Ébred a hajnal sugára,
Véle ébred a huszár,
Lóra pattan, induló zeng,
S messze föld fogadja már.
És merengő fájdalommal
Néz utánok a leány;
Könny pereg le szép szeméről
Mély fohász kel ajakán.
‚Mért, leányom, e busongás?
Szólj, mi történt vaj’ veled?‘
»Jó anyácskám, meglopának,
Egy elvitte szívemet.«
(Pápa.)
Elégia egy várrom felett.
(_Matthisson_ után németből.)
Nyugszik esti szürkület fátylában
A halk táj, s a berki dal kivesz,
Még csak itt, az agg falak körében
Egy tücsök busongva zengedez;
Csend lebeg le fellegetlen égről,
Lassan mén a csorda mezejéről,
És a fáradt földmives halad
Megnyugodni ős fedél alatt.
Itt az erdőkoszorús tetőkön,
Az enyészet töredékiben,
Hol reám a multból borzalom száll,
Bánat! e dalt néked szentelem.
Búval gondolom, hogy mik valának
Hajdanán e porló maradványok:
E tornyos vár állt fenségesen,
A hegyeknek szirttetőiben.
Ott, hol oszlopok sötét kövére
Bút susogva hajlik a repkény,
És a puszta ablak üvegén át
Csillog szomorún az esti fény,
Az atyának ott talán könyűje
Áldva perge bátor gyermekére,
Kinek hírsovárgó kebele
Vágyva néze harcznak ellene.
»Béke véled!« szólt az őszült bajnok,
Átövezve hősi karddal őt,
»Soha többé, vagy térj győzve vissza,
Érdemeld meg őseid nevét!«
És a nemes ifjunak szemébe
Rémítő láng szálla, arcza ége,
Rózsáknak virító kerteként,
Melyre bíbor hajnal hinte fényt.
És arszlánszivű Richardként harczba
Akkoron röpűlt a dalia,
S mint erdőnek a viharban, kellett
Ellenének meghajolnia;
S mint virágos partu ér szelíden
Szállt meg sziklavára teremében,
Az örömkönyűt siró atyát
És ölelve szép menyasszonyát.
Ah, gyakorta a szorongó kedves
Erkélyéről néz a völgy felé:
Vért, pajzs csillog estnek aranyában,
A paripa nyargal, híve jő;
Hallgatólag jobbját néki nyujtja,
S áll majd halványan, majd elpirulva,
De mi szende szemeiből szól,
Olyat Petrark’ s Sappho sem dalol.
Hol bagolyfészkek fölött terülnek
Durván összebonyolult füvek,
Ott a billikom vidáman csenge,
Míg a csillagok kiégtenek,
Terhesen vítt harczok diadalma
És a szent csaták szörnyű kalandja
Míg emlékezetben újra kelt,
Kedvvel tölté a zord hőskebelt.
Ó mi változás! most borzadályos
Éj takarja a dicső helyet,
S esti szél nyög búsan, hol erősek
Vígadának áldomás felett;
Ott magányos kórók lengedeznek,
Hol lándsát és pajzsot kért a gyermek,
Ha riadván a harcztrombita,
Csataménre pattant az apa.
Elhamvadtak a hatalmas csontok
Immár a borongó föld alatt,
Félig sülyedt kő alig mutatja,
Hol találták vég nyugalmokat.
Mennyi lett játéka a szeleknek!
Sírjaikkal emlékeik is vesztek,
A vitézkor fénytettei felett
Feledés űz barna fölleget.
Igy enyész az élet dicsősége
S hatalomnak álomképzete,
Igy merűl a gyors idő röptével
Égbe minden, a mit föld szüle:
Hamvveder, szánt az emlékezetnek,
Halhatatlanság-igérő ének,
Győztes főt koszoruzó babér,
S tett, a melyet ércz, márvány dicsér.
Minden, a mi bájol s vágygyal tölti
Itt a porban a nemes kebelt,
Eltűnt mint az őszi nap sugára,
Hogyha vész a láthatárra kelt.
Kik vigan ölelkezének este,
A korány arczukra már bút feste,
A barátság is, s a szerelem
Kéje vész a földről jegytelen.
Édes szerelem, rózsás ösvényed
Pusztaság tövisével határ,
S te, barátság aetheri világa,
Egy rögtön vihar homályba zár.
Kábaság a hír, fenség, hatalmak!
A koporsók egyaránt takarnak
Éjbe büszke föld-uralkodót
S reszketeg fejü zarándokot.
(Pápa.)
A bujdosó.
Mit nekem hab! mit nekem vész!
Én nem félem haragát,
Kebelemnek pusztaságit
Száz vihar rohanja át.
Rajta! gyorsan evezőhöz,
Talpra, reszkető legény!
Bár toronynyá nő a hullám,
A túlpartra szállok én.
Éj borong ott, sűrü ködnek
Kétségbarna éjjele;
Lyány! temetve mindörökre
Légyen emléked bele,
Ki ez égő szerelemmel
Enyelegve játszhatál,
Ki hűséget esküvél, és
Oh! ki még is megcsalál.
