Szerelemnek rózsákkal
Hintett nyoszolyája!
Megint lefektettem a
Lelkemet reája.
Szerelem rózsáiból
Tövis-e vagy illat,
Mely szívemig, életem
Gyökeréig elhat?
Akár tövis jut nekem,
Akár az illatja,
Mindegy! fekügy rá lelkem,
S álmodozzál rajta;
Álmodd meg azt a nagy szót,
A mely nincsen még meg,
A mely kifejezze majd:
Milyen forrón érzek!
(Nagy-Bánya.)
Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe.
Senki sem szól így a fellegekhez:
»Napkeletre vándoroljatok, mert
Napkelet e szép hajnal hazája,
Ki rózsákat mosolyog reátok,
Lángrózsákat sötét arczotokra.«
Senki sem szól így a fellegekhez,
És ők mégis napkeletre mennek,
Napkeletre vonja őket egy mély
Titkos sejtés lágy szellemkezekkel.
Mennek, mennek, és ha oda értek,
Megfürödnek a piros tengerben,
A hajnalnak sugártengerében,
És ha egyszer megfürödhetének,
Nem törődnek aztán életökkel,
Nem bánják, ha mingyárt elenyésznek,
Vagy ha hosszu pálya vár reájok,
Hosszu pályán vihar és sötétség.
Akkor is, ha szétszaggatta őket
A vihar s ők este haldokolnak:
Fölgyulad még egyszer arczulatjok.
S e pirúlás, végső órájokban,
Ifjuságuk visszaálmodása,
A dicső, az édes ifjuságé,
Midőn rájok a hajnal mosolygott. –
Mint a felhők, titkos sejtelemből,
Napkeletre vándoroltam én is… –
(Szatmár.)
Borús, ködös őszi idő.
Borús, ködös őszi idő;
A nap nem is pillant elő.
Hidegen jár a nap
Sötét felhők megett;
A kandalló tüze
Ád egy kis meleget.
Ajtóm, ablakom bezárva,
Üldögélek a szobába’.
Bánatosan nézek
Kandallóm tüzére,
Gondolván életem
Elmult idejére.
A mult idő nagy mezein
Hervadt lombok emlékeim;
Összeszedem őket.
Kötöm egy csomóba,
Ugy vetem bele az
Égő kandallóba.
Mint füstölnek, mint füstölnek!
De nem csoda, mert nedvesek;
Nedvesek, de nem az
Ősznek esőjétől,
Hanem szemeimnek
Sokszor folyt könnyétől.
Egy könny most is pillámon áll…
Barna lyányka, ha itt volnál.
Letörlenéd-e ezt
Egy selyemkendővel,
Édes mosolygásod
Selyemkendőjével?
(Cseke.)