Egyre ritkábban nyitom fel ezt a könyvet. Mióta Párisban vagyok, most
írok bele először. Most is csak egy pár sort, és most is csak azért,
hogy védekezzem… – ki ellen?… egy néma vádló, önmagam ellen!
Az igaz, hogy sok a tennivalóm. A lekötöttségem nem kevesebb, mint volt,
mert azokat az órákat, a melyeket otthon az iskola foglalt le, most el
kell pazarolnom, a herczeg kedvéért; a munkám pedig több, mint valaha,
mert ugyancsak össze kell szednem magamat, hogy megbírjam azt a terhet,
a melyet ez uj élet rótt rám. Nem mondhatom éppen nagy áldozatnak, hogy
teljesítettem a herczeg kívánságát, de végre is elestem egy kevés
jövedelemtől, másfelül pedig jóval többet kell költenem, mint otthon;
tehát többet kell festenem, mint azelőtt, nagyon szorgalmasnak kell
lennem, ki kell használnom minden időmet. Mert annak nem akarom kitenni
magamat, hogy az önérzetem csődbe kerüljön… hogy, miután egy darabig ugy
viselkedtem, a mint a jóérzésem kívánta, végül mégis csak meg kelljen
fizettetnem azt, a mit hálából s »barátságból« tettem.
És – utóljára, de nem utolsókép említem – az uj élet, a költözködés, az
idegen környezetbe való beleilleszkedés, egyszóval ez a nagy változás
sok olyan aprólékossággal jár, a melyek minduntalan megfosztanak a
szabad perczeimtől.
Bizony, nem igen jutok hozzá, hogy naplójegyzeteket irjak. Most már nem
kell keresnem az elfoglaltságot; inkább azt a félórát kell keresnem, a
mikor egészen a magamé lehetek.
De még se tudom megbocsátani magamnak, hogy: lám, már elhanyagolom ezt a
könyvet!
Ha egészen őszinte akarok lenni magammal szemben – soha se esett ennyire
nehezemre a teljes őszinteség! – meg kell vallanom, hogy: nem, nem csak
azért történik, hogy most már ritkábban veszem elő ezt az én
_breviárium_omat, mert most már több a munkám; s több az
elfoglaltságom!… Meg kell vallanom, hogy van ennek egy más oka is.
És ez az ok az, hogy: igen, nem tagadhatom le magam előtt, azok az
aprólékosságok, a melyek uj életemmel együtt járnak, nemcsak
lefoglalnak: el is szórakoztatnak!
Az uj benyomások, ha akarom, ha nem akarom, minduntalan lekötnek és –
elvonnak a régiektől.
Nem kerestem az elszórakozást. Nos, ha én nem mentem utána: a szórakozás
eljön értem.
Az élet – az az élet, mely csupa feledés! – lassankint mégis csak
magával ragad!…
Istenem, milyen hitvány is az ember!
*
A jelen – vagy a hogy a nálam könnyebbvérüek mondják: »az élet« –
érezteti velem hatalmát.
Még a gyermekem is mintha öntudatlan eszköze volna a világrendnek, mely
elvon a multtól.
Már ő is – egyre ritkábban emlékeztet s egyre gyakrabban elszórakoztat.
Már nem egészen az anyja; a hogy növekszik, mind jobban kezd hozzám
hasonlítani.
Lassankint elveszíti, a mit az angyaloktól kapott. Már nem gyermek; már
kis fiú.
Kezd kifejlődni egy uj akarattá, a mely eddig még nem volt; valakivé, a
ki eddig még nem élt; a ki eddig még soha se mutatkozott, akármilyen
régóta áll a világ. Kezd külön egyéniséggé válni.
Egy uj Én növekedik mellettem. Vannak vonásai, a melyek a multból valók,
s a melyekre boldogan ismerek rá. Vannak vonásai, a melyek hol
megmosolyogtatnak, hol megdöbbentenek, mert mintha a tűkörbe
pillantanék. De vannak uj vonásai is – mert ez az uj lény már sem Ő, sem
én, hanem kettőnkből egy harmadik.
