Már, galambom, engedj meg, de
Ki kell mondanom:
Legyen vége a tréfának,
Mert nagyon unom.
Eddigi szeszélyedet csak
Megbocsátom még;
Más ennyit sem tűrne, régen
Mondta voln’: elég.
Vinné el az ördög ezt az
Én jó szívemet!
Boldogságom ennek mindig
Áldozatja lett.
Kifog rajtam minden gyermek
És minden leány…
De fogadom, hogy máskép lesz,
Máskép ezután.
Azért vége a tréfának,
Szedd össze magad,
És hallgasd meg ünnepélyes
Komoly szavamat:
A mit eddig még nem tettél,
Bármint kértelek,
Tedd, ezennel, tedd, ha mondom,
Rögtön csókolj meg!
(Szatmár.)
A munkácsi várban.
Itt tüzé föl piros zászlaját a
Szabadságnak Zrínyi Ilona?
A szabadság hősinek tanyája
Íme, íme most rabok hona.
Semmi más, mint dönthetetlen kőfal,
Semmi más, mint lánczcsörömpölések –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettül félek.
Föl s alá jár magas büszke fővel
Ott a sánczon egy ifjú fogoly;
Messze-szállott lángtekintetével
Vajon hol jár gondolatja, hol?
Lépte gyors még; uj vendég bizonynyal
Erejét az éj s láncz nem töré meg –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettül félek.
Ott a másik sánczon egy öreg rab,
Nem tekint sem ide sem oda,
Lassan hordja könnyü, száradt testét…
Nehezebb már láncza mint maga.
Tört szeméből holt sugár buvik ki,
Mint a sírból a kisértő lélek –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettül félek.
Ifju rab, nézd, mint virít az erdő,
Akkor is, ha kijösz, zöld lesz az,
Oh de téged, téged akkorára
A nyomor s bú régen behavaz.
És te vén rab, tőled már talán csak
Itt vesz búcsut a láncz és az élet –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettül félek.
Föld alól föl halk nyögés jön; mint a
Köszörült kés, metszi szívemet.
El, el innen! fönn vagyok, és még is
Környekez már-már az őrület.
Hátha még lenn volnék, hogyha ott lenn
Híznék rajtam lelki-testi féreg! –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettül félek.
(Munkács.)
Ismét könny!
Azt hittem, hogy szemembül a sors
Örökre számüze,
S ismét pillámon vagy, sötét
Fájdalmak fényes követe!
Alig vidultam a boldogság
Nyájas napsúgarán,
Ismét felhő takarta el,
Mely önti záporát reám.
De nem, nem zápor ez; csak egy könny.
Egy könnycseppecske csak,
És még is kínosabb talán,
Mint volna egy egész patak.
Oh sírtam én már, sokat sírtam
Miattad, szerelem,
És siratálak tégedet,
Szegény pusztúló nemzetem;
De ennél keserűbb könyűt még
Nem ejtettem soha,
Sem érted, égő szerelem,
Sem érted, hamvadó haza.
E könny, mint a tüzes vas, mint a
Pokolnak lángja süt…
Irtóztatón, irtóztatón
Orromba ment a pipafüst!
(Szatmár.)
Levél Arany Jánoshoz.
Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.
Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?
Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába s iparkodj’
Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.
S ha feledél engem? ha barátod volna feledve?
Dejsz ugy öcsém, veszsz meg, kívánom tiszta szivembül.
Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,
Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába aczéllal
Vágtál életen át múlás nélküli betűket;
Hát én? én nevemet karczoltam volna homokba,
Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?
Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább,
Hogy rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.
Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni.
Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb,
Lásd, nekem úgy illik (s oly jól esik!), úgy-e lemondasz
Róla, ha én kérlek? – Hah, már is látlak ugorni,
Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát
A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát
A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…
Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal
Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb
Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen
Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat
Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,
Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra
És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –
Drága komámasszony, kegyedet kérem meg aláz’san,
Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha
Még eztán sem fog nekem írni az ilyen-amolyan.
Irjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről
Ir röviden, haragudni fogok majd hosszu haraggal.
El ne feledje a barna Laczit s a szőke Julist, e
Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, a melynek
Rózsáin szemeim sokszor függének, a míg a
Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?
És a csonka torony, mely a harczoknak utána
Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével,
S várja jövendőjét, mely lábát rá teszi, s akkor
Összeomol, mint a koldus, ha kikapja kezéből
A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,
Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?
Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni.
Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek
Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni:
A veletek töltött kor tette szivemben örökké.
S jártam azóta magas fényes paloták körül, a hol
Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…
Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben
Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –
Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?
Most veszem észre, hohó! mind, a mit mondtam, hazugság,
Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni
A nótáros urat, hogy… hogy… hogy majd beszerezzen
Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép
Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel.
Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom,
Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet
Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta
Századik édes apám eladá vagy meg se szerezte.
S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell.
Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok,
Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés
Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának,
Nem pedig én nékem! pusztán a gondolat is már
Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe,
És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha
A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába
A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho’ vezesse.
Nem a tehertől fél, a melyet húznia kell majd,
Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.
És a mit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,
Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel
S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,
Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta
Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét.
Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében
A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – –
Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne
Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél
Képzeletem százrétü vitorlájába belé fújt,
Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,
S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,
És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a
Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam
Harsány hymnusodat, százszorszent égi szabadság!
(Szatmár.)