Ujonnan visszajött a régi baj,
A mely a más világnak követe,
S hozzám így szól: szedd össze magadat,
El fogsz utazni a föld mélyibe. –
Erőm fut, mint a gyáva hadsereg,
Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl.
És vérem, a vég-búcsuzásra tán,
Elhagyván arczomat, szivembe gyűl.
Mit tétovázol úgy, halál, miért
Meg nem halok, vagy mért vagyok beteg?
Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr?
Vagy csak ijesztesz?… meg nem ijedek.
Ki az élettel, mint én szembeszállt,
Az bátoran néz a halál szemébe!
Az élet rövid béke s hosszu harcz,
És a halál rövid harcz, hosszu béke.
De még kár lenne érettem talán,
Oh keblemben még annyi dal szunyad,
Egész egy erdő magva, mely ha felnő,
Sok fáradt útasnak hűs árnyat ad.
S eddig csak írtam, hol van még a tett?
Piros betűk az ünnep napjai,
S igy életemnek nincs még ünnepe,
Hogy az legyen, vérem kell ontani!
Megérem-e ezt én? vagy mielőtt
Rivalgó zaj közt harczi paripára
Pattanhatnék föl: tán szép csendesen
Rá fektetnek majd szent Mihály lovára?
Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg,
Jőj el sietve, kedves kikelet,
Jőj el hamar, hogy láss még egyszer engem,
Hogy lássalak még egyszer tégedet.
Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz,
A déli tájról gyorsan jőj elő:
Ha már az élet oly borús vala,
Legyen halálom napján jó idő.
Jőj, drága vendég, s hozz virágokat,
– A föld most olyan rideg puszta rom –
Ha már virágtalan volt életem,
Legyen virágos legalább sirom!
(Pest.)
Első esküm.
Fiú valék még, iskolás fiú,
Tizenöt éves; és az iskolázás
Rám nézve nyűg volt, nagy, nehéz nyüg, a mely
Rajtam napestig szomorún csörömpölt,
S még álmaimból is föl-fölriasztott.
Lerázni vágytam e nyügöt magamról,
Lerázni vágytam minden áron azt,
Már akkor, akkor ugy szerettelek,
Olyan világ-fölgyujtó szenvedélylyel,
Mint most szeretlek, drága szent szabadság! –
Gondolkodám a mód felől: miként
Szakíthatnám le rólam a bilincset?…
Szinészek jöttek, s elhatározám
Közéjök állni és elmenni vélök,
El, habár a földhöz-ragadt nyomor
Mind két kezével átölelne is,
Habár apámnak átka és anyámnak
Könyűi lesznek útitársaim,
Csak hogy szabad, hogy független legyek.
S elmentem volna, ámde megtudá
E lázadó szándékomat tanítóm,
S az indulásnak napján elfogott,
És rám csuká szobámnak ajtaját,
S rab voltam, míg a színésztársaság
Határunkon túl messze, messze járt.
Sirás, könyörgés, lárma, mind hiába!…
Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész,
De hogy maradni kényszerítenek.
A kényszerítés égett lelkemen,
Mint a görögtűz, olthatatlanúl.
Itt tettem első esküvésemet,
Nagy és szent esküt mondék börtönömben
Hogy életemnek egy főczélja lesz,
S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.
S ez eskü most is olyan szent előttem,
A milyen volt az első pillanatban,
S verjen meg engem a hatalmas isten,
Verjen meg még a más világon is,
Ha valaha ez esküt elfelejtem!
(Pest.)
Két sohaj.
Kecskemét városa
Siralomházában
Két ifjú legény űl
Nagy szomoruságban.
Hadd üldögéljenek!
Ugy sem ülnek hónap,
Hónap ilyen tájon
Levegőben lógnak.
Előttük étel, bor,
De nem kell nekiek,
Hisz ők éhen-szomjan
Már ugy sem halnak meg.
Előttök van a tál,
Előttök az üveg…
Az étel meghűlt, s a
Bor megmelegedett.
Csak ugy űldögélnek
Hallgatag kedvökben;
Nagyot sohajtanak
Egyszer mind a ketten.
»Ki után sohajtasz
Édes jó pajtásom?
– »Szeretőmhöz röpült
Az én sohajtásom.
Szeretőmhöz küldöm
Haldokló lelkemet,
Az egyetlen egyhez,
Ki engemet szeret.
Széles e világon
Senki meg se látott,
De kipótolta ő
Az egész világot.
Alig vettem észre,
Hogy meghalt az anyám,
Szegény jó leányzó
Ugy gondot viselt rám.
Áldom a jó lelkét,
Áldja meg az isten,
Soha életében
Egy könnyet se ejtsen!
Hát te, czimborám, te
Kiért sóhajtottál?«
– »Az én sohajom is
Ott jár galambomnál.
Galamb?… Majd mit mondok!
Kigyó, mérges kigyó.
Ő volt engemet a
Rosz utra csábitó.
Miatta elhagytam
Jó öreg anyámat,
Aztán cserbe hagyott,
Szépen odább állott.
Átkozom – rosz lelkét
Verje meg az isten,
Holtig sírjon-ríjon,
Mást ne is tehessen.
Váljék pokolkővé
Mindenik könnycseppje,
S szivét elevenen
Hamuvá égesse!«
(Pest.)