Egy uj élet apró jelenségei vonják magukra, s egyre hosszasabban, a
figyelmemet, az érdeklődésemet; és ez a mind változatosabb jelenség,
mind élénkebb mozgás, mind gazdagabb élet mind jobban elfedi előlem a
multat, a melynek kedves képét amúgy is egyre több és egyre sűrűbb
fátyol takarja el révedező szemem elől – a mely még el-elmereng, de már
néha elfelejtkezik!…
Egy uj kis ember kezd parancsolgatni mellettem. A kinek vágyai,
érdeklődései vannak. A ki a jelennek él; és a ki nem törődik a multtal.
És ennek a kis embernek az érdeklődései – csakugyan parancsolnak nekem.
Hogy mennyire parancsolnak, csak azóta veszem észre, a mióta Párisban
vagyunk.
A költözködés kalandjai, az utazás, az uj környezet bőséges érdeklődést
keltettek ebben az uj – még oly friss! – figyelemben; és hamarjában az
apró vágyak egész sokaságával ajándékozták meg ezt az uj, erős akaratot.
Az észrevevő képesség és az akarat különben is abban a korban fejlődik a
legrohamosabban, a melybe Palika most jutott el. S ez a fejlődő erő, a
mint egyszerre gazdagabb táplálékhoz jutott, oly hirtelenséggel kezd
növekedni, a mely gondolkozóba ejtett.
Ez a fejlődő erő uj kötelességeket ró rám.
Kezdem átlátni, hogy remeteségem, zárkozottságom, meg az, hogy féltettem
minden szellőtől, egy kissé ártalmára volt neki.
Nem adtam neki elég teret ahhoz, hogy minden ereje szabadon
fejlődhessék. Ha nem zártam el attól a levegőtől, a melyre a testének
van szüksége – ahhoz a levegőhöz, a melyet a lelke kíván meg, eddig nem
igen jutott hozzá… legalább is: nem volt annyi levegője, a mennyi a
lelkének kellett volna.
Jól megválasztott ápolókon, de megfizetett idegeneken, többé-kevésbbé
cselédeken kívűl, csak egy megtört, szomorú, vén embert adtam neki
társaságul, a ki minden jóakarata mellett se lehetett ennek a kis
léleknek odaadó, minden kalandjában, minden vidámságában résztvevő,
hűséges társa.
Hozzá való társasága nem volt; játszótársai, pajtásai nem voltak.
Kis remetévé tettem őt is.
A párisi út tapasztalatai felnyitották a szememet.
Bár nehezemre esik, hogy még másoknak is át kell engednem őt, hogy el
kell eresztenem olyankor is, a mikor mellettem lehetne, hogy
szeretetének egy részéről, kedvességének számtalan megnyilatkozásáról le
kell mondanom mások, közönbösek javára: gondoskodom róla, hogy többé ne
hiányozzék semmije, hogy meglegyen mindene, a mire szüksége van, hogy
legyen neki való társasága, elég szabad tere, elég levegője, elég
szórakozása.
Ez azzal jár, hogy magamnak is sokfelé kell megjelennem, hogy le kell
győznöm a mizantropiámat, hogy le kell mondanom a magánosságról.
Nehezemre esik; de helyre kell hoznom, a mit elmulasztottam.
Kárpótlásul: Palika elbeszéli élményeit, tapasztalatait, megfigyeléseit;
kárpótlásul megvan az az örömem, hogy napról-napra gyönyörködhetem
fejlődésében, erősödésében.
És olyankor, mikor kitüntet vele, hogy velem indul sétára, s aztán séta
közben közli velem észrevételeit, apró emlékezéseit, összehasonlításait,
kívánságait: egyik meglepetésből a másikba esem, nem győzök csodálkozni
szellemi előmenetelén, nem tudok betelni annak nézésével, hogyan alakul
ki egy uj világ, itt mellettem, hozzám olyan közel, hogy ez az uj világ
jobban érdekel, mint az, a melyik én velem pusztul el.
Ez a fejlődő erő uj kötelességeket ró rám, de viszont uj örömöket ad, és
ez is – egyre gyakrabban, egyre jobban elszórakoztat.