El innét, el a városból,
Fogjatok be hamarjába,
Hadd rohanjak, hadd röpűljek
Más vidékre, más országba!
Mint kivánkozám e helyre,
Lelkemet mint vonta a vágy!
S ugyanez az érzelem most
Von tovább, maradni nem hágy.
Nevezetes ez a város,
Tekintetem szerteszéjjel
Mint az üstökös kalandoz
S nem telik be nézésével.
Összevissza tarkabarkán
Állnak új és régi házak,
Mintha képviselve volna
Itten minden eltünt század.
S történetkönyv ez a város,
A történetek nagy könyve,
Minden utcza és minden kő
Nagy dolgokról beszél benne.
S a magyar szó árad itten
Mindenütt, a merre járok,
Édes hangok, kedves hangok,
Illatoznak, mint virágok.
S még is mindezek daczára
El innét, sőt ép ezért el,
Hogy a megszokás utol ne
Érjen prózai kezével.
S szemeimről azt a fényes
Rózsafátyolt le ne tépje,
Melyen át e várost nézem,
Elmerülve tündérkéjbe.
Igy maradj meg, szép Kolozsvár,
Igy maradj te emlékimben,
Ily kedvesen, ily dicsően…
El tehát, el gyorsan innen!
(Kolozsvár.)
A szerelem országa.
Álmodtam a minap…
Már nem tudom, hogy ébren-e vagy alva?
Csak azt tudom, hogy álmodám.
Ah, milyen szép álom vala!
Most, a midőn leírom,
Kezem még most is reszket… a gyönyörtől!
Ballagva mentem hosszu úton,
Azaz, hogy nem ballagva,
Sőt inkább sebesen,
Mert puszta volt a táj, a merre jártam,
Oly puszta, olyan prózai,
E tájnak csak lakói voltak
Még prózaibbak…
Oly szenvedélytelen, nyugott pofák!
Siettem el, siettem el,
Hogy mentül hamarabb
Mögöttem hagyjam e
Boszantó tájt s boszantóbb arczokat.
Elvégre értem egy magas kerítést,
A melynek gyémánt kapujára
Ez volt fölírva szivárvány-betűkkel:
»A szerelem országa«.
Vágy-szomjasan
Kaptam meg a kilincset
És benyiték,
S mit láttam! égi látomány!
Előttem állt a legdicsőbb vidék,
Minőt a festők és a költők
Művészi mámorukban
Teremteni csak képesek,
A milyen tán csak a paradicsom volt.
Virító széles hosszu völgy
Ezer virággal s oly nagy rózsafákkal,
A mekkorák másutt a tölgyek.
Középütt sétált egy folyó,
És vissza-visszafordult
A helyre, melyet egyszer elhagyott már,
Mikéntha fájna nékie
Végképen elszakadni tőle.
A láthatár szegélye
Regényes kősziklák valának,
Melyek fején
Arany felhők lebegtek
Fürtök gyanánt.
Elálmélkodva néztem e vidéket,
Feledve még az ajtót is betenni,
Midőn beléptem.
Sokáig álltam a küszöbnél,
Mig végre szinte öntudatlanúl
Beljebb-beljebb vont a vidék varázsa.
Először is virágos réteken
Mentem keresztül. Ifju emberek
Jártak körűlem, mindegyik
Lehajtott fővel, mintha tűt keresne.
Kiváncsi lettem és megkérdezém,
Hogy mit keresnek olyan gondosan?
S felelt egy, hogy mérges füvet.
Mérges füvet? s mi végre?
»Hogy kifacsarjam s megigyam levét.«
Megdöbbenék s gyorsan tovább haladtam,
S fáradva értem
Az első rózsafához,
S alája ültem, hogy ott megpihenjek,
De a midőn letelepedtem,
Oh borzalom! fejem fölött
Egy ifju lógott fölakasztva.
Elrohanék a másik fához
S a harmadikhoz és a negyedikhez
És igy tovább, mindig tovább,
De nem pihenheték sehol,
Mert mindenik fán
Függött egy ember.
Túl a folyón, túl a folyón!
Gondoltam, ott a boldog szerelem.
S szaladtam a folyó felé,
Csónakba űltem, s gyorsan evezék,
De húnyt szemekkel,
Mert a habokban egy-egy holt tetem
Ütötte föl magát,
S a partról, mint a megriasztott békák,
Ugráltanak be ifjak és leányok.
Átértem a vizen,
S ah itt is mindenütt
A régi látomány!
Méregpohár, akasztott emberek,
Mindenhol ez, mindig csak ez,
S hátúl a sziklák ormiról
Veték le mások magokat,
S alant a völgynek éles kövein
Kifeccsent szívökből a vér
S fejökből a velő.
