Trouville, egy péntek este.
Micsoda őrült meglepetés, Helén kisasszony! Tudom már, kik a
botrányhősök; legalább háromról tudom, hogy kicsoda.
Botrányhősöket mondtam? Bocsánat, visszavonom. Sokkal előkelőbb (vagy
előbbkelő?!… Nem, nem kelnek valami korán. Tehát:) sokkal előkelőbb
személyek, semhogy ilyen diákos hangon lehetne beszélni róluk.
Legalább Trouvilleban azt tartják, hogy az ilyen »magas« vendégeket
nagyon meg kell becsülnünk, ha oly kegyesek voltak, s leereszkedtek
közénk, közönséges halandók közé.
Tudniillik, tegnap óta szörnyen süvegeljük őket, a min kegyed sem fog
csudálkozni, ha megtudja, hogy:
a szőke ő királyi fensége Dom… Bizony isten, elfelejtettem a neveit.
Csak arra emlékszem, hogy hét férfi- és két leány-neve van. Tekintettel
arra, hogy a bajusza elég tömött, a leány-nevei bizonyára feleslegesek
voltak.
Szóval: princz, s hazája egy szép kis, exotikus ország, a hol a
»Dom«-ról itélve, nagyon meleg lehet.
Ez az exotikus kis ország különben közönbös nemcsak rám nézve, de a
princzre nézve is. Azt mondják, nagyon gyéren látogatja. Esztendők óta
Párisban lakik, a hol meglehetősen éli világát, s közönségesen csak a
Gardenia-herczeg néven ismeretes.
A félig csúfolódó, félig kedveskedő elnevezés eredete költői. A princz
ugyanis hölgy-ismerőseinek, különösen a ballerináknak – mert inkább
abban a világban forog, a hol az előkelők vigadnak, mint abban, a hol az
előkelők unatkoznak – gardéniát szokott osztogatni, a hányszor csak
találkozik velük. A gardénia tudniillik a legkedvesebb virága. Költői
princz; kár, hogy nem birja az italt.
A másik, a ki birja, még hiresebb ember, mint a princz.
Nem, soha se találnád el, kedves, ártatlan öregem, hogy ki az a
gavallér, a kit eddig csak a párisinak neveztem.
(Ugy-e, nem haragszik meg érte, hogy forró szeretetemnek egyszerre csak
a második személyü megszólitásban kellett kitörnie?!)
A párisi, kedves Helén kisasszony, maga a hires Monplaisir.
Persze, magától kitelik, hogy még most se tudja, kiről van szó.
De hát, igazán, soha se kukkantott bele abba az elátkozott _Gil Blas_ba,
a mikor egynéhányszor elkobozta tőlem?!
Ha vagy kétszer belenézett volna, tudná, hogy a _Gil Blas_ mindennap
tele van Monplaisir-rel. Monplaisir itt, Monplaisir ott, Monplaisir
mindenütt, akár Figaro.
De belátom, hogy bővebb magyarázatokkal kell szolgálnom, mert maga oly
kétségbeejtően romlatlan, hogy mindezekről a dolgokról még csak sejtelme
sincs.
Tehát: Monplaisir a királya, a feje, a hadvezére azoknak a fiatalságukat
élő, tomboló, vidám, gondtalan fiatalembereknek – vannak köztük igen
régóta fiatalok is – »a kik mulatnak«, a kik Párisban a legnagyobb
pazarlást űző könnyüvérü hölgyecskék világában élnek.
Ez a rettentő gárda rendezi mindazokat a meglehetősen érdekes
mulatságokat, melyekről a _Gil Blas_ annyi kényes dolgot tud pletykálni.
Fájdalom, orcza-pirulással kell megvallanom, hogy a különböző
napihirekből én már meglehetősen ismerem a gárda minden nevesebb tagját.
Monplaisirről meg éppen egy kötetre való mindenféle apró történetet
tudok.
Maga nem gondolja, édes Szentem, hogy micsoda tekintély ez a Monplaisir!
A félvilágnak ama bizonyos negyedében a Monplaisir izlése szab törvényt
és határt. Ő rendezi a szépségversenyeket, ő röpiti világgá a félvilág
csillagait, ő nevezi ki az uralkodó planétákat. (Példának okáért, a
Smilis-lányokat, a kik Pesten, már nem tudom melyik nagy mulatóban
énekeltek, Párisban ő »hozta divatba.«) Sőt Monplaisirnek befolyása van
a toalett-politikára is. Worth, Laferrière, Paquin rettegnek tőle s
megkérdezik a véleményét. Ő küszöbölte ki a világból az utálatos
alguazil-kalapokat, s neki köszönhető, hogy a vörös frakk réme nem
jutott el a táncztermekig.
