Elhagytam én a várost,
Azt a holt életet.
Hol a halál is élet:
Jó sorsom a természet
Vidám ölébe tett.
Vidám vagy, oh természet!
El is csodálkozál,
Midőn körödbe léptem,
Hogy oly mogorva képem,
Hogy rajta oly köd áll.
De ép azért jövék, hogy
Elűzzem a ködöt,
A mely már olyan régen
Borong komor-sötéten
Halvány arczom fölött.
Azért jövék, hogy szívem
Mit a bú s a harag
Oly feketére feste,
E gyászruhát levesse,
S mosolygjon újolag.
Gyógyúlj meg, én szivem, ha
Még gyógyulnod lehet!…
Szép harmatos füvekkel,
Lágy rózsalevelekkel
Kötöm be sebedet.
(Szalk-Szent-Márton.)
Erdőben.
Sötétzöld sátoros
Erdőben járok.
Kevély tölgyfák alatt
Szerény virágok.
A fákon madarak,
Virágon méhek.
Ott fönn csattognak, itt
Lenn döngicsélnek.
Nem rengedez sem a
Virág, sem a fa;
Hallgatják a zenét
Elandalodva.
Vagy alszanak talán?
Elszenderedtek?…
Megálltam én is és
Mélán merengek.
Merengve nézek a
Patak habjára.
Melynek nyílsebesen
Rohan le árja;
Fut, mintha kergetné
A felleg árnyát,
A fellegét, a mely
Fölötte száll át.
Ekként kergettelek,
Ifjúi vágyak!
Árnyak valátok, el
Nem foghatálak – –
Menj, menj, emlékezet!
El is feledtem,
Hogy e magányba én
Feledni jöttem.
(Szalk-Szent-Márton.)