Zajos órák mámora
Hogyha széjjellebben,
Dúl a régi fájdalom
Annál dühösebben.
Nyugszik a táncz, hallgat a víg zeneszó,
És buvában újra sorvad Kuruttyó.
Tarka, foltos fegyvere,
Rajt virít a rozsda,
S fényesítni oly nehéz
Az istenátkozta.
»Hejh, jobb volna most koholni vasszeget,
Vagy heverve nyujtózkodni zug megett.«
Nézd, Kuruttyó, nézd, ki jő
Látogatni téged?
Isten engem, oly alak,
Mint a feleséged.
Ő az, ő! az ártatlan férjhagyta nő,
Karján mosolyg nyájas barna csecsemő.
»Ez Kuruttyóivadék!«
Mond a kisded apja,
És a rajkót és a nőt
Kebelére kapja,
S vége nélkül, hossza nélkül pityereg.
Jókat kaczag rajt a víg ujonczsereg.
(Pápa.)
Bucsú.
Irígyen a sors boldogságom ellen,
Pozsony! körödből ismét messze hí;
Megyek – de dúlva van bucsúzó mellem,
Miként váradnak puszta termei.
Utánam intesz még Dunád ködébül,
S arczomra keserű köny árja gördül.
Nem hosszu volt tebenned múlatásom,
S az órák mint a nyíl röpűltenek,
De ily órákat a nagy mennyországon
Angyalnak adnak csak az istenek.
Édenben éltem üdvözűlöttképen
Barátaimnak nyájas, hű körében.
A messze távol kéklő fátyolába
Takarja már szép képedet, Pozsony,
Nem lágyul a vad végezet, hiába
Nyögel panasz kesergő ajkamon:
Mennem kell! – s tán örökre szakadátok
Már tőlem el, ti szeretett barátok?
Vegyétek hát a bujdosó kebelnek
A zúgó szélben hangzó végszavát:
Szerencse kényei akár emelnek,
Akár nyomor s inségbe döntnek át,
Mig a koporsó nyugtomat nem adja,
Érettetek gyúl szívem indulatja.
(Pozsony, január 21.)
Elegia.
Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint
A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?
Meddig nyűgöz Amor kínos láncza? Endymionnal
Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt?
Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el,
Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod.
Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak,
Fölteszi a sziklát hegy tetejére Sysiph,
Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csilapszik:
De hidegen marad a lánynak örökre szive.
S érette ah boldogtalan én, mindegyre hevűlök,
Keblem Vestatüzét nincsen eloltni erőm.
Égj, szivem, hát égj, mint forró Hyperiona nyárnak,
Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad.
Hervadok én is majd, s hervadván, enyhre találok,
Ha tova szállt lelkem Lethe özönébe merűl.
(Duna-Vecse, junius 22.)
Galgapartihoz.
Üdvözöllek messze bércztetőkről,
Szent helyek!
Hol a Galga lassu andalgással
Hempelyeg.
Hol pályája éden volt a gyermek-
Ifjunak,
Hol az életüdv örömvirági
Nyíltanak.
Lángszerelmem szép viszonozója,
Barna lány,
Emlékezve küldsz-e még sóhajt a
Szív után,
Melyet annyi kéjnek bölcsejében
Ringatál,
Melynek első éneket lantjára
Te csalál?
Ah, rád vissza bús könyhullatással
Néz szemem:
Vesztve téged, vésze boldogságom,
Mindenem!
(Grécz, május 1.)
Hazatérés.
(_Heine_ után németből.)
Te szép halász leányka,
Hajtsd partra csolnakod;
Jőj, s ülj le oldalamhoz,
És nyujtsd nekem karod.
Fejecskéd tedd szivemre,
S ne félj, ne oly igen,
Hisz gondtalan naponként
Jársz a vad tengeren.
Tengerhez szűm hasonló,
Van rajt vész, ár, apály;
És mélyen fenekében
Nem egy szép gyöngy is áll.
(Pápa.)
Boszú.
Kecses tavasz virúla;
Vidám tekintete
Berkemnek kebelébe
Rózsákat űltete.
Mosolygtak a tavasznak
Bájgyermeki felém,
S én a bibor bimbókat
Enyelgve tördelém.
