Dicsérsz, kedves, hogy olyan jó vagyok!
És meglehet, hogy az vagyok valóban,
De ne köszönd ezt én nekem… szived
Annak forrása, bennem a mi jó van.
Avvagy talán a földnek érdeme,
Hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot?
Teremne-e csak egy fűszálat is,
Ha nem sütnének rá a napsugárok?
(Nagy-Várad.)
Arany Jánosnál.
Csendes magányból a mézeshetek után
Ujra belépek a nagy világ zajába,
Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután
Kedélyemnek fejér köntösére hága.
Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,
A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél,
Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,
Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.
Üdvezlégy másodszor!… a tavasz tarkállott,
A midőn először látogattalak meg,
Most bús egyformaság födi a világot,
Bús egyformasága a mogorva ősznek;
De a ború, ámbár eddig egyetérzék
A természettel, most nem sérti kedvemet,
Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,
És a legszebbik részt, kis feleségemet.
Ime feleségem… hejh be szép az élet,
Mikor az ember így másod-magával van,
Akármit huhognak, akármint itélnek
A magányos baglyok, szomorú odvokban.
Leestem ugyan a szabadság szárnyáról,
Be vagyok kerítve egy kis karikába,
De mért kivánkoznám ki e karikából,
Mikor minden gyönyör ide van bezárva?
Én azonban vizet hordok a Dunába
Beszélvén ilyetén dolgokat te néked;
Föl van írva szintén sorsod csillagába
Ragyogó betűkkel: boldog házasélet…
Itt hitvesed, amott két virgoncz gyermeked!
Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan,
S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,
Hogy hallgatni még az idő is megálljon.
Igy csaljuk meg ezt a vén hajdút, ki engem
Hejh maholnap megint a dologra kerget…
Egykor a hírvágyat hátamra ültettem,
S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget.
Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz,
Hogy munkába öljek napot és éjszakát!
Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz,
A ki a sátánnak elalkudta magát.
Tudom, a feledés, mint az éhes kánya
A megölt madárral, elröpűl nevemmel,
Tudom, hogy siket a magyarok hazája,
S mégis énekelek, mert énekelnem kell.
El fogják feledni nevem s bár felednék
Hamar! ugy szeretném túlélni híremet;
Akkor aztán ismét a magamé lennék,
Rózsáim volnának a borostyán helyett.
Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem
Veletek, barátom, nem-zavart magányban,
Míg nem emlékezném már saját magam sem
Arra, hogy divatban voltam hajdanában.
Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén,
Egyszer itt találna s tán reám ismervén,
Mint régi barátját üdvözölne, de én
Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?…
Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki,
Nevetek, magamat kinevetem érte;
Az isten a magányt nem nekem teremti,
Oda való vagyok én a csatatérre.
Dobják le testemmel együtt majd nevemet
A sírba, de addig ne bántsa senki sem,
Véglehelletemig nem hagyom a helyet,
Ott esem el bármily sárosan, véresen!
(Szalonta.)
Őszi éj.
Látod, látod… vagy hiszen mit látnál?
Késő éj van, s ez még nem elég:
Éj a földön és felhők az éjen;
Kétszeres gyászt vett föl a vidék.
És a szél, ez a hazátlan szellem,
Kit be nem fogad se ég se föld,
Ég és föld közt elkárhozva bujdos…
Hallod, hallod, hogy nyög, hogy süvölt.
Könnyü nékünk, feleségem, könnyü,
Pamlagon te és karszékben én,
Idebenn a kényelmes szobában
A meleg kemencze közelén.
Oh de vannak, kik most kinn bolyongnak
A viharban szabad ég alatt,
Fürteiket megczibálja a szél,
A midőn mellettök elszalad.
Ablakokból itt-ott oly hivólag
Kandikál ki egy-egy mécsvilág,
De ők tovább mennek… csavargónak
Ki nyitná ki háza ajtaját?
Hejh pedig ki tudja, hogy mi volt az
Ilyen, vagy mi lesz belőle még?
Hogy tovább ne menjünk: egykor én is,
Én is ily földönfutó valék.
Míg kifáradt, gyöngült lábaimmal
Gázolám az országúti sárt:
Lelkem addig csüggedetlen szárnyán
Magasan fönn az egekben járt.
Igy ballagtam, ábrándozva: egykor
A hazának mily kincset hagyok.
S a ki láta, mit gondolt felőlem?
Azt hivé tán, hogy tolvaj vagyok.
(Pest.)