett fában világosan maradt meg a bádog-kép alatt. Aztán, mint

izzó vér borította el a tűz az oldaltcsukló fő tövises vonalát; víz

freccsent a levegőbe… Pattogó szikrák hullottak szét.

Az emberek borzadva néztek össze, titkosan, lopva, úgy, hogy Iliának ne

szóljon a tekintetük.

És míg az alacsony tető alatt erősen lobogott a láng, kinn ritkulni

kezdtek a hópelyhek, mintha elolvadtak volna a kunyhó melegétől, mintha

a kereszt égő fájából a tűz és az élet gyönyörü feltámadása szétáradt

volna az egész világra.

A hegyek tisztán és fehéren álltak körben a kis kunyhó felett, benn

pedig megint emberekké lettek az emberek.

– Te tetted, – mondotta Luca és félrerugta a baltát, mintha bűnös

szerszám lenne. Az öreg pásztor a tűzhöz kúszott és rossz pillantást

vetett Ilia felé. Mila, mialatt melegedett, idegenül nézett a legényre.

Az asszony és a gyerek közel bujt egymáshoz, mintha ellenség volna a

házban.

Ilia magányosan állt a kunyhó közepén. És mialatt hatalmasan élő lett a

kereszt melege, mint egy szentségtörőtől, elhúzódtak tőle a megmentett

emberek.

A fuvola.

Adimanthos kertjeiben Lais szépségét ünnepelte az istenek városa.

Korinthos virága összegyült. A fáklyák rózsák között égtek és eltaposott

rózsák vérétől piroslott a peristylion márványa. Az árnyékban kymbalonok

csendültek. Háromlábú urnákból tarsosi fűszerek füstje emelkedett. Az

aranykelyhekben az aranynál gazdagabban csillant fel a bor és az

oszlopok körül fiatal rableányok szőtték nesztelen táncukat.

De ki látta a táncolókat? Ki hallotta a zenét? Lais hatalmának voltak a

foglyai mindannyian.

Biboros nyugágyát koszorúban fogták körül az ódák és szobrok mesterei,

szellemes bölcsek, tékozló kéjencek, dús kalmárok, tengerjáró

kalandorok, barbár országok idegen fejedelmei. Forró leheletüktől

megingott a fáklyák lángja, reszketett az éji lég. Korinthos szomjazott.

Lais mosolyogva vetette hátra rózsakoronás fejét. Lassu pillantása alatt

elsápadtak az arcok.

– Aphroditére! – kiáltotta a szobrász Myron. – Te szebb vagy a

szépségnél. Egyetlen csókodért átlépném Hades kapuját és az Acheron

agyagjából formálnám meg szobrodat.

– Én élni szeretnék egyetlen csókodért, ó Lais, hogy megtaláljam benne

az örök igazságot, – mondotta Aristippos, a kecses ifjú bölcs.

Egy gazdag bithyniai kalmár merészen hajolt a hetaira fölé.

– És én, hajad aranyáért oda adom minden aranyomat, felajánlom minden

rabszolgámat, ha rabszolgám akarnál lenni és ha házamba jönnél, tied

lenne házam a kraneai úton.

Lais hallgatagon mosolygott tovább. A syriai fejedelem szemében vad

tűzzel lobbant fel a kivánás.

– Napjaidért, ó Lais, egy egész birodalmat kinálok én, melyet

aranyfövényes folyó szel át és egyetlen éjszakádért Aegeos tengerének

egy myrthus-fedte szigetét vetem lábad elé.

Halk moraj kelt. Egy beesett arcú költő, kit Euripidesnek hívtak,

megcsókolta Lais saruját.

– Ne hallgass rájuk. Többet adnék mindenkinél. Ők csak meghalni, csak

élni akarnak érted. Fogollyá akarnak tenni aranykincsben, koronák

abroncsában. Én kytharám játékában a halhatatlanságot kínálom neked.

Lais elfordította a fejét, mintha fáradt lenne. Tekintete a vén bölcsre

tévedt, ki rongyaiban gúnyosan hallgatott oldalán.

– És te, Attika legszellemesebb koldusa, te nem igérsz és nem kérsz

semmit?

Diogenes, mintha messziről jönne vissza, tétován emelte fel kopasz

fejét.

– Lais, emlékezem, egyszer Alexandros, a makedoniai elémbe állt és én

csak arra kértem, ne vegye el tőlem árnyékával a napot. Téged csak arra

kérlek,… állj közém és a nap közé.

– Jó Diogenes, ha be akarsz lépni házamba, előztesd meg magad tízezer

drachmával.

