Fölszedtem sátorfám és világnak mentem. –
Homályos sejtések munkálódtak bennem,
Hogy, ha elindulok, találok valamit,
Találok, hanem a sejtés nem mondta: mit?
Még azt se mondta, hogy mely táj felé menjek?
Csak azt mondta: menjek, menjek, ne pihenjek.
Én e benső szónak engedelmeskedtem,
S az apai ház ugy elmaradt mögöttem,
Mint az álom a fölébredt ember mögött,
Apámhoz, anyámhoz még csak hírem se jött.
Apám s anyám pedig búbánatba esék,
De a jó szomszédok őket fölkeresék,
S vigasztalásukra voltak ilyenformán:
»Soh’se búsuljanak Sándor fiok sorsán!
Ilyen istentől elrugaszkodott gyerek
Az aggódást ingyen sem érdemeli meg.
Viszi, mig viheti, végre pedétiglen
Fölakasztják, a mit adjon is az isten,
Mert nem vagyok mai legény a világban,
De kicsiny mását sem láttam gonoszságban.«
Öreg szülőimet ekkép vigasztalák,
Szegény jó anyámmal fölfordult a világ,
Rá borúlt fejjel az ágy szélére, s ottan
Elveszett fiáért sírt szíveszakadtan.
Édes apám csak egy-két könnyet hullatott,
De azután annál többet káromkodott,
Kiczifrázta, mint a szűcs a remek-bundát,
S kegyetlen haraggal ime szókat mondá:
»Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon!
Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon.«
Híre ment e szónak, hozzám is elére,
Nem is tettem lábam apám küszöbére,
Mert nagyon jól voltam én annak tudója,
Hogy igéreteit ő híven lerója.
Kedvem kerekedett beszólni sok ízben
Öregeimhez, de biz én be se néztem,
Csak akkor, hogy már megleltem a valamit,
Megleltem, megleltem, két ország tudja: mit.
Tudni való dolog, hogy nem lőtt meg apám,
Mikor azután az ajtót rájok nyitám;
Olyat örűlt, hogy a szíve is fájt bele,
Soha sem volt szívvel igy teli kebele,
S bezeg nem mondja most, mint egykoron tevé
Bezeg nem mondja, hogy beszennyeztem nevét,
Hát a jó szomszédok? ők most ezt beszélik:
»Mondtam, szomszéd uram, mondtam én mindétig,
Ne bántsa a fiát, a szerencse fordul,
Derék ember válik abbul a Sándorbul!«
(Pest.)
Zöld Marczi.
Négy ágú épület, a mely be sincs fedve,
Mely akasztófának vagyon keresztelve,
Akasztófa mellett hollók károgása,
Nem volt Zöld Marczinak hét országban mása.
Pej csikó szájában fényes aczélzabla,
Hányta a szikrát, ha a csikó harapta.
Rajta, Zöld Marczi, te futottál, röpültél,
Mint a lobogó láng, kit elkapott a szél.
Ugyan csak megteszi!… Marczi, hol vehetted,
Lobogó gatyádat lobogó ingedet?
Szép menyecskék varrták fejér patyolatból,
Csók lett érte díjok piros ajakadról.
Szép legény volt Marczi, szerették a lyányok.
Ha én utánam is annyian volnának!…
A merre Marczi járt, volt harang szólása,
Sok szerelmes szívnek hangos dobogása.
Minek volt sarkantyú kordován csizmáján?
A szép szó is fogott sörény paripáján.
Nem is a ló, hanem hát a táncz számára
Verette a csengőt csizmája sarkára.
Rá termett a tánczra Marczi, nem tanulta;
De ő tőle sokan tanulhattak volna.
Betért a csárdába, ha szólt a muzsika,
S szilaj kedvvel amugy magyarán megrakta.
Nem kivánkozott ő Bakony erdeibe,
Oda csak a félénk tolvaj rejtezik be,
Bokrok közé búvik, onnan ugrik elő,
Ugy ragadja torkon, a ki arra menő.
Marczinak Hortobágy volt rendes tanyája,
Hortobágy, a puszták óriás királya,
Kiállt az országút síkjára, s az utas
Száz lépésről látta, hogy majd lesz ne-mulass.
Ha gazdag útas jött, Marczi így kiáltott:
»Ide az erszénynyel, ha nem kell halálod!«
Ha szegény utas jött, ezt mondta szívesen:
»Nesze az erszényem, s áldjon meg az isten!«
Fegyverneki puszta, fegyverneki puszta
Szegény jó Zöld Marczi halálát okozta,
Négy ágú épület volt halálos ágya
S temetési dala varjak károgása.
(Pest.)
Az árva lyány.