De látta a leányka
Könnyelmü tettemet,
S testvéreit boszúlva –
Kitépte szívemet.
Azóta létem árva,
Kietlen pusztaság,
Mint, melynek elraboltam
Diszét, a rózsaág.
Elválás.
Vert az óra,
Halnak a remények,
Kik szivembe
Hajnalfényt hintének;
Szebb jövendő
Tiszta hajnalfényét,
Mely keblemnek
Éjjelét üzé szét.
Vert az óra!
A szörnyű itélet:
»Elszakadni
Mindörökre tőled,
Lány! szerelmem
Nyájas tavaszában!«
Zúga hozzám
Rémes kongásában.
Szűm nyugalmát
Ismét hol találja,
Messze tőled
Keblem ideálja?
Honnan int a
Csendes béke réve,
Honnan int a
Bujdosó elébe?
A mosolygva
Kedvező szerencse
Pályád édes
Örömekkel hintse,
Míg én búban
A széles világot
Átfutom, nem
Lelve boldogságot.
Vendég.
Kerepel a szarka
Házam tetején:
Vendég jön. Vendégnek
Vajh, kit várjak én?
Messze föld határán
Jár a szerető,
Csalfa volt szerelme,
Vissza nem jön ő.
Tán te lész vendégem,
Óhajtott halál;
Úgy siess, ne késsél,
Ajtóm nyitva áll.
(Duna-Vecse, jun. 5.)
Csal.
Völgy homályán, fák hüsében,
Kert megett,
Zeng a lantos hév szerelmi
Éneket.
Zeng, ha gyúl a rózsahajnal
Keleten,
Ha nyugodni bércz megé a
Nap megyen.
S szép tavaszszal, nyár hevén hüs
Őszön át
Pengeti a szerelemnek
Hév dalát.
S édes díja zengzetének,
A leány
Ha kacsingat által a kert,
Ajtaján.
Jő a tél, és megnyil a kert
És ragad
Kebelére a leány – más
Boldogot.
A csalódott megy kinok bús
Éjjelén,
S hallgat a dal lantja néma
Idegén.
(Duna-Vecse, máj. 27.)
Álom.
Kór valék, fájdalmaimnak
Szenvedém nagy kínjait;
Jött az éj szelíden végre,
S könyörűlve békességre
Álmaim karába vitt.
És láttam ott
A szőke lányt,
Nem hidegen
Már szűm iránt;
Hozzám voná
A szerelem,
S eget lele
E kebelen,
S én piruló
Lángajakán,
Mézcsókjait
Lecsókolván.
És ujra csók,
S meg annyi csók,
S oly édesek!
S oly lángolók!
Ily álmakat adjatok, isteneim,
És marhat a fájdalom, a fene kín;
Én tűrni fogok, valahára talán
Majd égi való jön az álmok után.
Örök bú.
Tódúl a felleg; barna éjbe vonja
A látkört, búsul a sötét vidék.
Sötét e szív is, hű szerelmem honja,
Reá a bú gyászfátyla szöveték.
Nem bírva terhét, a felhő könyekre
Fakadt, s a rózsa gyüjti gyöngyeit.
Megtelt e szív is, könyeim peregve
Áztatják arczom hervadt díszeit.
Színekkel tarkaékesen szivárvány
Ragyog keletről, szép derű jele.
Borúm örök, hajh, lánykám nem mosolyg rám
Szivárványként, hogy földerítene.
(Duna-Vecse, április 24.)
Ujság.
Figyeljetek, derék história!
»Halljuk! Tovább! Na s aztán!« A minap
Szent elragadtatás tüzével egy
Költő merészen mászta Helikon
Bérczét, öröklétű hírkoszorút
Tüzendő fürtibe a fénytetőn.
Mármár magos czéljához ért, midőn
Réműletes mennydörgés hallatik.
»»Védj, szent Apollo!«« Ujra mennydörög.
Megborzad a költő, s uramfia!
A mélybe henterűl. »Hahahaha!«
S ugyan mi dörge? »A boszús Olymp.«
Nem. »Halljuk! Halljuk!« Hát a Múzsafi
Nem legbővebben abrakolt – hasa.
(Vadas, május 16.)
Vándordalok.