Az volt a nagy, nagy munka,
Kicsiny kis feleség,
Mig megszereztelek, mig
Veled eljöheték.
Ha ilyen drága volna
Minden háznál a lyány,
Be kevés pap híznék meg
Az esketés diján.
Igaz, hogy ily leány nem
Minden bokorban nő,
S uram fia: poéta,
Rongyos poéta-vő!
Meg is téve dicsően
A hat-vágást apád,
Hogy ily isten-csapástól
Menekjék a család.
És a midőn hiába
Volt minden izzadás,
S ég, föld daczára meglett
Az asszony-elhozás:
Eltört ugyan az útban
Kocsinknak kereke,
De nem hiszem, hogy a nagy
Áldás-súly törte le.
Azon áldásnak súlya,
A melylyel engemet
Ipam s napam magoktól
Eleresztettenek.
Azon az egyen most is
Csodálkozom nagyon,
Hogy az ajtón jövék ki
És nem az ablakon.
Mért is nem dobtak itt ki?
Tűrném a többivel;
A sok közt e kis tréfa
Nem is tűnt volna fel.
(Koltó.)
Hintón és gyalog.
Rég eltemette a nyarat
Az ősz, s ez is haldoklik már,
Az erdő még is milyen hangos!
Hogy fütyöl benne a madár!
E füttyre fölriadtak az
Álmos merengésből a fák,
S a meglepő, nem-várt örömtől
Megrezzen rajtok minden ág.
Még ott fönn a nap is, a ki
Ködcsuklyájába bújt vala,
Gondolva, hogy a tavaszig már
Ugy sem leszen mit látnia.
Még fönn az égen a nap is
Kiváncsian pillant elé,
Hogy lássa ezt a madarat, mely
A bús csendet szétkergeté.
Keres, keres szemeivel,
Megnéz az erdőn minden fát,
De mind hiába, mind hiába,
Madárfélét sehol se lát.
Jó nap barátom, ne keresd
A fákon e víg madarat,
Ott ballag a mi füttyösünk a
Gyaloguton a fák alatt.
Egy ágról szakadt siheder,
Kit a balsors meghordoza,
Keblén kenyere, hátán háza,
S szivében jó kedv tavasza.
Hogy megfütyöl, hogy megfütyöl,
Hogy harsog az erdő bele.
S ím fényes úri hintón nyargal
S szemben találkozik vele.
A fényes hintóban belül
Sötét ur ül nagy csendesen;
Ah, milyen napfogyatkozás van
E gazdag úr szemeiben!
Meglátja őt a siheder,
És sajnálkozva távozik…
Ti szegény gazdagok, kiken ily
Rongyházi is sajnálkozik!
(Koltó.)
Mi a szerelem?
Süldő poéták, bikficzek,
Ugyan ne csiripeljetek
A szerelemről! kérlek szépen
Az emberiség szent nevében,
Melyet kínpadra vonni vétek,
Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek.
Tudjátok melyik fán terem,
Milyen madár a szerelem?
A kotyvaszték, mit fejetek
Rosz bögréjében főztetek,
A sóhajtások galuskája
Pityergések levébe hányva,
Epedéssel megsáfrányozva
Vagy kakasdühhel megborsozva,
Oh én szerelmes istenem,
Ez még korán sem szerelem!
Még várjatok, kis bikficzek,
Kissé nagyobbat nőjetek,
Hogy a szerelmet ismerjétek
És azt megénekelhessétek. –
Viselni hosszu éven át
A szívben a kétség nyilát,
Teremteni legmelegebb
Vérünkből szép reményeket.
Csak azért, hogy meghaljanak
Hogy minden istenadta nap
Legyen egy-egy kedves halottunk,
Kit kínosan kell megsiratnunk;
A rágalomnak óriási
Kigyófarkával szembeszállni,
Eltűrni oly bántalmakat,
Mit megtorolni nem szabad,
Mert kedvesünk azé, ki bánt,
S aztán elvenni a leányt,
Eldobni érte szabadságunk,
Mely legimádottabb sajátunk,
S fölvenni a könnyű szabadság
Helyett az élet súlyos gondját,
Dolgozni napok s éjeken,
Hogy ételünk s ruhánk legyen;
S ha feleségünk tán szeszélyes,
Magunkat szabni szeszélyéhez,
Hogy már ha kell örömtelennek
Lenni egyik vagy más életnek,
Mienk legyen örömtelen…
Lássátok, ez a szerelem!
(Koltó.)