1838.
* *
A hűtelenhez.
Esküszegte lyányka! emlékezzél
Arra, a midőn: »ah meg ne vessél« –
Így imádva téged kértelek, –
Légy kegyelmes én irántam, s szíved
Add nekem, ki csak te néked híved
Voltam és leszek, míg létezek.
Akkoron kérő keblemre dűlve,
Szerelem tüzétől fölhevűlve,
Ezt rebegték csalfa ajkaid:
»Hő szívem tiéd csak, drága lélek;
Esküszöm, hogy csak te néked élek;
Szünjenek könnyűid, bánatid.«
Én ez által istenülve lettem,
És keserves sorsom elfeledtem,
Emma, gyönge karjaid között.
Édenek nyilának én előttem,
Nem borúltak fellegek fölöttem,
Tőlem a bú mind elköltözött.
Ámde mily rövid volt boldogságom,
Mily korán eltűne mennyországom,
Én, ah, nem gondoltam volna azt!
Estem édenből nagy pusztaságra,
És juték keserves árvaságra,
Marja a bú szívem, és hervaszt.
Hő imádód s kedvelőd elhagytad,
Szívedet te ismét másnak adtad,
Engem elfeledve, csalfa lény!…
Jól van! én lemondok mindenről már,
Engemet kietlen puszta hely vár
Éjszak hó-födözte bús ölén.
Isten veled hát örökre, édes
Tárgya hő szivemnek, ah negédes
Csalfa Emma, isten véled hát!
Majd ha egykor értem, szinte árva,
Eljösz, éjszaknak havát bejárva,
Megleled hű múzsafid porát.
(Selmecz.)
1839.
* *
Szeberényi Lajos emlékkönyvébe.
Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni
Minket együttlétünk édeni napjainak,
Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.
(Selmecz.)
1841.
* *
Lenke sírján.
Ádáz koporsó zordon éjjele!
Mivé tevél te oly sok örömet?
Mivé tevél te annyi szép reményt?
Mely zsenge a szülői szív felett,
Mely egy kéjparadicsomot igért,
Rózsás jövendő boldog karjain;
Kegyetlenűl mind elragadtad ezt,
Csak romja áll még: a keserv, a kin!
Oh a szülők! ha sorsok vészt zudít
Keblökbe dúlni és pusztítani:
Ki fog miként egy égnek angyala
Bút űzve rájok felmosolygani?
Nyugodjatok meg, szerető anya!
S te bús atyának gyászló kebele!
Kedves Lenkétek, ah, nem lészen ő
Temetve itt e sírnak mélyibe.
Hol a teremtő széke tündököl
Felhők felett a csillagezreden:
Tekintsetek fel, egy szelíd sugár
Leng onnan rátok csendes éjeken.
És e sugár az ő szép szelleme!
Az angyalok között ott múlat ő,
Imádva istent, hogy boldog legyen
A kor, mely a kedves szülőkre jő.
S örvend előre a jövő felett:
Midőn az alkotó székéből int,
S a drága magzat s a kedves szülők
Egymást vigadva ölelik megint.
Erdő szélén.
Erdő szélén puszta csárda,
Hejh mért sietsz oda, sárga?
Fordulj vissza, szép paripám,
Nincs benne már kedves babám.
Csárda, csárda, gonosz csárda,
Sülyedj fenékig a sárba!
Befogadtad a rossz legényt,
Megölte kincsemet, szegényt!
Pórnak esti dala.
(_Claudius_ után németből.)
Az ékes nappali csillagzat
Pályáját végezé.
Jer, és törüld le izzadásom,
S teríts fel, drága nő.
Csak itt a földön is teríthetsz,
Gyümölcsfánkhoz közel:
Itt jóizű az étel este,
S legtágasabb a hely.
Aprócska vendéginket is hídd,
Mert ugy kiéhezém;
A legkisebb is hagyja fészkét,
Ha álom nincs szemén.
Sokat tálalnak a királynak,
Ő, a mint hírlelik,
Mindennap sültet, meg lepényt, meg
Pástétomot eszik.
S egy ember van mellé rendelve,
Más dolga nincs neki,
Asztalneműjét rendezi csak,
S szolgálatát teszi.
Adj’ isten ő egészségére!
Mert mennyi dolga van:
Hogy minket békében tarthasson,
Éj- s nappal nyugtalan.
Ha úri mód nem élhetünk is,
Van mégis kenyerünk,
Van tiszta, szép, és fris tej és vaj;
S hát kell-e több nekünk?
Elég ez untig póri népnek,
Vedd hálánk érte, ég!
S ma estelink szabadban tartjuk,
Hol annyi csillag ég.
A hold ezüstlő sugarakkal
Leszen velünk jelen,
És áldást hintve tálainkba
Fog tündökölni fen.
Nos, gyermekink, együnk vidáman,
S a mennyek áldjanak!
Oh én irigylendő, szegény és
Mégis gazdag vagyok!
(Pápa.)
Kuruttyó.