A vén bölcs felsóhajtott:

– Neked kevés, nekem sok volna, sok arra, hogy megvásároljak egy

kiábrándulást.

De a hetaira már nem figyelt szavára. A peristylionon ebben a

pillanatban egy ifjú ember haladt át. Ránézett és nem bírt mosolyogni

többé. Oda engedett kezét elvonta a syriai fejedelemtől. Összemarkolta

nyugágyán a virágokat és a férfiak arcába dobta, hogy elhárítsa magáról

sovár tekintetüket.

– Elég volt! Menjetek! Küldjétek hozzám Doriont.

Ellenséges csendben követte mindenki Lais tekintetét és zúgolódva

húzódtak el tőle a hódolók. Diogenes gúnyosan nevetett; Myron az

isteneket káromolta, a többiek pedig egyszerre meghallották a zenét,

meglátták a táncoló leányokat. A szomjúság kifáradt és a vendégek

elszéledtek a kertek éji árnyékában.

A hetaira felemelkedett a biborról és fejedelmi mozdulattal hívta

magához az ifjút. Dereka körül, mint élő virágon a harmat, megcsillantak

a gyöngyök.

– Dorion! Jer hozzám, oly régen várlak!

Az ifjú korinthosi habozva közeledett. Arca szép volt, akár egy

érintetlen leányé, a szeme hideg és kegyetlen, mint a kényurak szeme, az

alakja karcsú és izmos, mint azoké az athlétáké, kiket Myron örökített

meg. Lais szerelemmel szerette őt, habár csak egy névtelen költő volt,

aki ódáit a külvárosok népe előtt énekelte.

– Miért futsz előlem? Miért vágyódom egyedül utánad? Hát nem tudsz te

szeretni?

– Téged, ó Lais, nem akarlak szeretni. Úgy mondják, mestere vagy a

furfangos bűbájnak, mellyel össze lehet törni a férfiak szívét. Az

elmúlt isthmosi játékok idején Klinias is miattad vetette le magát az

Akrokorinthos faláról, pedig ő jó volt és neked adta minden javait.

– Nekem higyj, ne a többieknek…

– Hogyan hihetnék neked, ó Lais, hisz magad is csak egy gyönyörű

hazugság vagy.

– Minden hazugság a földön. A szépség a múlandóság hazugsága, a szerelem

a régi sötét ösztönök hazugsága és a világ boldogsága… az asszonyok

hazugsága. Szeress engem, ó Dorion, és én megtanítalak a boldogságra.

Lais enyelegve simította végig az ifjú ember mezítelen karját.

– Ne illess! Én olyan kezeket szeretek, melyek csak vélem enyelegnek,

olyan ajkakat szeretek, melyek csak engem csókolnak. A pirenei vizekre!

Nem tudnálak szeretni, mert szemed sötét árnyékában mindig azokat az

éjszakákat látnám, melyeket más karok között virrasztottál át, a

csókjaidban mindig annak az aranynak a csengését hallanám, amellyel

megfizettek.

– Hát azért nem szeretsz, mert mindenki szeret, mert Lais vagyok? Ó,

Dorion, ha tudnád!… Jer, hallgass reám. Figyelj. El akarom mondani,

hogyan lettem hetaira.

Dorion egy párnát vetett a földre és kelletlenül ereszkedett le rá a

nyugágy mellé. Lais legédesebb, leghalkabb hangján beszélni kezdett.

– Tengeren túl születtem. Kicsiny fuvolásleány voltam. Társnőmmel

eljártam a lakomákra, a nászünnepekre, a temetésekre; és így kerestem

meg kenyeremet. Egy napon, – nem felejtem el soha, – a kikötőbe,

valamilyen csapszékbe hívtak a hajósok és egy részeg tengerész

összetörte a fuvolámat. Sírtam egész éjjel, jajgattam virradatig.

„Összetörték a fuvolámat. Hogyan fogok megélni ezután?“ És ott sírtam

még akkor is az ajtóm küszöbén, mikor az új nap fölkelt, mikor társnőm

egy másik fuvolásleánnyal haladt el mellettem a sikátorban. Rózsakoszorú

volt a hajukba fonva, átölelve tartották egymást, – nevettek és vígságuk

megsebezte magányos szívemet. Nem tudom, hogyan, ekkor hirtelen eszembe

jutott egy leány, aki az én utcámban lakott, aki épp olyan szegény volt,

mint én és mégis byssosból szőtt peplost és borostyánkőnyakéket viselt.

