Szeretlek én, szeretlek téged…

Szeretlek én, szeretlek téged,

Kedves kis angyalom,

Csak az fáj, hogy szerelmemet be

Nem bizonyíthatom.

Igy egyszerűen a szavamra,

Ha tetszik, nem hiszed,

És én mikép oszlassam el, ha

Vannak, kétségidet?

Születtem volna gazdag úrnak,

Bizonyság-tételért

Egy-egy gyémántkövet dobnék el

Minden kis szavadért.

Ha királynak születtem volna,

Letenném koronám

Egy kis virágkoszorúért, mit

Kezecskéd fűzne rám.

Volnék szivárvány: kérnélek, hogy

Színeimet elfogadd,

És festess bennök szallagot, mely

Övezze derekad.

Ha volnék a világlátó nap:

Ott hagynám az eget,

S a nagy világ helyett nem néznék

Mást, mint szemeidet!

(Pest.)

Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?

Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?

A ruhámat foltozgatod?

Rongyosan is jó az nékem…

Varrj inkább egy zászlót, feleségem!

Sejtek, sejtek én valamit,

A jó isten tudja, hogy mit,

De elég, hogy szól sejtésem…

Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Nem maradhat igy sokáig,

Mi hogyan lesz, majd elválik,

Elválik a csatatéren…

Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Drága áru a szabadság,

Nem ingyen, de pénzen adják,

Drága pénzen, piros véren…

Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Ha ilyen szép kéz varrja meg,

A győzelem belé szeret,

S mindig ott lesz közelében…

Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

(Pest.)

A puszta, télen.

Hejh, mostan puszta ám igazán a puszta!

Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda,

A mit a kikelet

És a nyár gyüjtöget,

Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli,

A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,

S a dalos madarak

Mind elnémultanak,

Nem szól a harsogó haris a fű közül,

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,

Vagy hogy rövidlátó

Már öreg korától,

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…

Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;

Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;

Mikor vályú elé

Hajtják este felé,

Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,

Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi

A gerendáról, és a küszöbre teszi,

Megvágja nagyjábul,

S a csizmaszárábul

Pipát húz ki, rá tölt és lomhán szipákol,

S oda-oda néz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyan csak hallgatnak,

Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,

Mert a pincze kulcsát

Akár elhajítsák,

Senki sem fordítja feléjök a rudat,

Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,

Egyik fönn a légben magasan kavarog,

Másik alant nyargal

Szikrázó haraggal,

Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,

A harmadik velök birkozni szembe jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,

A rónára halvány ködök telepűlnek,

S csak félig mutatják

A betyár alakját,

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,

Visszapillant a nap a föld pereméről,

Visszanéz még egyszer

Mérges tekintettel,

S mire elér szeme a tulsó határra,

Leesik fejéről véres koronája.

(Pest.)

Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás · 第 374 / 448 题