Szeretek én, miként még ember
Sohasem szeretett talán.
Szeretek én szent szerelemmel,
De kedvesem nem földi lyány.
Szeretek én egy istenasszonyt,
Egy számkiűzött istennőt:
A szabadságot. Fájdalom, hogy
Csak álmaimban látom őt.
De álmaimban igen gyakran,
Majd minden éjjel megjelen.
Mult éjszakán is egy virágos
Mezőben együtt volt velem.
Letérdepeltem s elmondék egy
Égő szerelmi vallomást,
S földhöz hajoltam, hogy virágot
Szakítsak, s néki adjam át.
Ekkor hátam mögött termett a
Hóhér s lesujtá fejemet…
Épen kezembe hulla, és én
Azt adtam át virág helyett.
(Pest.)
Képzelt utazás.
(_Béranger_ után francziából.)
Az ősz sietve jő és nedves szárnyán
Az én számomra uj fájdalmat hoz.
Mindegyre szenvedek, szegény félénk én,
És jó kedvem virága hervadoz.
Ragadjatok ki Párizsnak sarából,
Megújulok, ha szép tájt láthatok.
Mint ifju már Hellasról álmodoztam,
Ottan szeretnék én meghalni, ott!
Értem Homért, igen, hisz görög voltam.
Pythagorasnak igazsága van.
Athén szült engem, Perikles korában,
Láttam Sokratest rablánczaiban.
Megtömjéneztem Phidias csodáit,
Láttam Ilissust, mint virágozott,
S Hymett hegyén a méheket fölkeltém,
Ottan szeretnék én meghalni, ott!
Oh ég, csak egyszer éledhetne szívem
E szemderítő nap sugáritul!
A szabadság, kit távolból köszöntök,
Rám igy kiált: jer győzött Thrasybul!
Menjünk, induljunk, készen áll a sajka,
Tenger, ne nyeljen engem el habod,
Hagyd múzsámat Pyréumnál kikötni,
Ottan szeretnék én meghalni, ott!
Szép Olaszország ege, de azurját
Rabszolgaság homályosítja el.
Evezz, kormányos, távolabb evezz le,
Hol a nap olyan tiszta fényben kel.
Milyen hullám ez? hogy híják e sziklát?
Milyen virító a vidék amott!
A zsarnokság haldoklik ama parton,
Ottan szeretnék én meghalni, ott!
Athén szűzei, fogadjatok a révbe,
És bátorítsatok föl engemet.
Oly földet hagytam el, hol a királyok
Rabszolgává teszik a szellemet.
Védjétek lantom, melyet üldöznek; s ha
Dalom sziveitek meglágyítaná,
Tegyétek hamvam Tirteus hamvához,
Meghalni jöttem e szép ég alá!
(Pest.)
A nép.
Egyik kezében eke szarva,
Másik kezében kard,
Igy látni a szegény jó népet,
Igy ont majd vért, majd verítéket,
A míg csak élte tart.
Miért hullatja verítékét?
A mennyit ő kiván
Az eledelbül és ruhábul:
Hisz azt az anyaföld magátul
Megtermené talán.
S ha jő az ellen, vért miért ont?
Kardot miért foga?
Hogy védje a hazát?… valóban!…
Haza csak ott van, hol jog is van,
S a népnek nincs joga.
(Pest.)
A hevesi rónán.
Hátrább vonúl mindegyre
És halványúl a Mátra,
Az esti nap piros fényt
Lövel kék homlokára.
Olyan ez a piros fény,
Mely a kék Mátrán lángol,
Mint kék szemű lyány arczán
A rózsaszínű fátyol.
Zörg a szekér, az ostor
Koronként egyet pattan…
Ezen kivűl a róna
Oly néma, oly zajatlan.
Leszálla a nap; vége
A piros alkonyatnak.
A messze látkör szélén
Pásztortüzek pislognak.
De pásztortűz-e az, vagy
Tán csillag, mely lelépett
Egy síró furulyának
Meghallgatása végett?
Emelkedik föl a hold;
Olyan szép s olyan halvány,
Mint a meghalt menyasszony
Bús vőlegénye karján.
S talán a hold valóban
Egy holt menyasszony árnya,
Kit a koporsóból visz
Az égbe szellemszárnya.
Oly szomorú ez a hold
És még is rája nézek,
Nem nézhetek le róla,
Sugári megigéztek.
Oly mondhatatlanul bús
Ez a hold, hogy láttára
Eszembe jut éltemnek
Legkínosabb órája.
Magam sem tudom én, hogy
Mi történt ekkor rajtam?
De sírnom kell, zokognom,
Miként akkor zokogtam.
(Pest.)