Pedig neki sem volt fuvolája. De estende, mikor azúrszínű lett a város,

mintha az ég szállt volna le a házak közé, kinn kóborolt a kanyargó

sikátorokban, megközelítette a férfiakat és… reggelre mindig volt egy

ezüst drachmája. „Egy ezüst drachmán új fuvolát vehetnék“ – gondoltam

szívdobogva. És este, mikor a város egészen kék lett, elindultam én is a

kanyargó, szűk sikátorokban és félénken megközelítettem egy férfit. Rám

nézett, a hajcsárok tekintetével, akik a fölkínált állatot vizsgálják:

„Szép vagy, fiatal vagy!“

Lais nagy szeme fátyolos lett és fátyolos lett a hangja is.

– Másnap reggelre megvolt az ezüst drachmám. „Soha többé! Soha többé!“

És elindultam, hogy megvegyem a fuvolát. Minden istenekre! az volt

egyedüli gondolatom. De mentemben el kellett haladnom a vén kapu alatt,

melynek árnyékában a tarsosi kalmárok szivárványos üvegekben

illatszereket árultak. És én olyan régen vágytam egy szivárványos,

illatos üvegre, olyan régen! Nem, nem akartam megvenni. A fuvolát

akartam, csak a fuvolámat. Mégis megkérdeztem mennyi pénzért adnák. Egy

ezüst drachmáért! Kezembe vettem az üveget, hogy közelebbről lássam. De

jaj nekem, egy pillanat múltán a tarsosi emberé volt a drachma, enyém az

illatszer… és fuvolám nem volt.

Megint csak sírtam, sirattam magamat, sirattam a fuvolámat. És este,

mikor újból azúrszínűvé lett a város, újból kinn kóboroltam a kanyargó

sikátorokban és megközelítettem egy másik férfit és reggelre volt egy

másik ezüst drachmám. Siettem, siettem, hogy megvegyem a fuvolát. Higyj

nekem, a kalinitide Athenére, nem volt más gondolatom, csak ez. De amint

mentem, el kellett haladnom a syracusai kalmárok előtt, akik az Agorán

ezüstpikkelyes kigyó-karpereceket árultak. És én gyermekkorom óta

kívántam egy ilyen hajlékony ezüstkígyót a karomra. Tudod, minden

leánynak volt a városnegyedünkben, csak nekem nem volt… A syracusai

kínálta, félrefordítottam a fejemet. Aztán csábítóan rábeszélt és én

visszanéztem… Már a karomra csavarodott az ezüstkígyó és – fuvolát nem

vettem aznapon sem.

Lais elhallgatott, a szeme nedves lett és lepillantott a mellére, mintha

könnyét keresné a gyöngyök között.

– Ó, Dorion, és azután is estende, mikor a város megtelt azúrral, mintha

az égnek a tükre lenne, nem egyszer bolyongtam a tekervényes, szűk

sikátorokban és megközelitettem a férfiakat. De hídd meg, mindig újra

csak azért, hogy legyen egy ezüst drachmám, hogy megvegyem a fuvolámat.

És még sem vettem meg soha!… Igy lettem az az isteni Lais, akinek

Korinthos népe szobrokat emel templomaiban, az a híres Lais, akit

egyedül Dorion nem szeret.

Fölállt, két keze közé fogta az ifjú fejét, gyöngéden hátra hajlította

és belemerítette a szemébe egész győzhetetlen szépségét.

– Ne hagyj ez éjszaka magamra. Maradj velem!

Mintha felhők szálltak volna föl Dorion szeme mélyéből, homályos lett a

tekintete, de ő azért mégis nevetni akart:

– Szép vagy! Fiatal vagy…

És elindultak együtt Lais háza felé.

Adimanthos kertjeiben megszüntek egy pillanatra a hangok, a hymnusok, a

táncok. Mintha hirtelen szorongás gyötörte volna a lombokat, a

virágokat, elakadt a kertek lélegzete. Lais ment el… És Dorionnal lassan

haladt a kytherei rózsafák között, a csillagok alatt. Nyomában halkléptű

rabszolgák vitték az üres hordágyat.

Elérték a házat. Az oszlopokon myrthuságak fonódtak össze. Nászvirágok

koszorúzták az ajtót. És a hetaira királyian lépett át a küszöbön.

… Mire eljött a rózsaújju hajnal, a mámorban földúlt nyugágy mellett,

Lais a rableányok alázatával ült a földön. Haja aranyfényű és súlyos

volt a vállán, mint a szent szobrok bronza és ibolyaszínű szemében,

melyet mérhetetlenül megnagyított az éjszaka, szomjasan koldult a

szerelem.

Dorion azzal a diadalmas megvetéssel tekintett le rá, mellyel a férfi

arra az asszonyra néz, akit szerelem nélkül ölelt. Összecsatolta vállán

köpenyét és kegyetlen mozdulattal egy ezüst drachmát vetett a hetaira

térdére.