Kétségbeesve nyargalék
Minden felé, minden felé,
De mindenütt a régi látomány:
Dúlt arczok és öngyilkolás!…
Csupán csak a táj és az ég mosolygott.
(Koltó.)
Kazinczy Gáborhoz.
Miljók nevében emelem szavam,
Miljók nevében mondom el neked
A köszönet, a hála szavait,
Hős pályatársam, lelkem rokona:
A nép nevében! melynek híve vagy,
Melyért csatázol bátran és vitézül.
Szentebb, mint a keresztes-háborúk,
Szentebb a harcz, a melyet vív e század,
Melynek te, mint én katonája vagy.
Ott fekszik, mint egy új Prometheus,
Évezred óta a bilincsre-vert nép,
És rágja máját a saskeselyű,
És vérzi lábát és kezét a láncz.
Le fogjuk rázni róla a vasat,
S elűzzük tőle a saskeselyűt!
Mienk, mienk lesz majd a győzelem,
Mert jó az ügy, mely fölfegyverze minket,
Mert a jó ügynek végre győzni kell.
Az ellenségé még a hatalom,
Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de
A kik vagyunk, mind elszánt férfiak,
S ha ott a többség, itten az erő,
Mert a mi fegyverünk az élesebb,
Mert az igazság a mi fegyverünk.
S nem volna messze már a diadal,
Ha minden harczos olyan volna, mint te,
Szavával olyan fél-mindenható!
Föl, föl, barátom, hangoztasd szavad,
Áraszd ki lelked e lángözönét,
Hogy föllobbantsd a rokon szívekét,
S hogy szétégesd az ellenség hadát!
Dörögd a gőgnek és a butaságnak
A rá jövendő végítéletet.
Föl, föl, barátom, csüggedetlenűl
S nem tántorogva egy pillanatig sem!
A díj a melyet egykor aratunk,
Küzdelmeinkhez méltó díj leszen…
De mit beszélek? mért említem ezt?
Nem fáradunk mi jutalom-reménynyel,
Mint a hazugság aljas zsoldosi,
De önzés nélkül, isten-ihletésből,
Mint hajdanában az apostolok!
(Koltó.)
Menny és föld.
Isten hozzád, gyönyörű hazugság,
Eszményképek, ábrándok világa!
Már kezemben tartom ajtód kulcsát,
Még egy percz, s örökre zárva lészsz.
Túl az éjnek fejér szivárványán,
A tejúton túl röpűltem egykor,
S ott az égi magasokban járván
Épitélek, szép tündér világ.
Ott töltöttem ébren álmodozva
A csapongó ifjuság időit,
Álmaimnak nem volt vége-hossza,
S szebbnél szebbek voltak álmaim.
De az álom bármi szép, csak álom,
S hogyha ma nem, holnap elmulandó;
Elment, elment pajkos ifjuságom,
Fölkeltett a komoly férfikor.
Isten hozzád ábrándok világa!
Miért várjak, a mig összeomlasz
S romjaidnak eltemess alája?
Jobb, leszállnom innen idején.
Le a mennyből, le tehát a földre!
Vígy le, vígy le képzeményim szárnya,
Mielőtt lebuknám összetörve,
Mint lebukott egykor Phaëton.
Hogy jön e könny szemem pillájára?
Aggalom s bú, hagyjatok, hadd menjek!
Hisz a föld az emberek hazája,
Embereknek csak a föld való;
S ha nem is oly szép ez, mint szeretnők!
Nem is oly rút, mint az ifju véli…
Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög,
S ha van itt tél, van kikelet is.
(Koltó.)
A koldus sírja.
Mint vadállat, mely halálát sejti,
A vén koldús puszták közepébe
Bujdosott, és élte maradékát
Ott a puszták közepén tevé le.
Holttestéhez a szegény legények
Elvetődtek, néki gödröt ástak,
Felköték botjára tarisznyáját,
S így tűzék le a botot fejfának.
Ott a fa s bokor nélkűli rónán
Áll a kis domb egyszerű jelével,
S te természet, elhagyottak gyáma,
Vad virágok- s fűvekkel födéd el.
Ilyen a sors! egykor, életében
Szennyes rongyok lengedeztek rajta,
S íme sírját napkeletnek minden
Szőnyegénél szebb szőnyeg takarja.
De az mindegy; ő rá nézve a fő,
Hogy elérte végre nyugodalmát…
Ki gondolná? mily zajos, mi vészes
Volt a pálya, melyen ő futott át.
Oh ez a kéz, a mely vénségében
Ezt a száraz, görcsös ágat fogta,
Ifjusága teljes erejében
Harczok fényes kardját villogtatta.
Ott forgott ő a csaták tüzében,
Ott adá véréből áldozatját
Az uraknak birtoka- s jogáért,
Kik őt később éhenhalni hagyták.
