Kellemetlen
Őszi reggel.
Kedvetlen, borús idő.
Hulldogál az
Elvirított
Őszi tájra az eső.
A szobában
Ketten ülünk
Együtt: én s az unalom.
Terhes vendég!
Mint malomkő
Csügg rajtam. De megcsalom.
Szépen titkon
A szobából
Kiröpítem lelkemet.
Szállj, lelkem, szállj
Messze, messze…
Útad napnyugatra vedd.
Napnyugatra
Vannak, a kik
Én előttem kedvesek:
Agg szülők és
Ifju lyányka,
S mind, a kiket szeretek.
Járd be őket,
Járd be sorra,
S jőj meg késő est felé,
Édességgel
Megterhelve,
Mint virágokról a méh.
(Koltó.)
Karácsonkor.
Én hozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orczát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.
Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.
Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.
Hejh be nem igy volt, nem igy néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
Apám, anyám és testvérem között!
Oh a ki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
Embert szerettünk és istent imádtunk,
Akármikor jött a szegény, mi nálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.
Mi lett a díj! rövid jólét multával
Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
Majd a halálnak révéhez jutunk.
De a szegénység én nekem nem fájna,
Ha jó családom régi lombos fája
Ugy állna még, mint álla hajdanán.
Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
Egy ág keletre, a másik nyugatra,
S éjszakra a törzs, az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…
Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
Isten veled, te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
Mint vészt jelentő üstökös az égen,
Magányos pályán búsan bújdosom.
(Pest.)