Budapest, szept. 15.
Édes Masám!
Hogy önnek a legkedvesebb időtöltése: riogatni azokat, a kik önt
szeretik, az már régi dolog.
Én ugyan nem értem ezt a kedvtelést. Istenem, egy olyan együgyü, gyáva
vénleányt, a milyen én vagyok, könnyü megriasztani. Olcsó mulatság ez,
nagyon. Hogy, mégis, mi öröme lehet benne, ha a rakétája elpukkan, nem
tudom elképzelni.
De eszem ágában sincs ezért panaszkodni. Elég jó maga nekem a hibáival
együtt; nem óhajtom másnak, mint a milyen. A hibái nélkül talán nem
találnám olyan kedvesnek, mint igy.
Sőt megvallom, ez a gyermekesség is szeretetreméltónak tűnik fel
előttem. Mindig úgy tapasztaltam, hogy a kiket az Isteni Gondviselés oly
fényes tehetségekkel tüntetett ki, mint önt, azokban a magasabb rendü
értelmiség rendesen meglepő gyermekességekkel egyesül, talán azért, hogy
a többiek ne zúgolódjanak.
Tehát, valahogy félre ne értsen, nem akarok szemrehányást tenni. Csak el
akarom mondani őszintén, a mi nyugtalanit.
Egy darabig azzal biztattam magamat: »Nini, Masa megint a mumust
játszsza«. Annyira hozzászoktatott már a mulatságához, hogy eleinte nem
is gyanakodtam.
De ma már komolyan meg vagyok riadva.
Ujra meg ujra elolvasom kedves leveleit, melyekért nagyon hálás vagyok,
a mint elképzelheti; iparkodom olvasni a sorok között, és nem ismerem ki
többé magamat.
Vénülök, gyöngül a szemem, mely talán soha se is volt egészen jó.
Ezekben a nekem oly kedves, várva-várt levelekben mind gyakrabban és
gyakrabban van szó egy úriemberről, a kiről már tudom, hogy fekete haja
és kék szeme van, de mindössze csak ennyi az, a mit róla tudok.
Ellenben sejtem, hogy ez az úr azok közül az úgynevezett érdekes emberek
közül való, a kik rengeteg sokan vannak; s igy messziről azt a hatást
teszi rám, mintha a mi silány angol regényeinkből szökött volna meg.
Hogy teljesen elmondjam, a mit gondolok, mindenekelőtt sehogy sem tudom
felfogni, hogy maga, a ki olyan kényes izlésű, a ki annyira gyűlöl
mindent, a mi közönséges, hogyan foglalkozhatik ennyit egy olyan úrral,
a kinek minden érdekessége abban áll, hogy szereti a bort, s hogy fiatal
lányokkal szemben nyersen viselkedik?!
A szegény hindu, a ki egy kis rizsből él, azt tartja, hogy: ne üsd meg a
nőt, még virággal se, s bizonyosan hozzá gondolja, hogy: ne bántsd meg
soha, még jó tanácscsal sem. Csak egy angol regényhősben lehet annyi
önzés és durvaság, hogy a nyerseséggel akarjon hatni üvegházban felnőtt
fiatal leányok gyöngéd képzeletére.
De ez mellékes. Bizonyára nagy megtiszteltetés volt arra az úrra nézve,
hogy kegyed észrevette, hanem ez már megtörtént.
A kérdés nem ez. A kérdés csak az, van-e annak akármilyen kis
jelentősége, hogy maga oly feltünően sokat foglalkozik ezzel az úrral,
hozzám irt, kedves leveleiben?
Mert, talán észre se veszi, de – nagyon sokat ir róla. Tréfa-e mindez
elejétől végig, vagy van benne talán egy szemernyi komolyság is?
Nagyon szeretném, hogyha azt felelné: persze, hogy tréfa volt az egész.
Szeretném, ha kiderülne, hogy ezt csak az én együgyüségem nem vette
észre.
Őszintén megvallva, azt vártam, hogy egy szép nap a maga jókedvéből fog
ezzel az ujsággal megörvendeztetni; de hiába vártam. Nincs más
választásom, mint hogy megkérdezzem egyenesen.
Nagyon aggódom, édes Masám, nem tagadom. Az az úr, a kit én az ön
leveleiből ismerek, nem igen kelt bennem rokonérzést. A huszonegy üveg,
melyet maga fénykörben lát a feje körül, én rám nincsen semmi hatással.
Higyje el, édesem, még a legiszákosabb férfiak sem érdemlik meg, hogy
szeressük őket.
Nevessen ki, lelkem, nagyon szeretném, hogy ha kinevetne. Csúfolja ki
ezt az ijedős, poltron vénkisasszonyt; ő maga fog rajta a legjobb izüt
nevetni, hogy ha kicsúfolja.
Attól tartok, hogy nem fog kicsúfolni. Nagyon is tudom, hogy a tréfái
alatt néha veszedelmesen komoly dolgok rejtőznek.
Nagyon félek, édes Masám, a szeszélyeitől; mert tudom, hogy azoknak az
ötleteinek, a melyeket nem tagad meg máról holnapra, holnapután
bolondja, későbben rabja, s ha kell, vértanúja is tud lenni.
Nem pörlök én, lelkem, e miatt. Ez a hiba csak nagylelkü, nemes
természetek hibája; köznapi lelkek nem szoktak bele esni.
De, Isten bocsássa meg, azt óhajtanám: volna más, sokkal csunyább
tulajdonsága, csak ne ez, mely következéseiben mindig komoly, néha
végzetes.
Ez a szép, kedves hiba csábit azokra a balgaságokra, melyek közül egy
elég egy életre.
Meglehet, semmi értelme, hogy mindezzel előhozakodom; kivánom is, hogy
úgy legyen. Akár igy, akár úgy, bocsássa meg: tudja, milyen könnyen
elhagy a bátorságom, s ilyenkor, milyen hamar elvesztem a fejem.
Elég az hozzá, arra kérem, ne ijesztgessen tovább, s szóljon végre
egészen komolyan. Tudom, hogy nem hiába hivatkozom a nyiltságára.