Csak hogy elhalt! most feledve minden,
Nyomorúság és a harczi lárma.
Csendes néma a világ körűle,
Zavaratlan földalatti álma.
Néha száll csak egy-egy kis madárka
Fejfájára s ábrándos dalt zeng ott…
Mit dalolhat a madárka fejfán,
Olyan fejfán, amely koldúsbot volt?
(Koltó.)
T. M. kisasszonyhoz.
Hogyan vagy, kedves jó leányka?
Alig hogy hallom híredet,
Pedig nagyon szeretném tudni
Vidám-e vagy bús életed?
Ha jól van dolgod, hadd örülnék,
Mert a boldogság úgy egész,
Sőt kétszerezve lesz az által,
Ha más is nyer belőle részt.
S ha bánatod van, hadd busúlnék
Veled, hadd venném át felét,
Másik felével a harczot csak
Könnyebben végigküzdenéd.
Elmondanád, mi bántja lelked,
Mi mérte rája a csapást?
S ha gyógyszert nem tudnék is adni,
Adhatnék tán vigasztalást.
Mint szeretném én, mint szeretném,
Ha el lehetne mondani:
Mily boldog vagyok, meddig mennek
Boldogságom határai…
Sőt nincs is annak, nincs határa,
Ugy nyúlik által lelkemen,
Miként a föld felett az ég, mely
Jelen van, mindenütt jelen.
S e nagy kéjtengert, melynek minden
Cseppjében egy gyöngy, egy öröm,
– Nem csak magam: másod magammal –
Nemes szivednek köszönöm.
Tudd ezt, leányka, és ha sorsod
Nehéz: enyhíti e tudat;
Mert a boldogságnak testvére:
Boldoggá tenni másokat.
(Szatmár.)
A rab.
»Te éretted harczolék, szabadság,
S lánczra verve lábam és karom…
Világosság, téged szomjazálak,
S mint vakandok, föld alatt lakom…
Mikor üt a megváltás órája,
Mikor üt a boldog óra már,
Melyben ujra szabad léget szívok,
S újra rám sütsz, fényes napsugár?«
Lenn az élők nagy koporsajában,
A börtönben, így sóhajt a rab,
S már, az isten tudná, hányadikszor,
Hiszen olyan régi, régi rab!
Vagy tán még csak egy pár kurta napja,
Hogy a sírnak testvérébe bujt?
Nagy müvész a fogság szenvedése,
Minden órát századokra nyújt.
Nem napok, nem! évek folytak el már,
A mióta ide vettetett,
Hosszu kínos évek, mik fölvésték
Homlokára sötét nevöket.
És fejét már régen a szegény rab
Bilincsével zúzta volna szét,
De egyetlen társa, a reménység,
Megragadta fölemelt kezét…
A reménység, hogy ő még szabad lesz!
Múljék itt bár éltének fele,
Hátralévő megmaradt felét az
Édes szabadságban tölti le.
És ezért várt, és ezért nem zúzta
Bilincsével szerteszét fejét,
Várva várt, s a lomha évek száma
Feje fölött meggyülekezék.
S jön a végén e hollóseregnek,
Végre jött egy szép fejér galamb,
Jött a drága hírnek meghozója,
Hogy utószor van ma ott alant.
Nyílik, nyílik ím a börtönajtó,
Leveszik kezéről a vasat…
Fölsikolt és összerogy… örökre…
Örömében szíve meghasadt.
(Koltó.)
Bölcselkedés és bölcseség.
»Teremtve van-e a világ,
Vagy örök idők óta áll?
S fog-e örökké állani,
Vagy egykor semmiségbe száll?
Megírta évmiljók előtt
A sors, mi fog történni majd?
Vagy a történet gálya, mit
A véletlen fuvalma hajt?
Egy-e a lélek és a test?
Honnan jövénk, hová megyünk?
Elalszik-e a sírba’, vagy
Uj lángra lobban életünk?«
Gunnyaszt a bölcs magánosan,
S ezen kérdések lengenek
Virasztó szemei előtt,
Miként rejtelmes szellemek.
Vizsgálja őket gondosan,
Vizsgálja fáradatlanúl,
Vizsgálja hosszu évekig,
S mi haszna benne? mit tanúl?
E szellemeknek arczain
Csak egy vonást sem fejte meg,
Midőn feléje a halál,
A végső szellem, közeleg.
S te balgatag világ, te az
Ily dőrét bölcsnek nevezéd,
Ki kincset kiván szerzeni
S eltékozolja életét.
Elég hogy élsz! mi gondod rá:
Mi volt és mi következik?
Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs,
Ki soha sem bölcselkedik.
(Koltó.)