Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
A melyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál.
Mely elhagyott üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj én nekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –
Ha majd minden rabszolga nép
Jármát megunva síkra lép,
Pirosló arczczal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
»Világszabadság!«
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velük megütközik:
Ott essem el én,
A harcz mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli vég szava zendül,
Hadd nyelje el azt az aczéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
(Pest.)
1847.
* *
Dalaim.
Elmerengek gondolkodva gyakran,
S nem tudom, hogy mi gondolatom van,
Átröpűlök hosszában hazámon,
Át a földön, az egész világon! –
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Holdsugári ábrándos lelkemnek.
A helyett, hogy ábrándoknak élek,
Tán jobb volna élnem a jövőnek,
S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám?
Jó az isten, majd gondot visel rám. –
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Pillangói könnyelmű lelkemnek.
Ha szép lyánynyal van találkozásom,
Gondomat még mélyebb sírba ásom,
S mélyen nézek a szép lyány szemébe,
Mint a csillag csendes tó vizébe. –
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Vadrózsái szerelmes lelkemnek.
Szeret a lyány? iszom örömemben;
Nem szeret? kell inni keservemben.
S hol pohár és a pohárban bor van,
Tarka jókedv születik meg ottan. –
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Szivárványi mámoros lelkemnek.
Oh de míg a pohár van kezemben,
Nemzeteknek keze van bilincsen;
S a milyen víg a pohár csengése,
Olyan bús a rabbilincs csörgése! –
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Fellegei bánatos lelkemnek.
De mit tűr a szolgaságnak népe?
Mért nem kél föl, hogy lánczát letépje?
Arra vár, hogy isten kegyelméből
Azt a rozsda rágja le kezéről? –
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Villámlási haragos lelkemnek!
(Pest.)