Hogy van, hogy azt a sok gazembert
Egytől-egyig föl nem kötik?…
Tán csak azért, mert annyi fája
Nincs a világnak, hogy reája
Akasztathatnék mindenik.
Oh mennyi, mennyi a gazember
E földön!… én megesküszöm:
Ha mind esőcseppé változnék,
Negyven nap, negyven éjjel esnék,
Támadna egy új vízözön.
(Pest.)
A sivatag koronája.
Olyan mint vén királynak
Feje, a sivatag;
Hajszálai, a fűvek,
Csak gyéren inganak.
E vén királyi főn egy
Nagy tölgy a korona.
Ha megszólamlanék, sok
Századról szólana.
Megszólamlott végtére.
Kóbor felhő jöve;
Elfáradott, s leszálla
Pihenni fölibe.
Ez kérte, mondaná el
Élettörténetét,
És a felhőnek a tölgy
Következőt beszélt.
* * *
»Távol világ regényes bérczein
Virágozának boldog őseim.
Anyám – közel hozzá az égi bolt –
A vadonerdő legszebb fája volt.
A fergeteg beléje szeretett,
S mivel szerelme czélt nem érhetett:
Anyámra – oh mi aljaslelküség! –
Szegény anyámra bosszut esküvék.
És teljesíté. Ottan függtem én
Testvéreimmel szülőnk kebelén;
Letépe minket és szétkergetett
A bosszujában rémes fergeteg.
Idáig űzött engem haraga,
E sivatag magába fogada,
Felnőttem itten, és sok századot
Láttam már, a mint jött és távozott,
Ah, mily unalmas hosszu életem!
Csak szomorúság széttekintenem;
Bármerre nézek: látnom nem lehet
Szegény anyámat és testvérimet.
Koronként jőnek hozzám emberek,
Javokra vagyok, a mint lehetek.
Ki nyáron jő, midőn nap égeti,
Szolgálok hűvös sátorúl neki;
Ha jőnek erre tél-idő alatt,
Adok tüzelni száraz ágakat,
S a kit kétségbe ejte a világ,
Jön s fölakasztja én reám magát. –
S ezzel végeztem. Eddig terjede
Hosszú éltem rövid története.
Éltemnek is bár vége volna már!
A fergeteg, mely ide-ide jár,
A fergeteg, e régi ellenem,
Nem győzhetett meg, nem bírt én velem.
S a hőst, ki annyi századéven át
Oly bátran, olyan rendületlen állt,
E hőst mi fogja most eldönteni?
Önnön keblének hitvány férgei!
Oh isten, isten, a ki alkotál,
Hát nincs számomra nemesebb halál?«
* * *
Im ezt beszélte a tölgy.
Fönn űlt a tölgytetőn
A felleg, s a beszédet
Hallgatta részvevőn.
Részvétből, szánalomból
Villámot vett elé,
Az árva tölgyre sujtá
S azt porrá égeté.
(Pest.)
Álmaim.
Irtóztatók koronként álmaim.
Az éjjel is szörnyűket álmodám.
Alig hogy eltünt egyik álomképem,
Másik mereszte vad szemet reám.
Láttam biborban a bűn hőseit,
Tiprott erény volt lábuk zsámolya.
Fejérpirosra volt e zsámoly festve:
Szeméből könny, szivéből vér folya.
Láttam kiszáradt sárga arczokat,
Sárgák valának, mint az éji hold,
Igen bizony, mert minden arcz az éhség
Éjének egy-egy holdvilága volt.
Láttam mellettök fényes arczokat,
Miken a jóllét napja ragyoga;
Bokáikon arany sarkantyú… sárga,
Mint amaz éhezők arczúlata.
Láttam halotti ágyon férfiút,
Szivének táján mély seb tátogott.
Saját magzatja ölte meg. De nője
Siratja tán a bús áldozatot?
Mit? nője? nője nem siratja őt!
Mig egy szobában a férj álmodik
Halotti ágyon: más szobában a nő
Uj szeretőjével bujálkodik.
