(_Moore_ után angolból.)
Oh ne bántsd a költőt, ha magányba fut, hol
Fekszik a gyönyör, a hírrel nem törődve;
Nagyra született ő, s lelke lángolási
Szentebbek volnának boldogabb időkbe’.
A húr, mely most lantján tágan lankad, tudna
Harczi dárda ellen íjt feszíteni,
És ajkán, a mely most vágyakat lehel csak,
Honfiszívnek árja ömledezne ki.
De jaj hazájának!… elmult büszkesége,
S mely volt hajthatatlan, megtört szelleme;
Romján csak titokban sóhajt népe, mert őt
Árulás szeretni s halál védnie.
Csak az árulónak van becse, csak annak,
A ki szégyenlője ősei nevének;
Az a fáklya vezet méltósághoz, a mely
A hazát-hamvasztó máglyán gyujtaték meg.
Hát ne bántsd a költőt, ha, mit nem gyógyíthat,
Kéjek közt akarja elfelejteni;
Oh csak egy reményt adj, csak egy fény ragyogjon
Honja éjén, s meglásd, mit fog érezni!
És azonnal szíve minden szenvedélyt, mit
Táplált, s mindent, a mi kedves, messze hajt,
S a babér, mely fejét hasztalan övedzi:
Mint Harmodiusnak, kardját födi majd.
De bár dicsőséged eltűnt s a remény is,
Neved, drága Erin, élni fog dalába’,
Még az órában is, melyben legvidámabb,
Emlékezni fog rád s sorsod viszályára.
Panaszod meghallj’ az idegen, rónáin,
Tengeren túl küldi a lant sóhajod,
Maga zsarnokod is, mig lánczod szorítja,
Rabja dalán megáll majd és sírni fog.
(Pest.)