Hideg, hideg van ott kinn,
Arról nem tehetek,
Nem is törődöm véle,
Szobám elég meleg.
Egykor… de mi közöm most
A múlthoz én nekem?
Nem, nem leszek hálátlan
Irántad, jelenem.
Te foglald egyedűl el
Egészen lelkemet!
Száműzve a jövő s mult,
Remény s emlékezet.
Mi is az a jövő s mult?
Ha zordon vagy ha szép,
Az mindegy, így is úgy is
Tolvajnál nem egyéb.
Két tolvaj a jövő s mult,
Incselkednek veled,
Hogy szép szerén magokra
Vonják figyelmedet,
S míg jobbra balra nézesz
Ellopják hirtelen
A szép virágot, melyet
Eléd tett a jelen.
Nem fogtok most ki rajtam,
Zsebmetsző czimborák,
Pusztuljatok szemembül,
Lóduljatok tovább.
Te állj, te állj előttem,
Barátságos jelen,
Jó ízüen merengek
Mosolygó képeden.
Nem vagy merész kalandor,
Regényes vad legény,
Kinek fél vállán mente,
Sastoll a süvegén.
Fejeden házisapka,
Rajtad hálóruha,
Kezedben egy pohár bor,
Szádban török pipa.
Hadd rázzam meg, kedélyes
Barátom, kezedet,
Egy nagy karszékben töltöm
Estém szemközt veled.
Füstöljünk, iddogáljunk…
Vidáman ránk ragyog
A lámpa, feleségem
Szeme s a csillagok.
(Pest.)
Rózsavölgyi halálára.
Vén muzsikus, mit vétettem én neked,
Hogy mindig csak szomorítasz engemet?
Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,
Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb,
Ez nekem még keserűbb!
Régi sorsa magyaroknak a bánat,
E nélkül már tán élni sem tudnának,
Ha már igy van, ébredj föl, vén barátom,
Hadd busuljunk legalább a nótádon,
Hadd busúljunk nótádon!
Czudar nemzet biz a magyar, hiába,
Nem igen néz se előre se hátra,
Elfeledte, a mi történt ezelőtt,
A jövő meg? bánja is ez a jövőt,
Bánja is ez a jövőt!
Egyszer ember csak a magyar, mikor a
Fülét szivét megtölti a muzsika,
Könnybe lábbad a két szeme ilyenkor,
Eszébe jut a siralmas hajdankor,
A siralmas hajdankor.
Sirathatjuk is a multat, Mohácsot,
Kiket ott a török fegyver levágott;
Ha őket eltemették vón rendesen,
Húsz ezer sír állna ottan egy helyen,
Húsz ezer sír egy helyen!
És mikor már kibusúltuk magunkat,
Megfeszítjük lelkünket és karunkat,
És ha akkor ott volna az ellenség,
Ha még annyi volna is mind elesnék,
Mind egy szálig elesnék!
Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’,
Hogy telik még mi tőlünk is nagy munka,
Hogy kivirít még a magyar nép fája,
S lombjait majd isten, ember csodálja,
Isten, ember csodálja! –
Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom,
Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon,
Olyan isten igazában tudtad te,
Hogy hol fekszik a magyarnak a szive,
A magyarnak a szive.
Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk,
Pedig veled ötven évet mulattunk,
Gyere vissza, áldom azt az istened,
Kezd el ujra, kezd el azt az ötvenet,
Kezd el azt az ötvenet! – –
Addig híttam, hogy sírjából megjelent,
Megjelent, de csak addig volt idefent,
Míg kezével hajlékára mutatott…
Mi van benne? hegedű és koldusbot,
Hegedű és koldusbot!
(Pest.)
Egy emlék a kórházban.
(_Moreau_ után francziából.[1])
E durva ágyon végvonaglásomban
Még szánakozó könnyeket lelek,
Mert a dicsőség és lángész illatja
Árasztja el e fájdalom-helyet.
Itt énekelt ő, itt imádkozott és
Halt meg, reményeinek özvegye,
S én ismétlem, számlálva szenvedésim:
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
»Bátorság, költő!« így beszéltek hozzám,
»Gondunk leszen lantodra és reád.«
Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak
Az irgalom nyitá meg ajtaját.
Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül,
S ha meghalok, rajtad lesz bélyege…
Ah, kiesik az irótoll kezembül;
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
Ha hosszu sóhajtásaim után egy
Vigasztaló szó hangzanék nekem,
Ha volna itten egy baráti kéz, mely
Megmelegítné reszkető kezem!
De a barátok nem hallják keservem,
Estéjök lakomában foly ma le,
S nem veszik észre társok távollétét…
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
Megátkozom én születésem napját;
De a természet olyan gyönyörű,
De minden este erdők illatával
Lebeg a szellő ablakom körűl.
Sétálni párosan virágos fűben,
Bent a fák közt merengve űlni le:
Oh mily boldogság, milyen szép az élet!…
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
(Pest.)
A völgy s a hegy.
Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)
Ha én hegy volnék! milyen isteni
A csillagok szomszédságábul
A nagy világra letekinteni.
Az a boldog hegy, ott uralkodik
Királyi széke dicső magasán,
Körűlövedzi hódolattal
Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.
A kelő nap, első sugáriból,
Tesz homlokára arany koronát,
S a lemenő palástul adja
Rá végsugárainak bíborát.
Ha én hegy volnék! Itt elbújva kell
Áttengenem homályos éltemet,
A szomszédig sem láthatok, s a
Szomszédból sem láthatnak engemet. –
Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)
Ha én völgy volnék! oh milyen rideg
Ez a magasság, e dicsőség
A melyet tőlem úgy irígylenek.
Engem talál az első napsugár
És az utósó is rajtam ragyog,
És még is mindig olyan puszta
És még is mindig oly hideg vagyok.
Pillangó, harmat, csalogány, virág…
Hiába hívom, egyik sem szeret,
S mi oda lenn enyelgő szellő,
Az ide fönn csatázó fergeteg.
Ha én völgy volnék! élnék ott alant
A nagy világtól mélyen rejtve el,
S cserélgetném a boldogságot
A szép tavasz kedves szülöttivel!
(Pest.)
Feleségek felesége,
Feleségek felesége,
Lelkemadta kicsikéje!
Jer ide már az ölembe,
Mulassak veled kedvemre.
Szerettelek lyánykorodban,
Szeretlek most százszor jobban,
Nem százszor, de ezerszerte,
Ha meg nem haragszol érte
Nem is tudja a nőtelen,
Mi az igazi szerelem;
Hogy’ tudná az istenadta?
Még csak akkor tanulgatja.
Nőtelen ember szerelme
Csak virág a kalap mellett;
S most a szerelem én nékem
Lélekzetem, szívverésem.
De boldogok is vagyunk ám,
Ugy-e, lelkem kis Juliskám?
Meg se várjuk a halálunk,
Elevenen égbe szállunk!
(Pest.)