Kinn a ménes, kinn a pusztán…

Kinn a ménes, kinn a pusztán,

A betyárok országutján.

Benn a csikós a csárdában,

Iszik isten igazában.

Hadd igyék, ha kedve tartja,

Ha kiszáradott a torka,

Nem is csoda ily melegben,

Süt a nap esze-veszetten.

De ha beballag kend, bátya,

Iszogatni a csárdába,

Legyen gondja a ménesre,

Bizza kelmed jó kezekre.

Ott kinn hagyott három bojtárt,

Egy sem ér egy hajító fát,

Mind a három azzal mulat,

Hogy alszik a kalap alatt.

Hevernek a földön hanyatt,

Orczájok a kalap alatt,

Egyebökkel nem gondolnak,

Ha megpörköli is a nap.

Hát amott Kecskemét felől

A homoktorlatok megől

Ki lépegett szép lassacskán

Egy szép sötétpej paripán?

Szép, tűzes ló, de még rajta

A legény tüzesebb fajta,

Bátorság van a szemében,

Karikás-ostor kezében.

Csak jön, csak jön, halk lépést tart,

Egyszer a méneshez ugrat,

Kiszakít egy jó nagy falkát…

Kis-Kunság, most isten hozzád!

Fárad a nap, már alant jár,

Egyre nyargal még a betyár

És előtte a paripák,

Csattog-pattog a karikás.

Jön a csikós a csárdából

Gyógyulóban mámorából,

A bojtárok ébredeznek,

Nagy híja van a ménesnek.

El az egész kerületbe

Ló-keresni szedtevette!…

De hiszen kereshetik mán

Kit Szabadkán, kit Kikindán.

(Pest.)

Vas-uton.

Tenger-kéj veszen körűl,

Közepében lelkem fürdik…

A madár röpűlt csak eddig,

Most az ember is röpűl!

Nyílsebes gondolatunk,

Későn indulánk utánad,

De sarkantyúzd paripádat,

Mert elérünk, elhagyunk!

Hegy, fa, ház, ember, patak

És ki tudja, még mi minden?

Tünedez föl szemeimben

S oszlik el, mint köd-alak.

A nap is velünk szalad,

Mint egy őrült, a ki véli,

Hogy őt, össze-visszatépni,

Űzi egy ördögcsapat.

Futott, futott, s hasztalan!

Elmaradt… fáradva dől le

A nyugati hegytetőre,

Arczán szégyen lángja van.

S még mi egyre röpülünk,

Egy sziporkát sem fáradva;

Ez a gép tán egyenest a

Más világba megy velünk! –

Száz vas-útat, ezeret!

Csináljátok, csináljátok!

Hadd fussák be a világot,

Mint a testet az erek.

Ezek a föld erei,

Bennök árad a műveltség,

Ezek által ömlenek szét

Az életnek nedvei.

Miért nem csináltatok

Eddig is már… vas hiányzott?

Törjetek szét minden lánczot,

Majd lesz elég vasatok!

(Pest.)

Feleségem nevenapján.

Kis Juliskám, feleségem

Neve napja vagyon most!

Adjatok rám ócska mentét,

Rókaprémest, zsinorost.

És le most e bugyogóval,

Magyar nadrágot nekem!

És el bajuszpödrőért a

Patikába hirtelen!

Mielőtt elébe lépek,

Igy csipem ki magamat,

Legyen újra föltámasztva

A hajdankori divat,

Az a régi idő, melyben

Még roszúl öltöztenek,

De a mellett jót kivántak

Egymásnak az emberek. –

Jót kivánok én is néked,

Ez természetes dolog,

Csak hogy a jó annyiféle,

Hogy alig választhatok.

Hogy lehetne valamennyit

Egy szóban kimondani?

Ne legyenek életednek

Bánatai, bajai?

Eh, ez nem is jó kivánság!

Bánat és baj kellenek;

A hol árnyék nincsen, ott a

Fényt sem igen látni meg.

Ifjuság! ez a minden jó,

Éld le ifjuságodat…

Ez rövid, s aztán meghalni?

Nem nagyon víg gondolat.

Érd el (persze én velem) az

Ősz hajak késő korát,

Hanem ez ne légyen más, mint

Álarczban az ifjuság.

(Pest.)

Szilveszter éje 1847-ben.

Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás · 第 368 / 448 题