Tegnap reggel kimentem a hegyek közé, hogy elbúcsúzzam a kedves
tanyámtól.
Ha sokat voltunk valahol egyedül, az ismerős Robinzon-tanya utóljára
második otthonunkká válik, a melyet búcsú nélkül hagyni el szinte
lelketlenség volna.
Ugy tetszik, mintha az álmainkból is ott hagynánk valamit. És ki tudja?!
Vajjon visszatérnek-e valaha a tegnapi álmok?
Nem tudtam volna elindulni innen, a nélkül, hogy a helynek, melyet
megszerettem, s melynek eleven, zöld díszlete bizonyára imádóim sorába
szegődött, istenhozzádot ne mondjak.
Hisz örökkön egyedül voltam itt. A szegény Lenke oly kevéssé számit!
És egy idő óta nagyon érzelgős vagyok. A rendesnél is érzelgősebb.
Tehát: magam mellé vettem udvarhölgyemet, és megindultam vele
búcsúlátogatásomra.
Jóreggelt kiáltottam a madaraknak és igyekeztem vigasztalni őket. Azt
csicseregték vissza, hogy Biarritz örökre vigasztalhatatlan lesz.
Pedig nem igaz; van itt egy úr, a ki könnyen vigasztalódnék, hogy ha nem
látna többé.
Világos, hogy találkoznom kellett vele. Ott bukkantam rá, a hol először
volt szerencsém ő komorságához.
Csakhogy most nyájasabban nézett rám, mint akkor, (úgy hiszem, sajnál
egy kicsit), s a hogy meglátott, előmbe jött. Mintha várt volna.
De lehet, hogy eszeágában se voltam. Mindegy.
– Velem jön? – kérdeztem. – Nem fél tőlem?
Nevetett és azt mondta:
– Természetesen. Hisz máskép sohase találna haza!
Azt hittem, csúfolódik. Nem, csak jobb kedvü volt, mint máskor.
Mikor a medvék nevetnek, az ember azt hinné, hogy dörmögést hall.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– Ó, nagyot sétálunk! – feleltem. – Meglátogatjuk Zuritát.
– De tudja-e, hogy a Zurita kocsmája még jó messze van?
– Soha se féltsen! A mint meggyőződhetett róla, vállalkozó szellemű
vagyok.
A szél kifútta az arczomat. Átkozottul csinos lehettem.
Lenke oly kiméletlenül tartózkodó volt, hogy szégyenemre vált.
Ilyen körülmények közt persze nem beszélhettünk másról, mint irodalomról
és művészetről.
– Mit visz magával? – kérdezte, rámutatva a könyvemre.
(Tehát, egy kicsit mégis kiváncsi rá, hogy mi lakik bennem.)
Megmutattam neki Baudelairet. Nem szólt semmit, de láttam az arczán,
hogy semmi jót se gondol az olyan kisasszonyokról, a kik Baudelairet
olvassák.
Én pedig semmiféle népnevelő kedvéért se fogom cserben hagyni a
kedveseimet.
S elkezdtem magasztalni a költőmet. Mikor láttam, hogy szeretné
összeránczolni a homlokát, föltettem magamban, hogy megboszantom.
– Hát van szebb vers a _Semper eadem_nél?! Én nem ismerek, és nincs nap,
hogy eszembe ne jusson:
„D’où vous vient, disiez-vous, cette tristesse étrange,
Montant comme la mer sur le roc noir et nu?“
– Quand notre coeur a fait une fois sa vendange,
Vivre est un mal!…
Ön nem találja ezt gyönyörűnek?
Rám nézett. Észrevette a gonoszságomat, hogy az ő »tristesse
étrange«-ára czélzok, s egyszerüen annyit felelt, hogy:
– Nem.
De ez a kis nézeteltérés csak bárányfelhő volt.
Különben ezt a délelőttöt éltem legszebb estéjének kell neveznem – mint
a komoly Viktor mondaná.
Soha sem ettem jobb izü reggelit, mint Zuritánál. Szereti ön a
kecsketejet? Mondhatom, felséges.
A lovagom majdnem vidám volt. Láttam, erősen igyekezett, hogy kedves
legyen hozzám; de végre is, sikerült neki.
Nem mintha valami nagyon olvadozott volna. De a hangja melegebben
csengett, mint rendesen, s olyan barátságosan, olyan szeliden nézett
rám, mint eddig még soha. És az őszi reggelek oly szépek Biarritzban!
A szellő is enyhébbnek, édesebbnek tetszett, mint máskor. Nem tudom, de
úgy képzelem, ilyen idő lehet az, melyben a baraczkfák másodszor
virágzanak.
A lugasban terittettünk reggelire, s a hogy letettem a poharamat, két
égő, éhes fekete szemet vettem észre, melyek oly mereven voltak rám
függesztve, mint két tőr az alvó zsarnokra.
Valami kóbor czigánygyerek volt, a ki ekképpen megcsodált. Egy tambour
de basque-ot tartott a kezében, s ez az ütött-kopott hangszer, mely
nyilván az erszényhez s nem a szívhez szokott szólani, meg az inkább
festői, mint czélszerü öltözék, melyet a Don Caesar-ivadék kellő
önérzettel viselt, ékesszólóan bizonyitották, hogy a kis csavargó a
kéregetés független, szabad mesterségét folytatja.
El akarták kergetni, de én szeretem a független embereket, s pártját
fogtam. Oda hívattam hozzánk, adtam neki pénzt, s megengedtem, hogy
bemutassa a művészetét.
A czigánygyerek megzörgette hangszerét s elkezdett énekelni:
Ojos Ilenos de beldad,
Apartad de vos la ira.
Y no pagueis con mentira
A los que os tratan verdad…
Akár hiszi, akár nem, kedvesem, ennél szebb zenét nem hallottam soha.
A Zurita korcsmája nem mondható feltünően előkelő helynek. A Café
Anglaisban és Bignonnál mindenesetre több a kényelem. De nekem úgy
tetszett mintha egy gyönyörű vig operának a díszlete környezne. Még a
tyúkokban is átöltözött kis balletlányokat láttam.
Valami áldott béke ült az egész tájékon. Édes fényben fürdött az udvar,
az országút… de maga ezt nem méltányolja. Majd egyszer lefestem az egész
jelenetet.
Elég az hozzá, mikor megindultunk visszafelé, elfelejtkeztem
Baudelaireről, a kit Lenkének kellett pártfogásába vennie, és folyton
Musset járt a fejemben:
A Saint Blaise, à la Zuecca,
Nous étions bien là…
S a Zurita korcsmájára gondoltam, mikor harmadszor is elmondtam
magamban: