Mialatt a két férfi beférkőzött a gép szűk csapóajtóján, a torony alatt
levő kert szerpentin-útján hárman sétáltak. Egy fiatal hölgy, akinek
viruló, tömör arcához és karcsú termetéhez bájosan illett az egyszerű
gyászruha, és két idősebb úr. Az urak egyike egy jónevű fővárosi
gyógyintézet igazgatója volt, a másik az idegbetegségek egyetemi
tanszékének ismert tanára. Szergiusz ifjukori barátja.
– Irtózom a gondolattól, – mondta éppen a leány csengő alt hangján, –
irtózom a gondolattól, hogy atyámat az őrültek házába adjam.
– Nem marad egyéb hátra, – vélekedett az egyetemi orvos. – A mostani
állapot már is türhetetlen. Gondoljon csak arra a legújabb botrányra,
amelyet szegény barátom az ujsághirdetéssel rendezett!
A leány búsan mosolygott.
– A legkevesebb, amivel atyámnak tartozom, az, hogy türelemmel legyek
iránta…
– Tudom, hogy maga jó és bátor leány, Rózsa, de a beteg saját biztonsága
érdekében is követelnem kell, hogy kartársam felügyelete alá helyezzük.
A szabadság, amelyet tornyában élvez, állandó veszedelem. Mi lenne
belőle, ha egy nap bele találna ülni szerencsétlen gépébe, amelyet annyi
genialitással és hóborttal konstruált? Pedig előbb-utóbb meg fogja
tenni!
– Meg kellett volna akadályozni, hogy a gépet fölépíthesse, – jegyezte
meg az igazgató.
– Nem tehettük. Ha a munkások egy nap elmaradtak, dühroham vett rajta
erőt. Az a rögeszméje, hogy az egész világ irigyli tőle dicsőségét.
Az orvos fejével bólintott.
– Nem marad egyéb hátra, mint gyógyító-intézetbe vinni és pedig inkább
ma, mint holnap.
E pillanatban az orvos hirtelen megragadta Rózsa karját.
– Mi ez? Nézze! A gépről levették a ponyvát…
Valóban, a Sziriusz fedetlen szárnyai kísértetiesen feketéltek a
narancssárga fényben úszó esteli égboltozaton.
Rózsa rémülten tekintett a toronyra… A gép szárnyai most halk, ütemes
rezgésbe jöttek, a magasból mindinkább erősbödő búgás hallatszott.
– Gyorsan! Segítség! – sikoltott a leány, aki azonnal megértette a
veszély nagyságát.
A két férfi a torony bejáratához rohant, – az erős tölgyfaajtó zárva
volt.
– Hamar! Emberek! Baltát! – kiáltá az igazgató.
A Sziriusz szárnyai most már erősen csapkodták a levegőt, az egész
alkotmány olyféle szökéseket tett, mint a tuzok, ha szárnyra akar
emelkedni… Az elősiető szolgák baltával estek neki az ajtónak. Rózsa
halottsápadtan tekintett a magasba és visszafojtott lélegzettel
hallgatta a tompa baltacsapásokat…