S midőn sirban volt már a férfiú,
Eljöttek éjjel az atyafiak,
Feltörték sírja ajtaját, s halotti
Ruhája kincsén megosztoztanak.
Láttam veszendő, dúlt országokat,
Hol kész halál volt a polgárerény,
Hol éj közelge… már pirúlt az alkony
Hóhérok honfivéres fegyverén.
Láttam ledöntött, rab országokat,
Hol nem hallatszott a rabok jaja,
Mert jajgatásukat fölülhaladta
A zsarnokhatalom gúnykaczaja.
Im, ilyek éji látományaim.
De nem csodálkozom, hogy ilyenek;
Mert, a miket szemlélek álmaimban,
Történnek egyre és történtenek.
Meddig tart még ez iszonyú világ?
Miért nem jösz, te rontó égitest,
Te üstökös, mely arra rendeltettél,
Hogy tengelyéből a földet kivesd!
(Pest.)
Pusztai találkozás.
Sík a puszta, mint a pihenő tó.
Közepén megy gazdag úri hintó.
Megy a hintó, még pedig vágtatva,
Mintha villám volna bele fogva.
Van beléje fogva négy paripa.
Az út olyan, mint a pallós szoba.
De a jó út s jó lovak daczára
Most a hintó hirtelen megálla.
Elvágták-e a négy hámistrángot?
Vagy a kerék mély kátyúba vágott?
Sem az egyik, sem a másik biz a!
Hanem ott termett a puszták fia,
Ottan termett a puszták királya,
A haramja: egy nagyot kiálta,
S pisztolyt vett ki a nyeregkápábul.
Azért áll a hintó és nem mozdul.
A haramja gyönge sikoltást hall,
Azt gondolja, hogy talán madárdal,
És körűlnéz és be a hintóba,
Hát ott van a madár, a ki szóla;
Szép kis madár, gyönyörű menyecske.
Talán nem is él, csak ugy van festve.
»Könyörűlj!« szól, s tovább esdekelne,
De elvette hangját ijedelme.
A haramja lelkesen néz rája,
S ilyen nyájas szókra nyílik szája:
»Ne rettegjen, tekintetes asszony!
Nem gátolom, hogy tovább utazzon.
De mielőtt innen odább menne,
Kérem szépen, nézzen a szemembe!«
És az asszony félénk bátorsággal
Farkasszemet néz a haramjával,
Ki közelebb lépett, és megint kért:
»Tegyen meg még egyet a kedvemért;
Engedje megfognom szép kacsóját…
Megengedi? megengedi tehát?
Oh köszönöm, köszönöm!… de hátha
Volna még egy esdeklésem hátra?
Egyetlen egy… azután utazzon…
Csókoljon meg, tekintetes asszony! –
Arcza pirul… harag ez vagy szégyen?
Oh akármi, csak harag ne légyen;
Ne váljunk el haragban egymástól,
Inkább lemondok e kivánságról.
A csók úgy is, ha erőtetve jő,
Olyan, mint a korán szedett szőlő.
Teens asszony, isten áldja meg hát!
Felejtse el a szegény haramját,
A ki, a ki…« itt megszakadt szava,
De érezte sarkantyúját lova,
Egyet ugrott és vágtatni kezdett,
Meg sem állott, a mig este nem lett.
(Pest.)
Téli éj.
Vad téli éj. Sürű hópelyhek esnek.
Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek?
Talán egy őrült gondolatjai?
Vagy összetépett lelkem rongyai.
Közelg az éjfél. Fenn virasztva várom.
Akkor kisértet látogat meg, három;
Szent háromság, mely egykor vezetett:
A hit, a remény és a szeretet.
Nem élnek többé. Meggyilkoltatának,
De éjfelenként sírjokból kiszállnak,
S felém lebegnek halvány képeik,
S a régi szép időt emlegetik. –
Szétszaggatá a felleget a szélvész,
Tekintetem a csillagok közé vész.