– Lais, ezen a drachmán vedd meg végre a fuvoládat.

Elment. Belélegzette a tenger sós fuvallatát, biztos lábbal tiport végig

a harmatos földön.

A nap átragyogta a világot. A kertekben Lais rabnői énekelték a virradat

hymnusát és a völgyi utcából egy csapat aethiopiai közeledett a

márványoszlopos házhoz. A syriai fejedelem birodalmakat érő ajándékait

hozták Korinthos legszebb asszonyának.

Dorion fiatalnak és erősnek érezte magát és elűzte az éji képeket.

Hanem aztán este, mikor az új hold ráhajlott az Akrokorinthos ormára és

fölékesítette a tengerparti város márványhomlokát és ezüstöt öntött a

kettős öböl vizébe, az ifjú dalnok, mint hirtelen szárnyas erőt érezte

visszatérni szívére Lais nagy óráját.

Ajkán újra élt a Lais isteni ajka, szemében újra égett győzelmes

pillantása és lüktető vérében kigyuladt a hetaira valamennyi csókja. Az

éjjeli láz kiszárította a torkát. Vágytól őrjöngve, emésztő, vad

szomjúságában futni kezdett a völgyi utcán át a kertek felé és sápadtan,

lihegve ért el a márványoszlopos házhoz.

De az ajtó zárva volt, mintha soha többé nem nyílna ki; és odabenn, a

világtalan falak között, halkan sírdogált egy fuvola hangja.

A veszély.

A tenger nagy és erős volt, az asszony kicsiny és öreg. Vizes, szürke

szemmel nézték egymást és titokzatos dolgokat mormogtak.

Aztán jött a szél és közbekiáltott. A hullám vijjogva csapott föl a

révgátra, szétömlött a köveken és megint visszafolyt. Messze, a hideg

szürkeségen fehér tajtékú forradások villantak föl szüntelenül.

Az asszony begörbített háttal, pislogva állt a parton. Nem szitkozódott.

Türelmes mozdulatokkal simította ki arcából lobogó ősz haját és arra

felé nézett, ahol az ólmos víz az ólmos égig ért.

Mióta réges-régen, a halászfalu temploma körül járni megtanult,

mindennap eljött ide. Valamikor az atyját várta, aztán a férjét, a fiát…

az unokáját. Várni, várni: asszonyok sorsa! És ő egy egész életen át

várta azokat, akik sokszor elmentek és csak egyetlen egyszer nem jöttek

vissza. A tenger kifürkészhetetlen, nem mindig adja vissza a partnak a

halászokat. A part pedig vár, mint az asszonyok, vár, vár és két karját

kitárja.

A halászfalu utcáján egy pár nehéz cipő kopogott végig. A terecskén

hangosak lettek a lépések a visszhangban. A templomküszöb előtt

elhallgattak egy pillanatra… annyi időre, míg valaki térdet hajt, aztán

felelgetve kattogtak tovább egymás mellett a tenger felé.

Egy asszony fordult ki a parti ház mögül. A révgát irányába nézett és

erőlködve, hajlottan igyekezett előre, mintha a sótól sűrű levegőn át,

fejével akarna magának lyukat fúrni. Mögötte egy másik jött. Hátrább még

egy. Megint kopogott egy pár otromba cipő a templomfal alatt.

Már négyen álltak a révgát partján; kemény ajakkal, félig lehúnyt

szemmel, lihegő mellel. A falu felől pedig jöttek mások, egyenként,

szótlanul és a nehéz, vörös arcok szinte világítottak a végtelen

szürkeségben.

A házak testében kinyíltak az alacsony ajtók. Csoportosan kezdtek jönni

az asszonyok. Mögöttük vén tengerészek ballagtak, olyan mozgással, mint

az ingó bárkák. Kevesen voltak. Ráncosképű, kicsiny öregek, akiket

meghagyott a tenger. Szemük kifakult a régi viharokban. A bőrük száraz

és kemény volt, mint az avult vitorla. Félfülükben apró függő lógott.

Mikor a révgátra értek, nyakukba húzták a bojtos, kötött sapkát és

leültek a kövekre. Aszott kezük, mint a parton száradó tengeri moszat,

tétlenül zsugorodott össze az ölükben. Fogatlan ínyükkel erősen

szorították a rövidszárú tengerészpipát és lassan szítták, hogy estig

eltartson benne a dohány. Ritkán szóltak, olyankor is csak az időről.

Közben sokat köptek, de mindig a föld felé, soha a tengerbe.