Igaz-e, királyom,
A mit mondogatnak?
Nálad híre sincs a
Szabad akaratnak.
Megtennél te mindent
A magyar javára;
Csakhogy titkos önkény
Korlátokba zára.
S nem csak közdolgokban
Vagy te korlátozva;
E gyalázatos kény
Elhat ten lakodba.
A mi örömednek
Volna kútforrása,
Elzárják előled,
Hogy szemed se lássa.
És kinek, kinek vagy
Ilyen szolgarabja?
Szolgádnak, királyom,
Ki sajátod lopja! –
Ha ez így van: sorsod
Szívemből sajnálom…
Ugy nézz a szemembe
Jó öreg királyom.
(Pest.)
Batthyány és Károlyi grófnék.
Nekem nincs semmim, semmim e hazában,
De én egészen az övé vagyok;
Bánat- s örömkönny forr szememben, a mint
Sötétül napja avvagy fölragyog.
Örömkönyűim, oh ti gyér vendégek
Mi nálunk a hű honfiszem felett!
Ha föl nem törtök most a telt kebelből,
Édes terhétől szívem megreped.
– Láttátok-é a két tündérvirágot?
Borús hazánknak két sarkcsillagát?
Evezhetsz bátran, nemzetem hajója!
Nem veszthet az czélt, a ki ilyet lát.
Én láttam, láttam!… megmutatta őket
Szent vágyaimnak a szövétnekfény;
Hanem mi volt e fény a lánghoz képest,
Mely ekkor égett keblem belsején!
Ott álltak ők, mint égi jelenések.
Szokatlan köztünk ilyen látomány:
Hahogy sokáig néztem volna őket,
Szemfényemet vesztettem volna tán.
S hallottam édes ajkaik zenéjét;
Hallottam őket halkan mondani,
Mit tetteik rég fennszóval beszélnek,
Hogy ők a honnak hű leányai.
Miért nem voltam a lég ajkaiknál?
Hogy vittem volna szét e hangokat,
Mint napvilágot, mindenegy magyarhoz,
Kit éj környékez honfibú miatt.
Ragyogjatok ti ébredő hazámban
Hajnalsugárral, testvér csillagok!
Sugárotokra, Memnon szobraképen,
A nemzetáldás zengedezni fog.
(Pest.)