Messze tűnnek már a partok,
Messze tűn a gyászvidék,
Hol szivemnek béke, csönde
Romhalomba dönteték.
Tűnjön is nagy messze tőlem,
Hogy ne légyen semmi jel,
Mely a multat, érzeményim’
Háborítni, költse fel.
Hah! mi kép leng a ködéjben?
Bájoló, mint a tavasz…
Szőke fürttel… kék szemekkel…
Hűtelen lyány, képed az!
Nincs tehát a nagy világon,
Nincs hely, csalfa szép alak!
Hol sebemre ír csepegjen,
Hol feledni tudjalak?
Ideál és való.
Dalra, dalra, néma húrok!
Lengj előmbe, ideál;
Hagyd hevűlni képzeményim
Égi fényed bájinál.
S száll egéből ideálom,
És az ott – mely rózsaszál?
Ah a lyányka ablakából
Ablakomra kandikál.
S ideál és szép leányka
Engemet hevítenek.
Kit tekintsek, kit daloljak?
Mondjátok meg, istenek!
Képzetem varázsalakja!
Tűnj egedbe, tűnj tova;
Való kell a föld fiának,
S költő nem a föld fia?
(Pápa.)
Lehel.
A kürtkebelbe fú Lehel,
S a kürt riadva énekel
Vad éneket csatára;
S szilaj szikrát ezer szem hány,
És nyúl kifent aczél után
Ezer kéz, hallatára.
A kürtnek harsogó szava
Még egyszer szóla tétova,
És összeütközének:
Hadur világduló fia
S a boszuló Germania,
Mind harczszomjas legények.
Iszonyterhes lőn a csata,
Vérnek patakja árada
Mezők tiport füvében,
És por közé a hadfiak
Sürűn omolva hulltanak,
Mint gabna jégesőben.
Még dúl soká az ütközet,
S még diadal nem nyujt kezet
Sem ennek sem amannak;
Még a koromsetét halál
Honába, kard csapásinál,
Ezren s ezren rohannak.
A sors koczkája vetve van,
És hajh! serege csúfosan
Leverve nyög Lehelnek;
S kiket nem ére a halál,
Kardok duló csapásinál,
Rablánczon vesztegelnek.
»Hogy többé ránk ne törjetek,
Bitóra tüstént véletek,
Rablók gonosz csapatja!«
Kihez hajolt a győzelem,
Parancsszavát a fejdelem
Ily büszke-durván adja.
»Elő, vezér, elő veled!
Elsőség illet tégedet,
Hadd lássuk szörnyü képed.
Olyan magasra emel-e
A magyarok nagy istene,
Mint én emellek téged?«
S a porba tipratott kebel
Fojtott dühérzeményivel
A hős előbbre lépett,
És szóla: »Fejdelem! kegyed,
Látom, határtalan; egyet
Engedj hát kérni tőled.
A kürt éltem hű társa volt,
Ő annyi vért és viadalt
Karom között szemléle;
Ez óra tőle elszakaszt:
Hagyd még egyszer megfúnom azt,
Hagyj elbucsúzni tőle!«
És zúg dörögve rémitőn
A kürt ismét Lehel kezén;
S hogy harsogtatta szerte,
Rá szent hevűlet lángja száll,
A győző fejdelemnek áll
És véle őt leverte!
»Te fölmagasztalsz – e szavak
A hősi ajkon hangzanak –
És én a porba váglak.«
S megy bátran, míg önérzete
Arczára kéjsugárt vete,
Elébe a halálnak.
(Pápa.)
1843.
* *
Az első dal.
Kit a dal istene
Szent csókjával füröszt,
Első vagyok, hazám,
Szinházad népe közt.
Zengjen tehát a lant!
S legelső énekem,
Pályámnak társai,
Tinéktek szentelem.
Az érzet kútfeje
A dagadó kebel;
Dalomnak hangjai
Onnan szakadtak el.
S mint szívnek gyermeki
A szívbe vágynak ők;
Engedjétek nekik
Honokba menniök. – –
Ki a művészet e
Szent templomába lép,
Az, illő, hogy legyen
Fejben, kebelben ép;
Az elme éjjele
S a megromlott kebel
E fának ágain
Gyümölcsöt nem nevel.
Két csillag sugara
Derengje át egünk:
Hon és erény legyen
E két csillag nekünk.
Nem kell a színpadot
Tekinteni csak úgy,
Mint hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út;
A színpad czélja nagy,
A színpad czélja szent:
Ez a szív parlagán
Erkölcsöt fejt, teremt.
Azért érzelmeink’
Gyullaszsza tiszta tűz,
Mely minden szennyet a
Kebelbül számkiűz;
Mert várni lehet-e,
Hogy romlott föld alatt
A mag termő legyen
Gazdag kalászokat!
Föl hát! és míg a szem
Csak egy sugárt lövel,
Előle a magas,
Szent czél ne veszszen el.
S ha ez lesz életünk:
Édes jutalmat ad
A hon áldó szava
S a nyúgott öntudat
(Kecskemét.)
Népdalok.