Elértem, a mit ember érhet el:
Boldogsággal csordultig e kebel!
Ölemben kedves ifju feleség,
Milyenről lelkem annyit álmodék,
Midőn virágaid közt, képzelet,
Mint mámoros pillangó repkedett;
Ölemben egy oly asszony, a kinek
Tündérek adják a testvér nevet,
Ölemben a legdrágább földi kincs…
Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs!
Miért is volna nékem a remény?
A nem-továbbat már elértem én.
Mi volna könnyebb? mint lemondanom
Mostan te rólad, honfi-aggalom,
Te rólad, kínos haza-szeretet,
Ki mindörökké téped a szivet,
S magamnak szedni, mit az óra ád,
Istenre bízván más búját, baját… –
De el nem hagylak, hazám, tégedet,
Múltat, jövendőt mindent eltemet
Boldogságomnak tenger-özöne,
Csak szent oltárodat nem önti le.
Veled sohajtok, hazám, mint elébb,
A kedvezőbb, a szebb idő felé,
Mely töviskoronádat leveszi,
S helyébe a dicskoszorút teszi,
Veled sirok, ha fájnak sebeid,
Miket rajtad haramják keze nyit,
Veled sirok, hogy fázol, éhezel,
S nincs részvevőd sem távol, sem közel,
Veled sirok, hogy korcsok fiaid,
S hivom le rájok isten átkait,
S veled szégyenlem, hogy a nagy világ
Téged, szegény hazám te, meg se lát,
Hogy, a ki rajta egykor úr valál,
És reszketett parancsod hanginál,
Most rája nézve nem is létezel…
S érted teszek majd, hogyha tenni kell!
(Koltó.)
Egykor és most!
Egykor és most! egykor és most!…
Ép ilyen volt az idő,
Mint most, ily hideg, zimankós,
Igy szakadt le az eső.
Nagyon jól jut az eszembe,
Még a napját is tudom:
Ballagott egy ifjú kinn a
Pocsétás országuton.
Bús arczczal, kopott ruhában
A hogy ottan ballaga,
Olyan volt, mint egy vándorló
Leveletlen őszi fa.
Csak ment, csak ment, s ha előtte
Két felé tért el az ut.
Nem kérdezte senkitől sem:
Ezen s ezen hova jut?
Mindegy volt ő rája nézve,
Ha jobbra, ha balra ment;
Sehol sem várt rá meleg ház
És meleg szív odabent.
Megmondjam-e, feleségem,
Hogy ez ifjuból mi lett?
Ne sajnáld őt, éli már ő
A mennyei életet.
Hanem ebből azt ne hidd, hogy
Elment az élők közűl;
Annyiban van csak, hogy ő már
Itt a földön üdvezűlt.
Itt van e meleg szobában,
S ajka forró ajkadon,
Kedves drága feleségem,
Édes szép kis angyalom.
(Koltó.)
Csendes élet.
És vége a komédiának,
A fütty s a taps elhallgatott,
A nagy függöny szépen legördült,
S én ott hagyám a színpadot.
S most itt vagyok… oly messze, messze,
Száz mérföld tőlem a világ,
Ki egykor azt becsavarogtam,
Mint a garabonczás diák.
Itt űlök feleségem mellett
Ebb’ a csendes kis faluba’.
Egykor szűk volt a föld, s imé most
Elég tág e kicsiny szoba.
Itt nézem a hajnalt s az alkonyt
És feleségem mosolyát,
S szemem nem kíván többet látni,
Bármily kevés az, a mit lát.
Ki tette volna föl felőlem,
Hogy ilyen furcsán járok még?…
De mikor olyan furcsa, furcsa
Portéka az a feleség!
(Koltó.)
Az utósó virágok.
Őszi idő a javából,
A természet homlokáról
Minden szépet leragad.
Nincsen a mezőkön semmi,
Még a kertben is keresni
Kell már a virágokat.
Kis Juliskám összeszedte
És bokrétává kötötte
A maradék szálakat.
Jól tevéd, kis feleségem,
Kedvet szerzesz evvel nékem,
S tán velök sem tészsz roszat.
Már ha úgy is halniok kell,
Haljanak hát legalább el
Itt, hol látják szemeink;
Könnyebb lesz talán halálok,
Hogyha azok néznek rájok,
A kik őket szeretik.
(Koltó.)