Tibor kiürítette poharát, aztán követte Szergiuszt a tetőre…

Mialatt a két férfi beférkőzött a gép szűk csapóajtóján, a torony alatt

levő kert szerpentin-útján hárman sétáltak. Egy fiatal hölgy, akinek

viruló, tömör arcához és karcsú termetéhez bájosan illett az egyszerű

gyászruha, és két idősebb úr. Az urak egyike egy jónevű fővárosi

gyógyintézet igazgatója volt, a másik az idegbetegségek egyetemi

tanszékének ismert tanára. Szergiusz ifjukori barátja.

– Irtózom a gondolattól, – mondta éppen a leány csengő alt hangján, –

irtózom a gondolattól, hogy atyámat az őrültek házába adjam.

– Nem marad egyéb hátra, – vélekedett az egyetemi orvos. – A mostani

állapot már is türhetetlen. Gondoljon csak arra a legújabb botrányra,

amelyet szegény barátom az ujsághirdetéssel rendezett!

A leány búsan mosolygott.

– A legkevesebb, amivel atyámnak tartozom, az, hogy türelemmel legyek

iránta…

– Tudom, hogy maga jó és bátor leány, Rózsa, de a beteg saját biztonsága

érdekében is követelnem kell, hogy kartársam felügyelete alá helyezzük.

A szabadság, amelyet tornyában élvez, állandó veszedelem. Mi lenne

belőle, ha egy nap bele találna ülni szerencsétlen gépébe, amelyet annyi

genialitással és hóborttal konstruált? Pedig előbb-utóbb meg fogja

tenni!

– Meg kellett volna akadályozni, hogy a gépet fölépíthesse, – jegyezte

meg az igazgató.

– Nem tehettük. Ha a munkások egy nap elmaradtak, dühroham vett rajta

erőt. Az a rögeszméje, hogy az egész világ irigyli tőle dicsőségét.

Az orvos fejével bólintott.

– Nem marad egyéb hátra, mint gyógyító-intézetbe vinni és pedig inkább

ma, mint holnap.

E pillanatban az orvos hirtelen megragadta Rózsa karját.

– Mi ez? Nézze! A gépről levették a ponyvát…

Valóban, a Sziriusz fedetlen szárnyai kísértetiesen feketéltek a

narancssárga fényben úszó esteli égboltozaton.

Rózsa rémülten tekintett a toronyra… A gép szárnyai most halk, ütemes

rezgésbe jöttek, a magasból mindinkább erősbödő búgás hallatszott.

– Gyorsan! Segítség! – sikoltott a leány, aki azonnal megértette a

veszély nagyságát.

A két férfi a torony bejáratához rohant, – az erős tölgyfaajtó zárva

volt.

– Hamar! Emberek! Baltát! – kiáltá az igazgató.

A Sziriusz szárnyai most már erősen csapkodták a levegőt, az egész

alkotmány olyféle szökéseket tett, mint a tuzok, ha szárnyra akar

emelkedni… Az elősiető szolgák baltával estek neki az ajtónak. Rózsa

halottsápadtan tekintett a magasba és visszafojtott lélegzettel

hallgatta a tompa baltacsapásokat…

Napnyugati mesék · 第 13 / 25 题