Tábornok úr, én nem tartom magam
Nagy embernek, de akkorácska csak
Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön,
Levett kalappal szóljanak velem.
S ön engemet gorombaságival
Elhalmozott, hogy két orczám pirúlt.
Igen, pirúltam, de nem magamért,
Pirúltam a magyar sereg miatt,
Hogy annak egy ily tábornokja van.
Tábornok úr, van ellenség elég,
Gorombáskodjék azzal, ott szabad,
De bánjék szépen a jó honfiakkal,
Különben azt hiszszük, hogy őket el
Szándékszik ön kergetni a seregből,
És ez kemény vád lenne majd, kemény vád.
S gorombaságit épen rajtam űzi!
Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére
Tüzöm fel önt? ez a toll, istenemre,
Hegyesb a tőrnél s lelkiismeretnél,
S a kit megszúrok véle, fáj neki
Még akkor is, ha a sír férgei
Czirógatják ott lenn a föld alatt.
Kiírnám önt itt név szerint, de a mit
Saját kardjával tenni képtelen,
Tollammal tenni én nem akarom,
Nem fogom önt megörökíteni.
Csak azt ajánlom, hogyha még leszen
Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor
Beszéljen vélem emberségesen;
Mert én ugyan nem tartom magamat
Nagy embernek, de akkorácska csak
Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön,
Levett kalappal szóljanak velem.
Jegyzetek.
[Footnote 1: Hégésippe Moreau, Francziaország egyik legszebb lelkű és
legszerencsétlenebb költője. Született Párizsban 1810-ben s meghalt
1838-ban sok évig tartó koldús-nyomor után egy kórházban, isten és
embertől elhagyatva. Költeményeit halála előtt nem rég adta ki, s
dicsősége még jókor érkezett… temetésére. Nyolcz évi koplalásának dija
pompás temetés volt. – Gilbert, kiről e dalának végsorai szólnak,
előtte-élt franczia költő volt s szinte, mint ő, nyomorban és kórházban
halt meg. – És ezek Francziaországban történtek, a nagy és fényes
Francziaországban!… mit mondjon, mit tegyen a magyar költő? hallgasson
és, ha lehet ily szomoru vigasztalástól, vigasztalódjék. A költő
mindenütt édes gyermeke az inségnek.]
[Footnote 2: Sietek lefordítani e költeményt, mely megbecsülhetetlen
érdekű talán nem csak én reám, hanem minden olvasóra nézve, mert a dicső
Béranger irta és irta a februáriusi forradalom, a köztársaság kikiáltása
után és irta hatvannyolcz éves korában! és végre, mert ez legszebb
költeményei között talán a legszebbik. (Petőfi jegyzete.)]
[Footnote 3: »E verset még 1844-ben irtam; nem szükséges megmagyaráznom,
miért hevert mindeddig iróasztalomban, annak is a fenekén.« Jegyzi meg
Petőfi 1848-ban, midőn e költeményét a »Mártius tizenötödike« czímű
lapban kiadta.]
[Footnote 4: Ezen s a következő három költeményt Kovács Mihály túrkevei
reform. tanitó küldte be a Petőfi-kiadás számára. A három elsőt, Petőfi
költeményeinek tizenhat ivre terjedő kéziratával, Fazekas Lajos volt
nagykőrösi tanár ajándékozta 1858-ban a beküldőnek. E három költemény is
azok közül való, melyeket a költő gyüjteményeiből kihagyott; a negyedik:
az »Ez a világ« kezdetű, nincs az emlitett kéziratokban s csak később
jutott, mint Petőfiének vélt költemény, a közlő birtokába.]
[Footnote 5: A Honderü engem legközelebb többek közt arrogantiával
vádol; bizony ha csak oly parányi arrogantia volna is bennem, mint benne
jóravalóság, ő rája nem is hederítenék, nem hogy még megénekelném.]
[Footnote 6: Én ha verset irok, nem irom a magam mulatságára, hanem irom
azért, hogy kiadjam, hogy mások gyönyörködjenek benne vagy okuljanak
rajta. (Elérem-e czélomat vagy nem? az nem tartozik ide.) Sokan voltak,
kik e költeményem kiadását ellenezték. Nem tehetek róla. Én érzem a
legnagyobb fájdalmat, hogy erre kényszerülve vagyok mert én szerettem,
és tiszteltem legjobban Vörösmartyt mind azok közt, kik őt valaha
szerették, de elveimet még sokkal jobban szeretem és tisztelem mint őt.
Szivem sajog és vérzik, de kérlelhetetlen maradnék, ha elvérezném is
belé. Brutus talán sirva szúrta le jóltevőjét, apját, Caesart, de
leszúrta. Hogy Vörösmartyt elitélem, nagy áldozat, melyet szivem tesz
elveimért; de bár mily nagy ez áldozat, kész vagyok és mindenkor kész
leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szentséges elveim!]
[Footnote 7: E tábornok nem Mészáros Lázár volt.]