Bocsássa meg a hiúságomnak ezt a gyöngeséget.
Bizonyára szemérmetesebb volna hallgatnom. De nem tudom megállani, hogy
hallgassak.
Én nem akarom, hogy ön, a kivel aligha találkozom többé, vagy más,
akárki, a kivel valaha három szót váltottam – beszennyezett emléket
vigyen magával rólam. Rólam, erről az imádni való, ragyogó kis
teremtésről, a kit ma egész nap siratok…
Igen, eltalálta. Azt a bizalmas közlést nem csak ön hallotta, hallottam
én is; és nem volt bennem elég lelkierő, hogy a gyalázatos teremtést
megfojtsam érte.
Gyáva vagyok; nem tagadom.
De… bár a régi barátságnak vége, fellázit az a gondolat, hogy ön hitelt
adhat ennek a rettenetességnek.
És azért – egy utolsó kérést.
Legyen irántam kegyelmes és ne gyanúsitsa meghalt kis érzéseimet. Ha
valaha eszébe jutnak, gondoljon rájok részvéttel és szégyenkezés nélkül.
Egészen becsületes kis érzések voltak azok; egészen becsületesek és
egészen ostobák.
Isten önnel.
U. i. Ha a napokban még találkoznék börtönőrömmel, nem árul el. Gyáva
vagyok, félek; nem akarok az őrültek házába kerülni. Az élet oly szép.
Kivánom, hogy boldog legyen, és mindig szépeket álmodjék.