A Monplaisir név különben, a melyet a hölgyek adtak neki, és a melyen
nemcsak mulatság közben emlegetik, hanem akkor is, a mikor a _Gil Blas_
közönségének jelentéseket irnak róla – csak afféle komázó elnevezés. Az
igazi neve Fervacques. Egy anjoui kurtanemes fia; soha életében nem
csinált semmi okosat.
Most jön a nagy meglepetés.
Képzelje, a vörös szakállas!
Ez az ember, a kire nem lehet nevetés nélkül ránézni, ez az ember, a ki
arra született, hogy egy czirkuszi némajáték első előadásán
restauráczió-korbeli esti öltözékben négyest tánczoljon, ez az ember nem
más, mint: Lord Fitzroy, a három királyság és a kontinens első Don
Juanja!
Mikor ezt megtudtam, azt hittem, hogy álmodom. De hát őrültek az
asszonyok?!
Ugy látszik, igen. Mert akármilyen hihetetlenül hangzik, minden kétségen
kivül ez a Lord Fitzroy az, a ki a szegény Mullem grófnét megszöktette.
Tudja, a szép, szőke Mullem grófnét, a kit kegyed is ismert Ostendeban,
s a kiről mindnyájan azt hittük, hogy tizig se tud olvasni.
Igen, az én vörös szakállasom az, a ki Mullem grófnét megszöktette, a ki
Lavergne bárónét elválasztotta az urától, a ki mint Mefisztó szerepelt
Mac Gregor urnak Mrs. Mac Gregor ellen inditott pörében, s a kiért a
szegény kis Davril megmérgezte magát. (Hisz emlékszik? A ki Belcolort
játszotta a _Français_ban.)
Képzelheti, mióta kitudódott, hogy a vörös szakállas kicsoda, nagyban
foglalkozunk azzal a mondakörrel, mely a nevéhez füződik. Rettentő
dolgokat beszélnek róla. De mindezeknek a koronája az, hogy ennek a
vörös Don Juannak nem kevesebb, mint nyolcz élő gyermeke van, a kik mind
törvényesek, mind igen jól érzik magukat, s mind el vannak készülve rá,
hogy egykor tizenketten lesznek. Azt mondják, Lady Fitzroy bolondul a
vörös ura után, a ki otthon úgy bánik vele, mint egy cseléddel, s
koronkint, patriarkálisan, meg is veri. De lehet, ez csak tulzás.
Ó, sziv örvényei! Ki láthatna mélységeitekbe?! Hinné ezek után, kedves
Helén kisasszony, hogy Lady Fitzroy, mióta a férje nem térhet vissza
Angliába, Rosny gróffal való párbaja miatt, Brüsszelbe költözött,
csakhogy közelebb legyen az urához. Mondja, Helén kisasszony, milyen
odds-ot ad a tizenkettedik gyermekre? Másfélszeres pénz ellenében sokat
tennék rá.
Hanem, úgy látszik, a vörösnek van egy kiengesztelő tulajdonsága, a mi
némiképpen megmagyarázza a sikereit. Ugy vív, mint Gomard, és úgy lő,
mint Carver. Csak nemrég ünnepelte meg az ötvenedik párbaját. A mint
mondják, e párbajoknak volt annyi eredménye, hogy az orvosok
elvesztettek, az ördög pedig nyert vagy tiz páczienst.
A negyedikről, a feketéről, még most se tudom, hogy kicsoda. Ha kiderül,
azonnal megirom. Képzelem, mennyire kiváncsi rá.
Őszintén szólva, gyanakszom, hogy untatom. De, istenem, csak nem irhatok
folyton Alisz nénémről?!
Végre, megverni nem fog érte, hogy ha untatom is, mint egyszer, kicsi
koromban, mikor nagyon rossz voltam. Emlékszik-e még rá? Én ugy
emlékszem, mintha ma történt volna. Tulajdonképpen, az, hogy megvert,
már rég kiment volna a fejemből, de soha se felejtem el, hogy aztán
mindjárt hogy megsiratott! Soha, soha se felejtem el, mint hullottak a
könnyei, és most is hallom azt a pár szót, a mit akkor mondott: »Ó, te
szegény kis árva, még én is, én is bántalak!«
Igen, emlékszem rá, hogy én már rég elhagytam a sírást, s az én kedves
kis öregem még mindig sírva csókolta az arczomat. Még nekem kellett
helyre vigasztalnom!
Be jó is volt hozzám mindig, mindig! Áldja meg érte az isten!
Ugy-e, most is eszébe jut néha, hogy mikor elválasztanak öntől,
mennyire, de mennyire elhagyatott vagyok?!
És ilyenkor nem haragszik meg nagyon, hogy ha rosszalkodom is?!
Csókolom azt a jóságos kis kezét.
_Masa_.