Olyan sötétpiroslók fényeik,
Mikéntha vércsepp volna mindegyik.
S ki mondja meg: nem vércsepp-e a csillag?
Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak,
Ábelszivek fölfeccsent vére ez,
Mit a zsivány föld csillagnak nevez. –
Veszett szélvész, te még mindegyre tombolsz,
A fellegekbe és hajamba markolsz;
Ki akarod tán tépni fürtimet?
Ah, tépd ki inkább, tépd ki szívemet.
Hogy dobog e szív! – szinte félek tőle, –
Ugy, mint a kő, mely várromokról dől le,
Vagy mint a koporsónak födele,
Ha a halottat szögezik bele.
Koporsó vagy, koporsó vagy te, keblem,
A melybe szívem élve eltemettem.
Oh szív, te élő eltemettetett!
Ki irhatná le gyötrelmeidet?
Megszünt a vész, a hold is fönn az égen,
Már béke és fény lebeg a vidéken.
Haza mehetek hát s lefekhetem,
Mert béke és fény nem való nekem.
(Szalk-Szent-Márton.)
Szemere Pálhoz.
Sok van, miben büszkélkednem lehet,
De büszkeségem mindenek felett,
Hogy, mint barátod, úgy állok szivednél,
Bár korra nézve nagyapám lehetnél.
Tiszteltelek; mint tisztelőd menék
Hozzád. Te szóltál, hogy: ez nem elég,
Engem ne tisztelj, engemet szeress!
Mostan szeretlek és tisztellek téged;
Mind a kettőre vagy te érdemes.
Mig tiszteletre indit öregséged,
Szeretnem kell ifjúi szívedet…
Mert nyom nélkül haladt el e felett
Esztendeidnek terhe, sokasága,
Hervadhatatlan kebled e virága.
Öreg barátom fiatal sziveddel!
Fa vagy te, melynek elhullt levele,
A melyet már a téli hó lepett el,
De rajta vígan zeng a czinege.
S bár késő este van már életedben,
Szemed még most is tisztán s messze lát:
Megismeréd a felhők madarát,
Kit fényes nappal sem láttak meg többen.
Magamról szólok. – Hah, mig annyian
Vetnek reám lenéző szemeket,
Kezedben a borostyán lombja van,
Megkoszorúzni véle fejemet.
Tedd föl fejemre, tedd e koszorút!
Ha most nem érdemelném is, talán
Megérdemelni fogom ezután.
Előttem még olyan hosszú az út,
S a boldogságról már végkép lemondék,
Ugy sem találnám meg, hát életem
Keresésére nem vesztegetem;
Szivemnek csak egy óhajtása van még…
Erre törekszem, ez a mit kivánok:
Büszkén nevezzen a haza fiának! –
Elérem-e e nagy czélt? féluton
Nem roskadok-e össze? nem tudom.
Tán egy bevégezetlen épület
Lesz életem munkája, meglehet,
A mely ha készen volna, bele szállna
A hír, a feledés örök királya,
Mig így elkezdve, félig-meddig készen
Csak rövid emlék szűk tanyája lészen.
De ha erőm vágyamnál nem kisebb,
Ha ezt a hosszu pályát megfutandom,
S egy nemzet fogja megtapsolni lantom:
Nem lesz előttem e taps kedvesebb,
Mint az volt, melylyel pályám kezdetén
Egy magad által üdvözöltetém,
És mint szivednek dobbanása volt,
Midőn szivemre először hajolt.
(Szalk-Szent-Márton.)
1846.
* *
Isten csodája.
A meddig a történet csillaga
Röpíti a multakba sugarát:
A szem saját kezünkben mindenütt
Saját szívünkre czélzó gyilkot lát,
S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!…
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Igy hordozunk sok százados sebet,
Keblünk soha be nem gyógyúlhatott;
Mérget kellett mindenkor innia,
Ki sebeinkre önte balzsamot.
Valami rossz szellemtől származánk!
