Ó, maga… legkedvesebb, legjobb, legaranyosabb minden zsémbes
vénkisasszony közül! Úgy, úgy, dorgáljon csak meg! Húzza össze a
szemöldökét, csináljon szigorú, rettenetesen szigorú arczot, és
pirongasson, pirongasson! Mintha bizony nem tudnám, hogy minden nagy
zsörtölődéseinek kiáltó daczára, mennyire szereti ezt a lelketlen,
illetlen, és mindenképpen »atlan«, »etlen«, rossz kis teremtést!
Szivem teknőjének legfenekéből köszönöm kedves, haragos prédikáczióit!
A mi a szegény Henriket illeti, azt hiszem, kissé szigorú iránta. De
minek vitatkoznánk róla?!… Oly kevéssé érdemli meg a szót!…
Képzelje, van egy nagy ujságom! Már nem vagyok olyan elhagyatott, mint
panaszoltam, s a jókedvem kezd visszatérni. Mindezt egy inczi-finczi kis
személy okozta, a kiről tavaly sokat beszéltem önnek.
A mint tegnap az estacade-on őgyelgek, árván, mint egy gólyamadár, a
távolba mélázó szemem egyszerre csak egy ismerős ábrázatot fedez föl a
látóhatáron. De hisz ez Pimprenelle márkiné, saját személyében!… mint a
hogy a szindarabokban mondják.
Persze, hogy ő volt. Oda rohanok hozzá, s balul sikerült kisérletet
teszek, hogy majd megfojtom az ölelésemmel. Ő tűri, (úgy látszik, szokva
van az ilyen jelenetekhez), végre, nagynehezen, lefejt magáról, megnéz,
rám ismer és felkiált:
– Nini, az én kis művésznőm!
Elmondom neki, hogy azóta felhagytam a fazekassággal.
– Azt ugyan nagyon rosszul tette – feleli ő. Aztán igy simogatja meg a
hiúságomat:
– Mondhatom, édesem, soha sem láttam tehetségesebb szobrásznőt, mint
maga.
Az jutott eszembe, hogy már maga ez a szó is: »szobrász-nő« – milyen
ostobául hangzik! De bölcsebbnek találtam megkérdezni tőle:
– Becsületszavára?
Egy kicsit meghőköl, aztán igy vágja ki magát:
– Azért habozom, kedvesem, mert ebben a pillanatban nem vagyok tisztában
vele, hogy tulajdonképpen van-e nekem becsületszavam, vagy nincs?
Én bámuló arczot vágok, ő folytatja:
– Tudja, olyan régen nem gondoltam a becsületemre, s mikor utóljára
foglalkoztam vele, olyan kényes helyzetben volt szegény, hogy hamarjában
igazán nem tudok visszaemlékezni, hogy mi történt vele?!… Ah, igen,
igen, emlékszem már!…
Megmenekült, ismét megmenekült, de őszintén szólva, ha nagyobb baj nem
történt vele, az nem az ő vitézségén, hanem a támadó ügyetlenségén mult.
S mindezt csak úgy, az első lélekzetre!… Ha még kétségeim lettek volna,
erről ráismerhettem.
Mert nem változott egy cseppet sem. Épp olyan szeleburdi, meggondolatlan
kis személy, s épp olyan nagy szájhős, a milyen volt.
Természetesen, nagyon megörültünk egymásnak. Annyival inkább, mert ebben
a közönséges, hogy ne mondjam: ronda fészekben egyikünk se várta a
másikat.
– De hát hogy kerül ön ide? – álmélkodtam. – Hisz én önt St. Mauriceban
képzeltem.
– Takarékosságból, édesem, hitvány, nemtelen takarékosságból!… Nekem
voltakép Scheveningenbe kellett volna mennem, de a férjem igy
gazdaságosabbnak találta a dolgot. A mint tudja, Pimprenelle itt van egy
kőhajitásnyira; Trouvilleban gubbaszkodnom tehát éppen annyi, mintha
otthon ülnék… Ó, az én férjem nagyon sötét jellem, édesem! Isten óvja
önt hasonló veszedelemtől! De hát ön, ön mit csinál itt?!…
– Mi sorra járjuk a nagy állomásokat, mintha vándorló komédiások
volnánk. Igazán nem tudom, miért. Kérdezze Alisz nénémet. De nem, ne
kérdezze. Miért szerezne magának egy nagyon rossz napot?!…
Elpanaszoltam neki, hogy az idén még lóversenyek sincsenek Trouvilleban.
Harmadéve legalább érdekes lovakat láthattunk, ha már érdekes embereket
nem is. De most!… Ó, nyomorúság!…
Majdnem sírva borultunk egymás nyakába. Megigérte, hogy egy pár napra
elvisz magával Pimprenellebe. Ott legalább nem untatnak bennünket
hamburgi szivargyárosok, sem kedves csemetéik. Pimprenelleben magunkra
leszünk és nagyokat fogunk nevetni.
Legközelebbi levelemet már alkalmasint Pimprenelleből fogom világgá
röpiteni, az én szép Budapestemre, az én kedves, veszekedő öregemnek,
a kit egyszerüen imád
a különböző nagynénik szerencsétlen áldozata (Ó, XIX. század!):
_M_.