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
S mig egymást martuk szennyes konczokért,
Mint a szeméten a silány ebek,
Azt vettük észre csak, hogy ezalatt
Az oroszlánok itt termettenek;
Jött a tatár, jött a török reánk,
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Ott foly Sajó… oly görbén kanyarog,
Mint ember, a ki görcsben haldokol;
Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá
Az óriási nadály, a mogol,
S holttesteinket fölfalá a láng!
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
S ott van Mohács… ott nyomta a királyt
Sárkoporsóba pánczéla s lova,
S készült számunkra a ledőlt király
Kardjából a rettentő zabola,
Melytől még most is ég és vérzik szánk!…
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Mi lesz belőlünk?… ezt én kérdezem,
De mily kevesen gondolnak vele.
Oh nemzetem, magyar nép! éltedet
Mindig csak a jó sorsra bízod-e?
Ne csak istenben bizzunk, mint bizánk;
Emberségünkből álljon fönn hazánk!
(Szalk-Szent-Márton.)
Az őrült.
– – – – Mit háborgattok?
Takarodjatok innen!
Nagy munkába’ vagyok. Sietek.
Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;
Megkorbácsolom a világot!
Jajgatnak majd, s én kaczagok,
Mint ők kaczagtak, a mikor én jajgattam.
Hahaha!
Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kaczagunk,
De a halál azt mondja: csitt!
Egyszer már én is meghalék.
Mérget töltöttek azok vizembe,
A kik megitták boromat.
S mit tettek gyilkosaim,
Hogy gaztettöket elleplezzék?
Midőn kiterítve feküdtem:
Reám borúltak s könnyezének.
Szerettem volna fölugrani,
Hogy orraikat leharapjam.
De nem harapom le! gondolám,
Legyen orrok és szagolják,
Ha rothadok, s fúladjanak meg.
Hahaha!
És hol temettek el? Afrikában.
Az volt szerencsém,
Mert egy hiéna kiása siromból,
Ez az állat volt egyetlen jóltevőm,
De ezt is megcsaltam.
Ő czombom akarta megenni;
Én szívemet adtam oda,
S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.
Hahaha!
De hiába, csak így jár,
Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?
Mondják: virágnak gyökere,
A mely fönn a mennyben virúl.
De ez nem igaz.
Virág az ember, melynek gyökere
Ott lenn van a pokolban.
Egy bölcs tanított engemet erre,
Ki nagy bolond volt, mert éhen hala.
Mért nem lopott, mért nem rabolt?
Hahaha!
De mit kaczagok? mint a bolond;
Hisz sírnom kellene,
Siratni, hogy oly gonosz a világ.
Az isten is felhő-szemével
Gyakran siratja, hogy megalkotá.
De mit használ az ég könyűje is?
A földre húll, a ronda földre,
Hol az emberek lábbal tiporják,
S mi lesz belőle,
Az ég könnyéből?… sár.
Hahaha!
Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona,
Érdempénz melleden a nap,
S ruhád, rongyos ruhád a felhő.
Hm, így eresztik el a vén katonát,
A hosszú szolgálat jutalma
Egy érdempénz és rongyos öltözet.
Hahaha!
S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven,
Midőn a fürj azt mondja: pitypalatty?
Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt!
Az asszony vonzza magához a férfiakat,
Mint a folyókat a tenger;
Miért? Hogy elnyelhesse.
Szép állat az asszonyi állat,
Szép és veszedelmes;
Arany pohárban méregital,
Én ittalak, oh szerelem!
Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,
Mint egy mézzé vált tenger;
De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,
Mint egy méreggé vált tenger.
Láttátok-e már a tengert,
Midőn a fergeteg szánt rajta
És vet beléje halálmagot?
Láttátok a fergeteget,
E barna parasztot,
Kezében villám-ösztökével?
Hahaha!
Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.
Érett gyümölcs vagy föld, lehullanod kell.
Még várok holnapig;
Ha holnap sem lesz a végitélet:
Beások a föld közepéig,
Lőport viszek le,
És a világot a
Levegőbe röpítem… hahaha!
(Szalk-Szent-Márton.)